Miért izgi a Velencei Biennálé?

A világ egyik legrangosabb képzőművészeti kiállítása sokunknak annyit mond, hogy több más nemzet mellett nekünk, magyaroknak is van ott pavilonunk, amit minden második évben másként mutatunk be a közönségnek. Esetleg hozzágondoljuk, hogy a pavilonok amolyan alkalmanként felállított kis méretű kiállítóterek. Idén elutaztunk, hogy megnézzük, milyen is a Velencei Képzőművészeti Biennálé. Ráadásul, szubjektív módon rangsoroljuk is a kiállító országokat.

Kilépve a pályaudvarról, arcul csap a napfényben megelevenedett, díszletnek beillő látkép: a kanálison jönnek-mennek a gondolák, szemben középkori házak, a szomszédos épület tetejéről pedig George Clooney integet vidáman jöttünkre, csuklóján drága órával. Mintha egy gyönyörűen megfestett vásznat további színekkel és formákkal gazdagítana egy kivételes talentum, úgy látjuk a háttérként szolgáló, nagy múlttal rendelkező helyszíneket a festői Velencében. Az első napon az Arsenale-ba látogatunk el. A Velencei Köztársaság idején hajóépítő- és fegyverkészítő gyár belseje nem sokat változhatott, izgalmas háttere a kiállításnak. Minden Biennálénak megvan a maga mottója, idén ez a The milk of dreams. Az Álomtej elnevezést Leonora Carrington szürrealista művész gyerekkönyvének címéből kölcsönözték a szervezők. Carrington egy varázslatos világot fest le, ahol az élet a képzelet prizmáján keresztül folyamatosan átértelmeződik. A kiállítás képzeletbeli utazásra hív az emberi test metamorfózisain keresztül, a nőiséget helyezve előtérbe.

A gyárépületben, a romos oszlopok közt monumentális szobor fogad: fekete nő, akinek szeme helyén a faragott kő simasága fénylik. Egyébként ez az alkotás (Brick House) nyerte idén az elsődíjat, az Arany Oroszlánokat (Golden Lions), alkotói Simone Leigh és Sonia Boyce. (Mi alább egy saját rangsort is felállítunk.) A fesztiválra jellemző a grandiozitás: szinte minden alkotás nagyobb a kiállítóterekben megszokottaknál. Van itt mennyezetig érő agyagszobor, ami arra a játék agyaggalambra hasonlít, aminek normális változatába gyerekkorunkban vizet tettünk, megfújtuk, mire az búgó galambhangot adott ki. Látunk egy óriásplakátot (egy óriási plakátot), ami art deco stílusban kalapos hölgyet ábrázol, kedves szemű polipok figyelik kongó lépteinket, másutt UV-színekben világító pillangók rebbennek. Van, hogy piros vagy zöld megvilágításban látjuk a világot. Tetszik a nagy méretű mázas kerámiák csoportja, amik egyenként is a Dr. Who (Ki vagy doki?) robot dalekjait juttatják az eszünkbe. A mesterséges intelligencia lépten-nyomon megjelenik az ábrázolásokban. Sokszor nehéz eldöntenünk, a műalkotás témája emberre vagy gépre hajaz jobban.

Másnap a Giardiniben sétálunk, ebben a parkban vannak elszórtan a kiállító országok pavilonjai. De nem holmi könnyűszerkezetű alkalmatosságokról van szó: ezek főként a századforduló környékén épült masszív kőépületek. A csehek és szlovákok egy pavilonban szoktak kiállítani, kibetűzhető még a homlokzaton a Csehszlovákia felirat. Az oroszok épületén ugyan nincs már fent a Szovjetunió megnevezés, viszont kilóg a sorból, mert ez az egyetlen bezárt létesítmény – bejárata elé őrséget állítottak. Ezen a napon még nagyszabásúbb projektek nyűgöznek le, mint az előzőn! Például a svájciaknál két, szobányi méretű, sematikusan ábrázolt emberfej csókolózik, fény- és hangeffektekkel kísérve (Latifa Echakhch: The Concert).

A magyarok „birodalmát” hamar kiszúrjuk, eligazít a mozaikból készült, Balassi Bálintot nemzeti színű keretben megjelenítő oszlop. A gyönyörűen díszített boltíves bejárat mellett a festett homlokzat földműveseket ábrázol, szintén nemzeti színű mintákkal és koronával ékesített keretben, rajta a felirat: „húnok ivadékit máig segitette”. Ebben az évben a Ludwig Múzeum Keresztes Zsófia Az álmok után: merek dacolni a károkkal című kiállítását mutatja meg a nemzetközi közönségnek. A fiatal művész és Zsikla Mónika kurátor a térbe helyezett pasztell rózsaszín és pasztell kék színű (talán a fiú-lány/ férfi-nő egyensúlyra utal), mozaikos szoboralkotásaival egyszerre reflektál a központi témára és a magyarok házának állandó, mozaikos díszítőelemeire. A központi rész egy babaházhoz hasonlító kapu, két oldalán nem őrök figyelik jöttünket, hanem egy-egy nagy emberszem. Nekünk az esőcseppeket (vagy könnyeket?) imitáló, felfüggesztett, sok kisebb egyforma mozaik formából összeálló installáció tetszik legjobban.

Ha országokra lebontva nézzük, a képzeletbeli dobogóra még három nemzet munkája kerülne fel. A szerbek egyszerű, de ötletes megoldást hoztak: egyik szobájukban oldalfalnyi tengert vetítenek ki, amit pontosan középen vág ketté vízszintesen a látóhatár (itt fényképezkednek a legtöbben, mert érdekes látvány, ahogy a tenger az alakjukat is elmossa), a másik szobában egy uszoda úszómedencéje látható felülnézetből, aminek egyik sávjában egy bolhánál nem sokkal nagyobbnak ható úszó tempózik gyorsúszással, egyik oldalról a másikra, de függőlegesen (nekünk lefelé és felfelé). Ha ezt hosszan nézzük, lemegyünk alfába (ami itt azért nem tanácsos, mert elsodorhat az emberáradat). Másodikak a németek, akik, ha lehet, a szerbeknél is találékonyabbak. Állítólag az előző Biennálén megszólták őket, amiért „csak” festményeket állítottak ki, mondván, az már nem divat, így a falak azon részein, ahol két éve képek ékeskedtek, most tégláig lebontották a falat, hogy írmagja se maradjon az alkotásoknak. Tovább is mentek: egy helyütt a padlót is megbontották a csatornarendszerig, üveget raktak elé, hogy egy vitrin érzetét keltsék.

Az első helyre a lengyeleket tesszük: a minimalizmus és konceptuális művészet szöges ellentétjeként az összes falat kézimunkával előállított szőnyeggel borították be, aminek technikája kissé a scrapbook technikára emlékeztet, legalábbis annyiban, hogy a háttérre alakokat és tárgyakat illesztettek (ragasztottak?). A csillogó részletek egy-egy groteszk jelenetre irányítják rá a figyelmet, közben meg népies stílust utánoznak – egyszerre látjuk elgondolásukat hagyományőrzőnek és modernnek. Csak ülünk a középre kikészített padokon, és hagyjuk magunkat elvarázsolni a freskószerű képektől. Jók még az osztrákok retrofuture koncepciója, és a Dél-koreaiak high-tech megoldásokat ötvöző, tekergő és félelmetes fényekben itt-ott felvillanó robot kígyója is. A franciák ezúttal sem hazudtolták meg magukat: egy francia kávéházat tettek a négy fal közé, belépésnél üzenetük: Dreams have no titles.

Érdekes a főépület tárlata is. Különféle országok alkotóinak munkái láthatók egy gyűjteményben. Középen – fő attrakcióként – életnagyságú elefántszoborral, ami a körülötte lévő tükrüknek köszönhetően végtelen számban megcsodálható – a monumentalitás itt is tetten érhető. Velence szerte találni kisebb fesztiválhelyszíneket, de ha egyhétig maradnánk, akkor sem lenne elég időnk bejárni azokat. Már ennyiből is kitűnik, mekkora élménnyel gazdagodhat az, aki legalább egyszer a művészeti világesemény megrendezésekor jön e csodálatos városba. Persze, ne felejtsünk időt hagyni a Dózse palota és a Rialto megtekintésére sem, együnk igazi olasz Margerita pizzát valamelyik hangulatos sikátorban, étkezésünket egy pohárka limoncellóval zárva. És feltétlen nyaljunk el egy gombóc pisztáciás fagyit! A dolce vita Olaszországhoz tartozik, mint spagettihez a paradicsom, a képzőművészeti alkotások hangulatát magunkba szívva pedig, csak még édesebb az élet!