Csalódtam az HBO új saját gyártású sorozatában. Perry Mason gyerekkorom szuperhőse; mint a rendíthetetlen, laza, belevaló magányos harcos, mindig mindenki eszén túljáró, néhány kellemetlen helyzetben a testi erejét sem véka alá rejtő ügyvéd, aki persze nem is volt magányos, mert vele dolgozott a jó barátként sem utolsó, kissé lusta, ám hatékony Paul Drake nyomozó, és a háttérben – vagyis az előtérben kialakított irodában –, ott volt a szőke ciklonnak elképzelt állhatatos, hűséges és a főnökébe fülig szerelmes titkárnő, Della Street. Már az első rész közepénél gyanakodni kezdtem, amikor Dellát barna hajú, “szürke egér” stílusú nőként láttam viszont. Ilyen mesebeli névvel hogy lehetne szürke? Maga a Perry Mason adaptáció viszont túl fekete!
Műfaját nézve noir, és inkább a Raymond Chandler-féle pesszimista melankólia jellemzi, mintsem a Erle Stanley Gardner puha kötésű, lányregényeknek is beillő detektívkönyvecskéinek hangulata. Ráadásul, Della nemhogy nem látszik belehabarodni Mason-be, de bérelt garzonjában hölgyszerelmével osztja meg ágyát. Az alkotók nemcsak Della karakterét nem találták el, Drake figurája sincs köszönőviszonyban az eredetivel: itt fekete, a becsületét védő, önérzetes, óvatos, úri fiúnak látszó fiatalember, ott bárdolatlan, egy “szaki” ügyességével a munkáját végző, kisstílű, de barátságos alak. És bár a sorozat időben bőven a regények előtt jár, azért nem feltételeznénk ekkora különbséget. Felmerül a kérdés: a címen és az ügyvédi tematikán kívül, mi köti össze a remake-et a regénysorozattal?
A néhány akkordból álló hangulatfestő háttérdallam, ami az elején vonzott, az ötödik epizódra egysíkúvá, idegesítővé és nyomasztóvá válik. Hozzájárul, hogy nyomát sem találom a korabeli Los Angeles romlott, közönséges, mégis üde és élénk bájának. És ott van az egyházközösségi szál, amivel nem lenne gond, pedig Gardnernél ilyen sem volt, de a szőke démon prédikátor túlzottan hasonlít az HBO másik nemrégiben kijött sorozatában, a Los Angeles-i rémtörténetekben szereplő, szintén szőke és delejező hatású szónokra. Hiába játszódik körülbelül ugyanakkor a kettő, ez akkor is baklövés, ha megengedjük, hogy véletlen egybeesés.
Az évad közepén járunk, egyre jobban forr a gyanú, hogy meg vagyunk vezetve, mert az adaptáció szinte semmiben sem követi az igazit, néhol egyenesen szembe megy vele, cserbenhagyva a rajongókat. Ezzel az erővel bármelyik, az Angyalok Városában, a 30-as években játszódó sztori ügyvédjére ráfoghatnánk, hogy ő Perry Mason – ha a Los Angeles-i rémtörténetekben felbukkanna egy, arra pláne. A krimisorozat önmagában megállja a helyét remek képi világával (tetszik az elején a cím feliratozásának diszkrét, mégis egyedi módja, beleértve a szép tipográfiát és azt is, hogy a stáblista csak az epizódok végén jelenik meg), a lassú, épp emiatt jól kidolgozott történetvezetésével és a félszeg Masont alakító Matthew Rhys konzekvens és szuggesztív játékával. Mégis erős hiányérzet marad minden egyes rész után, hogy hiába vártuk hősünket.
“A jellembúvárok egyöntetűen vallják, hogy minden szakma legjelentősebb képviselői rácáfolnak önmagukra. A legjobb nyomozók hivatalnoknak látszanak, a legjobb hazárdjátékosokat bankárnak nézné az ember. És Perry Mason küllemén sem jelezte semmi, hogy fürge észjárása, nem mindennapi módszerei és merész technikája miatt ő a város legrettegettebb védőügyvédje. Most irodájában ült, és a fiatal nőt méregette, aki a nagy bőrfotelba telepedett.” (Erle Stanley Gardner: A sánta kanári esete)
Kiss Walhalla pontszáma: 6,5/10 (IMDb pontszáma: 7,2/10)
My Little Walhalla 