PERRY MASON ÚJ ESETE

Perry Mason karaktere ifjúságom nagy kedvence, imádtam olvasni szüleim Erle Stanley Gardner-krimijeit. Elképzeltem az acélos tekintetű védőügyvédet, odaadó, csinos titkárnőjét, a paprikás hangulatú tárgyalótermi szócsatákat és a háttérként szolgáló kopottas fényben pompázó, 30-as évek Los Angeles-ét. A könnyed romlottság, az ökölharcokban is kiváló, „magányos harcos” detektívfigura kellemes hangulatot varázsoltak a szobámba. Magasan van a léc – ezért volt bennem némi félsz, mikor már egy másik szobámban leültem nézni (a) Perry Masont. Nem előzmény nélküli az HBO új sorozata, hiszen 1957 és 1966 között óriási sikerrel futott az Egyesült Államokban egy azonos című széria, a marcona külsejű Raymond Burr főszereplésével. Lássuk, mit ígérnek az alkotók a bevezető résszel!

Látványos, hátborzongató a kezdés: zsaroló libegőn hagy egy csecsemőt, és a szülők abból a szobából futnak ki gyerekükért a jármű után, amelyik ablaka előtt az közlekedik. Az izgalmas és kapkodó sötét képsorokon máris megvillan a korhű díszlet, az éjjel is nyüzsgő város képe. Az eset természetesen Masoné lesz, addig azonban bepillantást nyerünk szegényes, lepukkant életébe; nappalait a városban tölti munkakereséssel, éjszakára hazatér a szüleitől örökölt tehenészfarmjára (ami végképp értéktelen a közvetlen szomszédságban sétarepülést kínáló reptér miatt). Amazonnak beillő szomszéd hölggyel folytat viszonyt, ami inkább a macsós énjét domborítja ki, mintsem a hősszerelmesét. A trailer szerint eredettörténetet kapunk, vagyis azt fogjuk megismerni, hogyan válik Mason lecsúszott alakból keresett és hírhedt ügyvéddé. Jelenleg válaszút előtt áll hősünk, és ezt egy bűnöző szájából is halljuk, amikor épp leckézteti: összeszedi-e magát vagy megmarad kisstílű zugügyvédnek.

A nyitóepizód hozza a Gardner-könyvek stílusát: Mason magányos, puritán ízlésű, vagány fazon (a menő nyomozóknál elmaradhatatlan fehér atlétában is feszít), aki azért elég kíváncsi ahhoz, hogy az események sodrásában legyen, fényképezőgéppel a kezében.  Matthew Rhys külsője passzol, jól áll neki a kalap, álmodozó tekintetén nehéz kiigazodni. Felbukkan mellette a bájos Miss Della Street (Juliet Rylance), sajnálom azonban, hogy a titkárnő nem kihívóbb (és a fejemben szőkén maradt meg), ugyanakkor Drake nyomozót is hiányolom. De például kapásból feltűnik egy olcsó garniszálló, ami tipikusan a Mason-regények sajátja. Vannak persze nagyobb különbségek: legkevésbé odaillő, hogy Mason apaként kiszolgáltatott az exnek, ezen a ponton pedig sebezhető. Előttem úgy él hősünk, mint aki teljesen független, semmi sem befolyásolhatja vagy gyengítheti.

Tetszik Terence Blanchard zenei aláfestése, ez általában csak néhány ismétlődő, fülbemászó akkord, mégis jócskán hozzátesz a megálmodott atmoszférához, mely zord, noáros (kissé túl sötét) és megegyezik azzal, amilyennek az ígéretes korszak ígéretes országának ígéretes, de korántsem angyali városát elképzeljük. Reménykedünk, hogy a sorozat is beváltja a hozzáfűzött reményeket. Kiss Walhalla pontszáma: 7,3/10 (IMDb: 7,3/10)

Egyetértesz velem? Te is mondd el a véleményed!

MR. WILFORD BÁRKÁJA

Heten voltunk potyautasok, ám ha behajózásra méltó fajok közé soroltak volna minket, mindössze két beszállókártyát utaltak volna ki számunkra, és mi a magunk részéről el is fogadtuk volna ezt a döntést. Na, mármost, az igaz, hogy Noé nem sejthette előre, meddig tart majd az Utazás, ám ha számításba vesszük, milyen csekélyke mennyiséget fogyasztottunk el mi heten a teljes öt és fél év leforgása alatt, bizonnyal megérte volna a kockázatot, hogyha nem is többet, de egyetlen párocskát fölengedjen belőlünk a fedélzetre. Végül is, nem a mi hibánk, hogy szúnak születtünk.

(Julian Barnes: A Világ története 10 és ½ fejezetben)

Nem vagyok vonatmániás, mégis kevés izgalmasabb helyszínt tudok elképzelni egy, a Föld körül körbe-körbeszáguldó hosszú vonatnál, ami sosem áll meg. Esetünkben azért nem, mert szétfagynának az utasok az apokalipszis után kint uralkodó körülbelül -100 fok miatt. Így lehetnek ezzel a Netflix csatornán idén tavasszal induló sorozat ötletgazdái is a TNT-nél, akik az univerzumot az azonos című 1984-es francia képregényből, illetve a nemrég készült amerikai mozifilm változatból vették át. Ám a történetvezetést nem másolták, nem tudhatjuk, mire fut ki a sztori. A Snowpiercer (magyar címe a Túlélők viadala – de nem használjuk e gyenge magyarítást) odaszegez a képernyő elé, anélkül, hogy a képregény adaptációkban megszokott szupererőt erőltetné.

snowpiercer_melanie_layton.jpegFöldünk nemhogy felmelegedett volna, kihűlt, élhetetlenné vált. A melegedés félelmétől túlfűtve túlhűtöttük. Azok menekülhettek meg, akik feljutottak a csilliárdos Mr. Wilford vonatára, aminek az ára osztályonként eltért. Ahogy haladunk hátulról, úgy következnek a harmad-, másod- és elsőosztályú kocsik, de utóbbiak csak az összes húsz százalékát teszik ki. Közöttük az átjárás civileknek tilos. A szerelvény osztályozatlan, “faroknak” becézett végére potyautasok özönlöttek a beszálláskor, ők okozzák az alapkonfliktust azzal, hogy jobb körülményekért és bánásmódért küzdenek, csatakiáltásuk a sokszor elhangzó “one tail”. Az indulástól számított hetedik éveben csöppenünk a „bárka” életébe, és nem csodálkozunk azon, hogy a hetedik itt is kritikus. A lázadók élén az ízig-vérig fekete macsó ex nyomozó, Layton áll, akit ráadásul Mr. Wilford egy sorozatgyilkosság felderítésével bíz meg, mondván, nincs alkalmasabb ember előrébb sem, és így, kiváltságosként alkalma nyílik egész a szerelvény elejéig felfedező utakat tenni.

snowpiercer_farok.jpgDe ne szaladjunk előre; ismerkedjünk meg a misztikus mágnással, aki annyira rejtélyes, hogy talán nem is létezik (a képregényben és a filmben valóságos), mindenesetre a rangidős légiutas kísérőnek kinéző csinos Melanie hangján szólal meg, aki nemcsak hangosbeszélőn, de személyesen is intézkedik, vagy kolléganőjét, a gonosz mostohának is beillő Ruthot küldi. Az igyekvő asszisztens nem habozik a kihágást elkövetők kezeit és karjait üzembiztosan kilógatva lefagyasztani. Ezt egyszer végig is nézzük, és mikor a megfagyott testrészt kalapáccsal ripityára töri, lefagyunk. Mr. Wilford kilétére már az első epizódban csattanós választ kapunk (vagy mégsem – itt semmi sem biztos).

snowpiercer_nightcar.jpgHa már a stewardess-külsőnél tartottunk, nem mehetünk el szó nélkül a jelmezek mellett, ahogy Melanie izmos, szikár alakja mellett sem. Jól áll neki a szűk folyosó és a szűkített fazonú, álló gallérú égszínkék formaruha – vékonysága utal a szűkös készletekre. A külsőségeken kívül is remek választás a főszerepre Jennifer Connelly: pókerarccal és száraz, kemény gesztusokkal igazgat, tökéletesen megtéveszt törékenységével, kijár neki a tisztelet. Van tekintélye. Egyébként szinte minden utas vékony, ami fokozza a hitelességet, kivéve például a börtönként hibernálásra szolgáló Tepsi testes orvosát, aki talán fontos pozíciójánál fogva az ételnek is bővében van. Tetszik még a második részben bemutatkozó Hálókocsi énekes mádámjának outfitje (bár az sem biztos, hogy a night clubnak kinéző vagon valóban bordély – mondom, sok a kétség).

snowpiercer_akvarium.jpgPörögnek az események, mint a vonatkerekek: van itt ármány és szerelem, zsarolás és taktika, verekedés és leszbikus erotika, nem lehet panaszunk az iramra. Időnként lassítanak, amennyire a veszélyes szakaszok megkívánják. Néhány snitt erejéig a tájban is gyönyörködünk: az igényes technikával konstruált látképeken jól érvényesül az elegáns fémmonstrum – egyet-egyet kimerevítve legszívesebben képernyőháttérnek használnánk. A zenei betétekre sem panaszkodunk; az első rész megindító jelenetét Rachmaninoff 2. Zongoraversenyére komponálják, a második epizódban pedig hihetetlen jó hangulatfestő a Hálókocsiban hallható keserédes Say It Ain’t so, Joe, Lena Halltól (https://www.youtube.com/watch?v=7ic72NCT1U8). Ami a dizájnt illeti, minimalistára,  ellenpontozásként barokkosra, és kissé cyberpunkosra (hol így-hol úgy) vették.

Ígéretes sorozatkezdést láthatunk a lendületes cselekményvezetésnek, a Mr. Wilfordot körbelengő titokzatosságnak, a jó szereplőgárdának, a művészi szándékkal megalkotott háttérnek, és mindenekelőtt, a szokatlan helyszínül szolgáló Hótörőnek köszönhetően. Kíváncsian várjuk a folytatást, benne a túlélésért való további küzdelmet és esetleg az igazi Wilford felbukkanását. Addig zötyögünk egy másik vonaton tovább. Kiss Walhalla pontszáma: 7,5/10 (IMDb: 6,3/10)

Egyetértesz velem? Te is mondd el a véleményed!

Girl power

Franciaország széthullott volna, és esetleg egész történelme másképp alakul, ha nincs Jeanne d’Arc, a tizenkilenc éves pásztorlány, aki látomásoktól és hangoktól vezérelve, a jelképévé lett hatalmas lobogóval, egész lényéből jövő lobogással a francia seregek élére állt. Hitet és reményt adott országának, a királyi jutalom mégis elmaradt, sőt az egyház halálbüntetésre ítélte. A Katona József Színházban Garai Judit szövegkönyvével az alkotók arra vállalkoztak, hogy Jeanne d’Arc-ot egy vitrinbe zárva mai szemmel kvázi átvilágítsák, és kiderítsék, mi okozta vesztét. Erre utal a darab alcíme: a jelenidő vitrinében.

Jeanne vezetésével felszabadítják az orléans-i várat, és a lány azt is eléri, hogy VII. Károlyt megkoronázzák. Ám elpártolnak támogatói, még a király sem védi meg. Ekkortól elevenedik meg a színpadi kép. Előtte gyorsított felvételként lejátszott divatbemutató módjára felvonultak a szereplők. Azelőtt a címszereplő monologizált: Mészáros Blanka a történetből korunk nőjeként kikacsintva beszélgetést mímel a nézőkkel. A hitről beszél, hogy tenni kell érte, bizonyítani, hogy lelkünk mélyéből hiszünk. Elszántság süt a szeméből, pedig szinte még el sem kezdtük. Éles váltással – apródfrizurás parókájának felhelyezésével és lovagruhájának felöltésével – belép az üvegvitrinbe, a mindenkitől elzárt, magányos és időtlen létezésbe.

Bírái fontosabb szereplői a százéves háború korabeli Franciaországnak (1337–1453), negatív koncepciótól vezérelt számonkéréseik dörgedelmesen és kíméletlenül koppannak az üvegen. Jeanne forog a vitrinében. Pert látunk, mely amolyan flashback módjára visszarepít a „küldetés” kezdetéhez, elvezet a halálos ítéletig. A pro és kontra megszólalások fényt deríthetnek a csodára, hogy e világi földöntúlit tudott cselekedni. „De miért kellett meghalnia? Ideológiai viták áldozata lett? Miért tagadta meg az ország, amelyikért heroikus küzdelemmel harcolt? Átfordulhat az eltökélt hit fanatizmusba, a kiválasztottság érzése önhittségbe?” – olvassuk a színlapon. Hegymegi Máté rendező Mészáros Blanka játékán keresztül visz közel a megfejtéshez. A naiva minden erejét beleadja, hogy elszántságát töretlen kimutassa. Hitében néha meging, és ez elég esendővé teszi, hogy ne csodatévő messiásnak lássuk. „Csodafegyvere” egyszerűen a női erő megnyilvánulása férfias terepen, a fiús külső ellenére is.

(…)

A cikk eredetileg a Prae-n jelent meg. A teljes szöveg is itt olvasható.

(Fotó: Dömölky Dániel)

Meccset játszva

Ezt a tavasszal a Prae-n megjelent színházi ajánlót főleg kedves barátnőm, Gergely Beatrix kiváló fotói miatt osztom meg a blogon.

toth_ildiko_debreczeny_csaba_varga_maria.jpgIvan Viripajevtől a Részegek című darab a Nemzeti Színházban több mint furcsa. Profizmus, tehetség, de mintha valamiféle trendi szektás találkozón vettem volna részt, ahol suba alatt a lelkemre pályáznak. Még a nézők is csupa egyformán hitgyülisnek kinéző, jól fésült fiatalok voltak: ha a kifigurázás volt a cél, miért nem vette a lapot a közönség? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek után nem előítélettel ültem be az író egy másik darabjára, az Illúziókra a Rózsavölgyi Szalonba, a székesfehérvári Vörösmarty Színház vendégszereplésére. Nem voltak illúzióim. És jól megkaptam újra: ne légy előítéletes!

Elsőre a díszlet lep meg: méteres teniszpálya illúzióját kelti az optikai csalódásnak köszönhetően, valójában minigolfozásra lenne alkalmas. Tíz perc után egyre jobban csodálkozom, hogy hiába a pálya, a sportolójelmezek, tenyeresek, fonákok és szervaröpték, izzadás és lihegés, az egésznek semmi köze a teniszhez. Ez is jó! Aztán van maga a történet, amiből kiderül, semmi és senki sem az, aminek és akinek látszik. Meg vagyok vezetve – már megint! Másik optikán át nézem az előadást.

varga_maria_toth_ildiko.jpgMeccset játszva, mímelve két ismerős házaspár tagjai emlékeznek vissza monológokkal elmúlt ötven évükre. A férj vagy a feleség halálos ágyán házastársaik végre őszinték lehetnek egymáshoz. Egymás után halnak meg, „a végén csak egy maradhat” – mintha a Tíz kicsi néger groteszk változatát látnám. Tóth Ildikó Sandraként erősen (és kimelegedve) kezd, felidézi beszélgetését férjével, Dannyvel, aki őt látszólag nagyon szerette, aztán azt, mikor férje halála előtt megvallja, hogy legjobb barátjába, Albertba volt igazából szerelmes. A legjobb barát is odavolt a nőért, de leplezte – nem tudtak egymás vonzalmáról –, ám Albert is bevallja haldokló feleségének, Margarite-nek, hogy kit szeretett. Lehet követni? Most jön az, hogy a másik feleség pedig férjének barátjába, Dannybe volt szerelmes. Páros teniszmeccs, itt az a játszma, hogy légvárakat építenek.

debreczeny_csaba.jpgEgymás szomszédjai, sok időt töltenek együtt, mégis mindnyájuk egyedül van az érzéseivel. Magányosak, boldogságuk látszat. Albert gyerekként is zárkózott volt: ufót látva nem merte elmondani, senki nem hitt volna neki, csak felnőttfejjel, avatja be Sandrát a titkába. Danny egy ausztráliai nyaraláson érzi magát elszigeteltnek: egy tengerparti sziklán (óriás teniszlabdán) megtalálja tökéletes helyét a világban, ám Sandra nem érti meg: ő közben egy rózsaszín csíkot kémlel az égen. Az ehhez hasonlóan játékos jeleneteknek és a szerelemmel kapcsolatos optimista közhelyeknek köszönhetően reményteli az üzenet: a mindennapi drámák és az elkerülhetetlen elmúlás ellenére sem elviselhetetlen az élet.

hirtling_istvan.jpgA szerelem bonyolult ugye, a szeretet is az lehet, és ezek keveredhetnek. Mikor s hol megy át egyik a másikba, ilyesmi kérdések merülnek föl, miközben – túlzottan is – szabad folyást engednek az érzelmeknek. Egyre csöpögősebb szövegek követik egymást, egyre jobban folyik a játékosokról az izzadtság. Ahogy a jó teniszező menti meg a vonalon belül a labdát, a rendező Hargitai Ivánnak sikerül azért megmentenie a drámát. Angolszász területeken egy love-val elintéznék a témát: itt és most az előadás terjengősen érzelgős, a már-már erőltetett lelkizés miatt került át a „nagyon jók” kosárból a „jók” közé. Ha nem látom az említett Részegek lelki manipulációját, a jobbak közé sorolom ezt a produkciót. (Előbbit a Katona József Színház is műsorára tűzte, ráadásul a Nemzetivel majdnem egy időben, kíváncsi lennék arra az interpretációra, ahogy arra is, miért kaptak rá ennyire Viripajev munkáira.)

(…)

A teljes ajánló a Prea oldalán olvasható.

(Fotó: Gergely Beatrix)

Az előadás november 10-én tekinthető meg utoljára a Rózsavölgyi Szalonban.

Bemutató Ráhel-napon

Azzal, hogy az Örkény Színház Ascher Tamás és Gáspár Ildikó rendezte József és testvérei című előadása megéri az ötórát, ráadásul indokolt a hosszúság, szinte mindent elmondok. Persze nem marad el a hosszabb vélemény, melyet szívesen írtam meg a Prae számára – véletlenül Valentin-napon. A bemutató idejét mindenesetre nem bízták a véletlenre: Ráhel napját írtuk.
***

A bibliai színek sorban – ha nem is időrendben – következnek, és egyre színesebbek, kidolgozottabbak, ahogy a történet megy előre. A nyitószínben a fiatal József (Patkós Márton) kút szélén ül félmeztelenül, és apja, az öregedő Jákob (Gálffi László) aggódva inti őt. A szereplők életkora folyamatosan játékba van hozva: látjuk őket fiatalon, középkorúan és öregen is. Több generáció keveredik: színre lép majd az érett József, Polgár Csaba és a fiatalabb Jákob – szintén Polgár Csaba. Olykor valamelyiküknek két énje van jelen egyszerre. Az elején az idős Jákob fiatal önmagát figyeli a tetőről, ami elég misztikus. Hogy a misztikum a koncepció része, azt már a figyelemre méltó plakát (Nagy Gergő grafikája) és színlap is igazolja: József a félbevágott Földgolyó peremén egyensúlyoz, körülötte a kozmosz fekete háttere. A motívum az előadáson visszaköszön, József a kútkévén balanszíroz, később egy aranylabdával zsonglőrködik. Jellemző az arany és a minimáldizájn. Izsák Lili díszlettervező a forgószínpadra egy jászolhoz hasonló, fából készült, elől nyitott, sátortetős, félszobánál kisebb (sok jó ember kis jászolban is elfér) puritán díszletet tervezett, a fölötte kifeszített vásznon különböző égi jelenségek és galaktikus ködök, víziók váltakoznak. A faház az egész előadás centruma, külsőre nem változik, a környezetét viszont kiszínezik. A harmadik felvonásra már minden sejtelmes kék derengés. Egy-egy rész végén a házacska megfordul, takarásba kerül, a következő jelenetre a szereplők más felállásban, más helyzetben kerülnek a nézők szeme elé – a mutatvány a gyerekkor varázslatos átváltozásait idézi.

A darab Thomas Mann négykötetes regényét követi. A dramatizálás Gáspár Ildikó munkája. Az első felvonás (az első két könyv) amolyan bibliaórai gyorstalpaló, a színek szinte jelzésértékűek. Fölelevenítik a főbb cselekményt. Jákob becsapja ikertestvérét, Ézsaut, hogy apjától, Izsáktól megkapja az elsőszülöttség jogát és az atyai áldást. A haragos testvér elől Háránba, nagybátyjához, Lábánhoz menekül, aki meg őt csapja be: ahelyett, hogy Jákob a hétéves munkájáért megkapná szerelmét, Ráhelt, mit sem sejtve Lábán idősebb lányával, a lefátyolozott Leával hálja el a nászt a sötét fülkében. Jákobnak újabb hét évet kell dolgoznia, hogy a húgot is feleségül vehesse. Lea fiúkat szül Jákobnak, Ráhel nehezen esik teherbe, közös gyermekük lesz József, a kedvenc, az igaz szerelem gyümölcse. Ráhel belehal második gyermeke, Benjámin szülésébe. A második könyv a fiatal József életéről szól. Benjámin, az édestestvér az egyetlen, akivel jóban van, terveibe is beavatja, bátyjaival azonban ­– akik irigyek, hogy apjuk kivételez vele ­–, viszonya elmérgesedik: mély kútba vetik őt. A regény klasszikus nyitósora – és egyben az előadásé – előre vetíti mindezt, ahogy Jákob a kút szélén ülő ifjú Józsefnek mondja: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?”

(…) A teljes cikk a Prae-n jelent meg, tavasszal.

(Fotó: Horváth Judit – a képen Patkós Márton, a fiatal József szerepében)

Amitől Lenin kiugrik a koporsójából

hobo.jpegTragikus eseményektől gyakorta nem áll távol a keserédes hangulat – a lágerélettől sem. Ez innen nézve rejtélyes. Rejtői. Bohókásnak nem mondható. Hobósnak viszont igen. Legalább itt és most: helyszín a Gulág, szovjet munkatábor, ahol a virágok – ez esetben szimbolikusan kordokumentumokon alapuló történetek – Hobo stílusában nyílnak ki és száradnak el. A Nemzeti Színház A Gulag virágai című egyfelvonásos előadása fontos és megrendítő.
***

„Létező, érdekes és divatos színházi megszólalási mód a dokumentum-dráma”, mondja egy interjúban Vidnyánszky Attila, az előadás rendezője. Ráadásul történeti szempontból tanulságos. Vidnyánszky szerint a Nemzeti feladata az is, hogy a magyarokat érintő történelem nagy eseményei kapcsán, akár évfordulókhoz köthetően, folyamatosan szülessenek előadások.

Hobo és a dramaturg, Kozma András pár éve elutaztak anyagot gyűjteni a darab helyszínére, a Perm-36-os táborba. Megtalált levelek, feljegyzések, jelentések, naplók illusztrálják az embertelen körülmények közepette is reménykedő rabok mindennapjait, gondolataik, céljaik alakulását, de a sorok közt fogva tartóik jelleme és a totalitárius diktatúra működési elve is kirajzolódik.

gulag.jpgVersek, balladák, dalok részletei történetekbe ágyazva sorjáznak, Földes László Hobo vezényletével, a harmonikázó Pál Lajos és a több szerepben kiválóan „muzsikáló” Rácz József előadásában. Hobónak személyes indíttatása is van:

A téma elhanyagoltsága miatt is fogtam neki, hogy a Gulagról írjak, meg azért is, mert kommunista családból származom, így van némi érintettségem.

Az ezredforduló környékén a Ghymes zenekarral együttműködve megírta a Bakaballadát a Don-kanyarban életüket vesztett magyar katonák emlékére, de hallható tőle egy hangulatában a szomorú végkifejlethez igazodó ballada Viszockijtól is.

A nyomasztó légkört aláhúzza a korabeli díszlet és jelmez, de a játékosság itt szintén kikacsint. Pál bódéja, ahol szinte megállás nélkül harmonikázik, kissé kuckós jellegű. A barakk elhúzható falai lehetőséget adnak a dinamikus, többfunkciós használatra: ide-oda tologatják a fal(l)apokat, a réseken kitekintenek, vagy füst jön be rajtuk, jelezve, hogy egy-egy rabszállító vonat épp be- vagy kifut.

(…)

A teljes cikk idén februárban jelent meg a Prae-n, itt olvasható.

Az előadás most is műsoron van a Nemzetiben.

(Fotó: Népszava, Nemzeti Színház)

Ahogy nekem tetszik

Tetszik a frissesség, a szlenges szöveg, az egymásba érő poénok, a laza és üde színészi játék, a pimaszra vett hagyománytisztelet. És a kitömött szarvas. Nem csoda, annyira viccesen megkoreografált a jelenete. Tetszik a kísérletező kedv. Hogy van kedv! A Katona József Színház Kamrájában bemutatott Shakespeare Ahogy tetszik című darabját lájkolom. Megindokolom, hogy miért.

Tehát: rögtön levesz a lábamról a szöveg. Humoros, keveredik benne régi és új, tele van kulturális utalásokkal – ha észreveszed, jólesőn beindul az önjutalmazási reflex –, ráadásul elegáns a stílus és a nyelvezet, nincs izzadságcsepp. Csöppet nehéz követni az agymenéseket, minden második poén esik le, de így is jó, ha akarom: újranézhető. „És bár komoly jóindulattal sem nevezhető mozgalmasnak itt az élet, nekünk így is megfelel, barátunk a bokor, könyvünk a kő, tanárunk itt e táj. Nem tudhatom, másnak mit jelent.” Nádasdy Ádám fordításából Závada Péter írt szövegkönyvet, Radnai Annamária dramaturg közreműködésével. Nádasdy precíz, könnyed Shakespeare-fordításai eleve bejönnek nekem, Závadáék pedig ezt a változatot úgy csűrik-csavarják, szedik szét és rakják össze, ropogtatják, „slamesítik”, aktualizálják, hogy az eredmény móka és kacagás, eleget téve a mai romantikus vígjátéki követelményeknek.

Helyszín az Ardeni-erdő, ahol a szereplők számkivetettként élnek afféle hippi-életet. Ehhez hozzátesz a zene – amolyan örömzenélés az eleje meg a vége, egyébként az előadásban szereplő Keresztes Tamásnak köszönhetően. Love Is in the Air – mondjuk ez a szám pont nincs, van viszont prózában angolul a cím: As You Like It. Négy szerelmes (?) járja az erdőt, hogy próbára tegye magát, s megtalálja – minden értelemben – párját. A darab első számú párja, Rosalinda és Orlando (Borbély Alexandra és Tasnádi Bence). A jóképű, jókötésű fiút gonosz bátyja, Olivér (Dankó István) apjuk halálát követően egy militáns hajlamú, tar-copfos-harcművész frizurájú fickóval, Charlesszal (Hegymegi Máté) meg akarja öletni: ez ugyan nem sikerül, de a báty kiutasítja öccsét a családi birtokról. Irány az erdő, hűséges öreg szolgálójával, Ádámmal (Ujlaki Dénes). Olivér is beveti magát a rengetegbe, útközben összetalálkozik a szintén száműzött Herceggel (Kocsis Gergely), aki – némi skizofrén beütéssel kettős szerepben, ugyanis a másik herceg ugyanő – saját magát űzi el, amúgy hihetően. Rosalinda az ő lánya, Célia (Pálos Hanna) pedig a gonosz Frigyes hercegé. A két lány mégis legjobb barátnők, kissé túl is teljesítenek. Célia: „Hát te nem érzed, itt mélyen, hogy mi egyek vagyunk? Mint Juno két hattyúja. You know? Bonnie és Clyde, Jules és Jim (…). Heiner és Müller. H&M, C&A?”. Végignézik a látványos birkózást, később, az egyik ötletes „filmes” visszajátszásnál (a szereplők úgy mozognak, mintha a filmet visszafelé pörgetnék) derül ki, hogy Rosalinda akkor és ott szeret bele a hősként küzdő Orlandóba („Szívemmel csak ő tudna megbirkózni.”) A lány férfinak öltözik, inkognitóban követi szerelmét, Célia és Penge (Keresztes Tamás) kíséretében. Találkozik Orlandóval, aki nem ismeri fel, és mint férfi a férfinak beszéli el szerelmi bánatát. Rozalinda cselhez folyamodva próbálja kigyógyítani – le sem tagadhatná női praktikáit.

(…)

A teljes cikk a Prae-n jelent meg, tavaly tavasszal. Az előadás még mindig műsoron van a Katona Kamrájában.

(Fotó: Dömölky Dániel)

Pintér Béla tizenkilencre lapot húzott

Ha korábban megkérdeznek, egyetértek-e, hogy aktív politikus szerelmi konfliktusát színpadra vigyék, habozás nélkül válaszoltam volna, dehogy! Azonosítható emberek privát életét közönség elé citálni minimum érzéketlenség. Miután viszont megnéztem Pintér Béla A bajnok című előadását a Katona József Színházban, azt gondolom, igen, helye van a témának, a darab mérföldkő lehet a hazai színjátszásban. Már attól jó, hogy idővel rutinná merevedett erkölcsi normáim felülvizsgálatára késztetett – de többről van szó! A polgárpukkasztó performansz napjaink közéleti morállal kapcsolatos égig érő ingerküszöbét zsigerekre ható színházlélektani módszerrel veszi célba. Ráadásul az egész Puccini operájára játszik, vérprofi előadásban. Még mindig tapsolok.

A köpeny című opera eredetileg egy, a Szajna parton horgonyzó halászbárkán játszódik a huszadik században, a hajóskapitány rájön, hogy egyik rakodómunkása a felesége szeretője. Pintér változatában alig felismerhető az alapcselekmény, meghökkentő és mai a szöveg, az eredetiből egyetlen mondatot sem tartott meg.

“Mivel a karaktereket, a helyszínt és a kort is gyökeresen megváltoztattam, a nyelvezet is ennek megfelelően alakult”– mondja koncepciójáról. Botrány a javából: a kitalált Verőcsény polgármesterének mellőzött felesége összejön az olimpiai bajnok kick-bokszolónővel, új életet akarnak kezdeni, a dráma csúcspontján pedig, amikor a férj, rájőve a viszonyra, majdnem megöli a bajnoknőt, végül a gyereküket felhasználva, maradásra bírja az asszonyt. A két nő kapcsolata kifejezetten megható, a politikus szánalmasan gyenge, romlott és korrupt. A kampányfőnök a nem mindennapi szerelmi háromszöget minden igyekezetével leplezni próbálja, de a pletyka már szárnyra kelt – tudhatjuk a sajtóból. Ugyan el van mondva, hogy a valósággal való bármilyen hasonlóság csak a véletlen műve, de nyilván nem igaz.

(…)

A teljes cikk a Librarius-on jelent meg, tavaly tavasszal. A darabot most, a 2017. őszi-téli évadban is játsszák.

Ezen a bemutatón találkoztam utoljára Esterházy Péterrel, itt írtam meg.

(Fotó: Horváth Judit)

MEDVE, SZARVAS, TEHÉN

Normal
0

21

false
false
false

HU
X-NONE
X-NONE

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin-top:0cm;
mso-para-margin-right:0cm;
mso-para-margin-bottom:8.0pt;
mso-para-margin-left:0cm;
line-height:107%;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:11.0pt;
font-family:”Calibri”,sans-serif;
mso-ascii-font-family:Calibri;
mso-ascii-theme-font:minor-latin;
mso-hansi-font-family:Calibri;
mso-hansi-theme-font:minor-latin;
mso-bidi-font-family:”Times New Roman”;
mso-bidi-theme-font:minor-bidi;
mso-fareast-language:EN-US;}

Enyedi Ildikó – egyebek mellett Az én XX. századom, Bűvös vadász és a Simon mágus rendezője – legújabb filmje, a Testről és lélekről a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon idén megnyerte az Arany Medvét. Kezdjük ezzel.

És folytassuk így: megérdemelten. Majdnem minden jó, szép és/ vagy váratlan benne. Szerelmes filmnek például kevés valószínűtlenebb helyszíne van, mint egy vágóhíd. Kegyetlen hely, „megoldja” azt, hogy a romantikus sztori ne csússzon giccsbe. Mankóként használhatná ezt a rendező, elkerülendő az érzelgősséget, de más finom és érzékeny megoldás is garantálja a művészi értéket. Ha mankóra nincs is szüksége, a főszereplő, Endre, az üzem gazdasági vezetője láthatólag egykor jó kiállású, már nem fiatal, félszeg férfi, mozgásában korlátozott, bal keze béna, és ettől a nézők számára kissé sajnálatra méltóan lép a történetbe. Morcsányi Gézának, a Magvető Könyvkiadó korábbi igazgatójának amatőr színész létére jól áll a szerep. Erénye, hogy nem akar „játszani”, még csak az amatőrséget sem mímeli, letisztultan, kicsit robot-szerűen vezeti végig a karaktert – szimpatikus. Az enyhén (közepesen?) autista Mária (Borbély Alexandra) szintén rokonszenves. Bárki magára ismerhet egy-egy kényszeres gesztusában, nem kell hozzá pszichológiai esetnek lenni. Puritán, tiszta és szép, munkája, a minőségbiztosítás testhezálló, mint az autisták általában, végletekig precíz, pontos, szabálykövető. A szerelem segíti felülemelkedni saját korlátjain.

Az első képsorokon szarvaspár legelészik a természetben. Álomszép képek – álomképek. Egy üzemi bűneset kell hozzá, hogy kiderüljön, Mária és Endre minden éjjel egyformát álmodnak, pedig nem is ismerik még egymást: a hím szarvas becserkészi a hajlandó nőstényt. Egy nyomozó által (Mácsai Pál klasszikus műbőrkabátos kopó) kirendelt pszichológusnő, Klára (Tenki Réka) miközben négyszemközti meghallgatásokon próbál rájönni, ki a bűnös a vágóhíd dolgozói közül, az álmodásra irányuló tesztkérdésével fényt derít a furcsa álompárra. A doktornő azt hiszi, összejátszik a férfi meg a nő, hogy hülyére vegyék, felháborodik, ám a pár nem is érti, mi történik velük. Az eset után egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a maguk speciális módján. Megmosolyogtató, mikor együtt akarnak aludni, hogy egymás közelségében álmodják ugyanazt, háton fekszenek mozdulatlanul, mint a cövek, Endre a földön, Mária az ágyon. Ez elég romantikus.

A háttér cselekményben Jenő (Schneider Zoltán) Endre jobbkezeként ügyeskedve, smúzolva könnyíti meg magának munkanapjait. Lébecol, él, mint Marci Hevesen. Rá senki nem gondol a bűncselekmény miatt. Nem úgy az új vágóhídi munkásra, Sanyira (Nagy Ervin), akinek a szeme sem áll jól, a főnök is gyanakszik rá. Egyik kedvenc jelenetemben tisztázódik Sanyi, mert alaptalan gyanúsította őt Endre, engesztelésként elhívja sörözni: „Egész délután, és egész este is ráérek”, – válaszolja Sanyi kisfiús lelkesedéssel. (Talán nem pontos az idézet.) Egy másik remek jelenetben Mária és Endre ismét Klára doktornőnél ülnek, aki küldetése végéhez érve idegesen sietve búcsúzik, de az ajtóból még visszafordul, hogy megkérdezze, most már tényleg árulják el, a bolondját járatták-e vele. Mire Endréék – mintha ezúttal valóban összebeszéltek volna – egyszerre vágják rá, hogy „igen”. Tökéletes megoldás, ahogy a két naivan a világot szemlélő rokonlélek egyszerűbbnek érzi a játszmázást, mint elmondani az igazságot, amit maguk is csak homályosan, ráadásul külön-külön kezdenek felfogni. Ez is romantikus.

A csúcspont tényleg csúcs, egyben a legfelkavaróbb (és nem a vágóhídi tehénleölések igazán elviselhetetlen látványa). Miután Endre a menzán sorban állva „kikosarazza” Máriát, az ezt komolyan veszi, hazamegy, és a fürdőkádban felvágja ereit. Mielőtt még elvérezne, felhívja őt a férfi, mondván, egy percig sem tud nélküle élni, kéri, azonnal jöjjön át, mire Mária, erősen vérezve, higgadtan közli vele, hogy mindjárt, még előtte valamit el kell intéznie, és elvonszolja magát a legközelebbi orvosi rendelésre. Annyi apró lelemény van ebbe a kis jelentbe sűrítve, kezdve azzal, hogy az autista szó szerint vesz mindent, egészen a vészhelyzet és a nyugodtság bizarr kontrasztjáig. Persze ezeken kívül is marad felfedezni valója a nézőnek.

A koncepciót a finom rétegzettség jellemezi. Művészfilm, abból a ritka fajtából, amelyik egyszerre szól minden társadalmi réteghez. A különböző szinteken mindenki megtalálja a maga jutalomfalatkáit, és számos kétértelmű helyzet is hozzájárul a többletértelmezéshez. A színészek kimagaslón teljesítenek, a két főszereplőn kívül Tenki Réka és Jordán Tamás (Mária orvosa) bújtatottan humoros játékát, valamint Nagy Ervin pontos és profi hozzáállását lehet kiemelni. A jól adagolt, igényes humor könnyeden emeli el a romantikus drámát a mélyvalóságtól. A kidolgozás aprólékos, nemhiába várt Enyedi tizennyolc évet a forgatásig. Ahogy Morcsányi egy interjúban megfogalmazta: „Egy pillanatig nem éreztem, hogy ne lenne minden százhuszonhétszer átgondolva.” Szinte sosem használom filmre ezt az egyszerű szintagmát, most első gondolatom a vetítés után az volt: szép film.

Update: Megtudtam, hogy egy kedves barátnőm, Nagy Ildikó Noémi írónő fordította a szöveget angolra a feliratozáshoz a nemzetközi szereplésre (beleértve a berlinit is). Gratulálok, Nini!

Normal
0

21

false
false
false

HU
X-NONE
X-NONE

(Fotó: Csata Hanna)

KIS KÖNYVAJÁNLÓ #5 – Sára Júlia: Mamiko nappalai

Sára Júlia filmrendező első kötetét ajándékba kaptam, de bevallom, hamar a könyvespolc mélyére süllyesztettem nem tetszett a borító. Nemrég újra a kezembe került, átfutottam a fülszövegét, és csodálkozva olvastam, hogy magyar női kortárs szerző létére nem ígéri a szokásos sanyarú nősorsok feletti szenvelgést – ez tetszett.

Mintha legalábbis szentségtörés volna egy hazai írónőtől, hogy nőiségétől elvonatkoztasson, és hősei ne reménytelen párkapcsolatokban vergődjenek, kiszolgáltatottan. Mamiko nappalai megtörik a sztereotípiát ahogy megtörik a magányt is egy-egy lelkileg sérült, álmatlanságban szenvedő férfinál. “Mamiko hivatásos alvó, profi virrasztó, fizetett társ az éjszakában.” Pontosan 22.00-kor becsönget, átöltözik hálóingbe, és befekszik a vetett ágyba, a delikvens mellé. Ha kell, meghallgatja a problémáit, ha kell, átöleli, miután az kisírta magát, ha kell, együtt nevetnek, ám alig beszél. Vigyáz az álmokra, hajnalban csendesen távozik. A szexualitás fel sem merül, a nyugdíjas hölgy terebélyes és csúnyácska, Sára megvezeti olvasóit: a végén a csúcspontot pont a “nem rendeltetésszerű használat” élezi ki. Ugyanis az egyik törzsmegrendelő váratlanul megerőszakolja Mamikót. Ez s még más is sokkol, nem várt események adnak némi pszicho thriller-hangulatot a regénynek.

Mamiko óvónőként ment nyugdíjba a mesebeli hangzású Cseppkő Óvodából. Pályafutása alatt megszokta, hogy puha, barátságos kisugárzásával félős-sírós gyerekeket ringat álomba a délutáni alváskor, ezúttal sem csinál mást, kivéve, hogy felnőttekhez megy és éjszakára. Elsuttogott, egymástól idegen történetek kapcsolódnak össze logikus láncolattá, mintha e mikrokozmosznak, mely Mamikót körülveszi, ő lenne teremtője, irányítója, alfája-ómegája, élet-halál úrnője – egy pufi, meki-rajongó istennő. Minden mindennel összefügg, amit az elején inkább csak érezni a sutaság palást , de a végére szörnyű bizonyossággá válik.

A történetek Budapesten, napjainkban játszódnak: tüdőgyógyász halott zsarnokoskodó anyja szellemét próbálja elűzni, fotóművész beleszeret egy fényképen látott férfikézbe, modell az önsanyargató robotüzemmódból magára talál, öntelt kritikus unalmas, lilaködös, önmegvalósítástól mentes, önpusztító életet él, melegférfi feladja bárokban tengődő, flitterekben gazdag, csillogó primadonna-életét. “Varázsütésre az egykoron elmesélt hangok és mozdulatok úgy álltak össze a szeme előtt, mint a mozaik. Egy röpke másodpercre összeállt a kép, felragyogott a nagy egész, aztán huss, a hétköznap folytatódott tovább, a közös képviselő ordibált tovább a gangon, a forint elértéktelenedett, a József Attila-szobornál tüntettek és verseket szavaltak az emberek, valahol egy kutya vonyított szakadatlan, a teáskannában felforrt a víz, jött a következő villamos, s a titok újra darabokra hullt.”

A jelenetek ugyanúgy váltakoznak a lapokon, mintha filmen peregnének. Izgalmas, olvasmányos, pörgős a regény. Sára le sem tagadhatná rendezői múltját. Nem is akarja, hisz még egyik filmes hitvallását is megosztja: “Az élet valahogy mindig ugyanazt a lapot dobja ki, valahogy mindig ugyanazt a forgatókönyvet ismétli. Bárhogyan is nézzük, néha a sors meglehetősen rideg és makacs rendező.” A hangulat alapjáraton valóban rideg és sötét, kifejezetten jót tesz, hogy időnként megtöri a lágy, melengető, reggeli napfény. Sok helyen szerepelnek az álom, az éjszaka és a nappal szinonimái – a kelleténél eggyel többször is –, helyenként erőltetett a szójaték. A fogalmazás végig manírmentes és szabatos. Jó a háttérben folyamatosan felsejlő, kissé a Gaia-elméletre emlékeztető világszemélet (Gaia, a Földanya lehetne Mamiko, de mire nevének japános hangzása?), minden adott ritmus szerint mozog és egymással szorosan összefügg, a lényeg a nagy egész, csak látszat az önálló akarat.

Minőséget nyújtó, kortárs magyar művészek munkáira hálás feladat felhívni a figyelmet. Sára Júlia jól megírt könyve ráadásul itt és most játszódik, és üdítően mellőzi a női létkereső dagonyázást.

Sára Júlia: Mamiko nappalai, Noran Libro Kiadó, 2014.

(Fotó forrása: Facebook)