NAGYON KIS OSCART A BIRDMANNEK!

Sokan beszélnek az idei Oscar-díjas filmről. Már a díjátadás előtt téma volt, mekkora dobás egy anti-szuperhősös mozit csinálni. Most pedig még inkább témázgat mindenki: megérdemelte, nem érdemelte, lehet szeretni, nem lehet, művészi, nem az, koppintás vagy sem – megoszlanak a vélemények. Ezért is lettem különösképp kíváncsi rá. Na, meg a fenti fotó miatt.

Erős kezdés az igényes főcím feliratozásnak, a dobzenének és az első képkockáknak köszönhetően. Egy meditáló pózban lebegő, fehér alsógatyás, jógiszerű férfit látunk hátulról, hozzá belső párbeszédet hallunk. Mondhatnánk, Én és Énke, de Énke cseppet sem aranyos, irtó mély, félelmetes hangja van, gyanítom, ő a Bird.

Gyorsan megyünk bele, örvényszerűen húz be, ám egyelőre nem áll össze: fura belsőszöveg, szokatlan díszlet, hirtelen több szereplő is feltűnik a színen, de nem értjük a párbeszédet. Aztán egyre tisztul: egy színház kulisszái mögött járunk a Broadway-n, a párbeszéd egy készülő darabhoz tartozik és a valaha hatalmas kasszasikert hozó Birdman-trilógia főhőse belülről kísért. Nincs megállás, semmi vágás, repülünk tovább: próbáljuk követni, mi a valóság, mi a színház, filmszínház. Végig keveredik ez a három világ, remekül ki van találva. Betalál. Bennfentesként kavargunk a színpadi próbán, belesünk az öltözőbe, szem- és fültanúi vagyunk emberi drámáknak, ráadásul igaziaknak és megrendezetteknek egyaránt. Nem igazán érezzük, hol húzódik a határ. Illetve, egy hiba folytán mégis kicsit kilóg a lóláb. Raymond Carver színdarabjának jelenete kiragadva a környezetéből közhelyes, sekélyes, rossz. Pedig kortárs értelmiségi gyöngyszem akarna lenni, a rendező mégsem foglalkozott azzal, hogyan hat a részlet ismételgetése a színésznek maszkírozott színészeitől. Kár érte, az amúgy jól felépített, helyenként kifejezetten ötletes film itt megfeneklik. Mert kreativitásban nincs hiány. Kitűnő a sodrás, az átmenetek teljes mellőzése, filmzenének szuper a dobszóló, mely a lényeges jelenetekben átütő, a csúcspontnál pedig még a dobos is feltűnik (ez a kedvencem). Nagyon jól játszik az őrült, levitézlett, ám sikerre törő Raggan főszerepében Michael Keaton, ahogyan riválisa, a fiatal, öntelt, mégis szerethető Mike, Edward Norton is nagyot alakít. Közepes az elvonóról jött, lelkileg sérült és közönyös (vagy mégsem) Sam, Emma Stone, akinek legfőbb érdeme, hogy élethűen alakítja napjaink önbizalomhiányát unott arcú maszk mögé rejtő huszonévesét. A többiek viszont eléggé sematikusak, elnagyoltak, nem alkotnak nagyot.

Raggan még mindig szuperhősnek érzi magát, civilben is telepatikusan mozgat tárgyakat, lebegni és repülni is tud, mint a madár. Holott saját életét sem képes irányítani (csapni való férj és apa), nem hogy másokat megmenteni. Egyébként a hősködés során sem vagyunk tisztában, mi a valós, mi a kitalált. A vége felé egyértelműbb a helyzet, egyre több időt töltünk az álomvilágban: testet ölt Birdman, valamint szórványos látványos akciójelenetek színesítik az amúgy szürke hátteret. Tovább fokozza a megtévesztő kettősséget, hogy elhangzanak létező személyek nevei, pl. George Clooney vagy az író, Raymond Carver. Arról nem beszélve, mennyire teli találat, hogy Keaton az életben is játszott szuperhőst, a legelső, kultikussá lett Batmant! Sajnos azonban helyenként túlragozott a történet. Jó példa, hogy nem elég a rettegett királycsináló kritikusnő színpadias távozása a nézőtérről a bemutatón – ami jól láthatóan fejezi ki, hogy előítéletei ellenére, mégis megtetszett neki a színdarab, amit nem bír elviselni –, hanem még jobban szájba van rágva a másnapi újságban lehozott ömlengő kritika felolvasásával. És hát a koppintás. Láttam és szerettem Darren Aronofsky Fekete Hattyúját (Black Swan), egyetértek azon hangokkal, akik hasonlóságot fedeznek fel a két film között: a másik én fekete madárjelmezben, az öngyilkosságok, a művésziesre törekvés stb.  – de nekem a balettos jobban bejött. Túl hosszúnak is bizonyul a két órás mozi, félórát simán le lehetne hagyni.

Látszólag mintha lehúztam volna a Birdmant, valójában magas volt a mérce az Oscar miatt. Tetszett, de csak egy nagyon kis szobrot érdemelt volna. “A thing is a thing, not what is said of that thing.” “A dolog maga a dolog és nem az, amit mondanak róla.” (Ezt az idézetet vésték Raymond Carver sírjára és ez van kitéve Raggan öltözőjében is.)

Birdman – The Unexpected Virtue of Ignorance/ A mellőzés meglepő ereje, rendező: Alejandro González Inárritu