PERRY MASON ÚJ ESETE

Perry Mason karaktere ifjúságom nagy kedvence, imádtam olvasni szüleim Erle Stanley Gardner-krimijeit. Elképzeltem az acélos tekintetű védőügyvédet, odaadó, csinos titkárnőjét, a paprikás hangulatú tárgyalótermi szócsatákat és a háttérként szolgáló kopottas fényben pompázó, 30-as évek Los Angeles-ét. A könnyed romlottság, az ökölharcokban is kiváló, „magányos harcos” detektívfigura kellemes hangulatot varázsoltak a szobámba. Magasan van a léc – ezért volt bennem némi félsz, mikor már egy másik szobámban leültem nézni (a) Perry Masont. Nem előzmény nélküli az HBO új sorozata, hiszen 1957 és 1966 között óriási sikerrel futott az Egyesült Államokban egy azonos című széria, a marcona külsejű Raymond Burr főszereplésével. Lássuk, mit ígérnek az alkotók a bevezető résszel!

Látványos, hátborzongató a kezdés: zsaroló libegőn hagy egy csecsemőt, és a szülők abból a szobából futnak ki gyerekükért a jármű után, amelyik ablaka előtt az közlekedik. Az izgalmas és kapkodó sötét képsorokon máris megvillan a korhű díszlet, az éjjel is nyüzsgő város képe. Az eset természetesen Masoné lesz, addig azonban bepillantást nyerünk szegényes, lepukkant életébe; nappalait a városban tölti munkakereséssel, éjszakára hazatér a szüleitől örökölt tehenészfarmjára (ami végképp értéktelen a közvetlen szomszédságban sétarepülést kínáló reptér miatt). Amazonnak beillő szomszéd hölggyel folytat viszonyt, ami inkább a macsós énjét domborítja ki, mintsem a hősszerelmesét. A trailer szerint eredettörténetet kapunk, vagyis azt fogjuk megismerni, hogyan válik Mason lecsúszott alakból keresett és hírhedt ügyvéddé. Jelenleg válaszút előtt áll hősünk, és ezt egy bűnöző szájából is halljuk, amikor épp leckézteti: összeszedi-e magát vagy megmarad kisstílű zugügyvédnek.

A nyitóepizód hozza a Gardner-könyvek stílusát: Mason magányos, puritán ízlésű, vagány fazon (a menő nyomozóknál elmaradhatatlan fehér atlétában is feszít), aki azért elég kíváncsi ahhoz, hogy az események sodrásában legyen, fényképezőgéppel a kezében.  Matthew Rhys külsője passzol, jól áll neki a kalap, álmodozó tekintetén nehéz kiigazodni. Felbukkan mellette a bájos Miss Della Street (Juliet Rylance), sajnálom azonban, hogy a titkárnő nem kihívóbb (és a fejemben szőkén maradt meg), ugyanakkor Drake nyomozót is hiányolom. De például kapásból feltűnik egy olcsó garniszálló, ami tipikusan a Mason-regények sajátja. Vannak persze nagyobb különbségek: legkevésbé odaillő, hogy Mason apaként kiszolgáltatott az exnek, ezen a ponton pedig sebezhető. Előttem úgy él hősünk, mint aki teljesen független, semmi sem befolyásolhatja vagy gyengítheti.

Tetszik Terence Blanchard zenei aláfestése, ez általában csak néhány ismétlődő, fülbemászó akkord, mégis jócskán hozzátesz a megálmodott atmoszférához, mely zord, noáros (kissé túl sötét) és megegyezik azzal, amilyennek az ígéretes korszak ígéretes országának ígéretes, de korántsem angyali városát elképzeljük. Reménykedünk, hogy a sorozat is beváltja a hozzáfűzött reményeket. Kiss Walhalla pontszáma: 7,3/10 (IMDb: 7,3/10)

Egyetértesz velem? Te is mondd el a véleményed!

MR. WILFORD BÁRKÁJA

Heten voltunk potyautasok, ám ha behajózásra méltó fajok közé soroltak volna minket, mindössze két beszállókártyát utaltak volna ki számunkra, és mi a magunk részéről el is fogadtuk volna ezt a döntést. Na, mármost, az igaz, hogy Noé nem sejthette előre, meddig tart majd az Utazás, ám ha számításba vesszük, milyen csekélyke mennyiséget fogyasztottunk el mi heten a teljes öt és fél év leforgása alatt, bizonnyal megérte volna a kockázatot, hogyha nem is többet, de egyetlen párocskát fölengedjen belőlünk a fedélzetre. Végül is, nem a mi hibánk, hogy szúnak születtünk.

(Julian Barnes: A Világ története 10 és ½ fejezetben)

Nem vagyok vonatmániás, mégis kevés izgalmasabb helyszínt tudok elképzelni egy, a Föld körül körbe-körbeszáguldó hosszú vonatnál, ami sosem áll meg. Esetünkben azért nem, mert szétfagynának az utasok az apokalipszis után kint uralkodó körülbelül -100 fok miatt. Így lehetnek ezzel a Netflix csatornán idén tavasszal induló sorozat ötletgazdái is a TNT-nél, akik az univerzumot az azonos című 1984-es francia képregényből, illetve a nemrég készült amerikai mozifilm változatból vették át. Ám a történetvezetést nem másolták, nem tudhatjuk, mire fut ki a sztori. A Snowpiercer (magyar címe a Túlélők viadala – de nem használjuk e gyenge magyarítást) odaszegez a képernyő elé, anélkül, hogy a képregény adaptációkban megszokott szupererőt erőltetné.

snowpiercer_melanie_layton.jpegFöldünk nemhogy felmelegedett volna, kihűlt, élhetetlenné vált. A melegedés félelmétől túlfűtve túlhűtöttük. Azok menekülhettek meg, akik feljutottak a csilliárdos Mr. Wilford vonatára, aminek az ára osztályonként eltért. Ahogy haladunk hátulról, úgy következnek a harmad-, másod- és elsőosztályú kocsik, de utóbbiak csak az összes húsz százalékát teszik ki. Közöttük az átjárás civileknek tilos. A szerelvény osztályozatlan, “faroknak” becézett végére potyautasok özönlöttek a beszálláskor, ők okozzák az alapkonfliktust azzal, hogy jobb körülményekért és bánásmódért küzdenek, csatakiáltásuk a sokszor elhangzó “one tail”. Az indulástól számított hetedik éveben csöppenünk a „bárka” életébe, és nem csodálkozunk azon, hogy a hetedik itt is kritikus. A lázadók élén az ízig-vérig fekete macsó ex nyomozó, Layton áll, akit ráadásul Mr. Wilford egy sorozatgyilkosság felderítésével bíz meg, mondván, nincs alkalmasabb ember előrébb sem, és így, kiváltságosként alkalma nyílik egész a szerelvény elejéig felfedező utakat tenni.

snowpiercer_farok.jpgDe ne szaladjunk előre; ismerkedjünk meg a misztikus mágnással, aki annyira rejtélyes, hogy talán nem is létezik (a képregényben és a filmben valóságos), mindenesetre a rangidős légiutas kísérőnek kinéző csinos Melanie hangján szólal meg, aki nemcsak hangosbeszélőn, de személyesen is intézkedik, vagy kolléganőjét, a gonosz mostohának is beillő Ruthot küldi. Az igyekvő asszisztens nem habozik a kihágást elkövetők kezeit és karjait üzembiztosan kilógatva lefagyasztani. Ezt egyszer végig is nézzük, és mikor a megfagyott testrészt kalapáccsal ripityára töri, lefagyunk. Mr. Wilford kilétére már az első epizódban csattanós választ kapunk (vagy mégsem – itt semmi sem biztos).

snowpiercer_nightcar.jpgHa már a stewardess-külsőnél tartottunk, nem mehetünk el szó nélkül a jelmezek mellett, ahogy Melanie izmos, szikár alakja mellett sem. Jól áll neki a szűk folyosó és a szűkített fazonú, álló gallérú égszínkék formaruha – vékonysága utal a szűkös készletekre. A külsőségeken kívül is remek választás a főszerepre Jennifer Connelly: pókerarccal és száraz, kemény gesztusokkal igazgat, tökéletesen megtéveszt törékenységével, kijár neki a tisztelet. Van tekintélye. Egyébként szinte minden utas vékony, ami fokozza a hitelességet, kivéve például a börtönként hibernálásra szolgáló Tepsi testes orvosát, aki talán fontos pozíciójánál fogva az ételnek is bővében van. Tetszik még a második részben bemutatkozó Hálókocsi énekes mádámjának outfitje (bár az sem biztos, hogy a night clubnak kinéző vagon valóban bordély – mondom, sok a kétség).

snowpiercer_akvarium.jpgPörögnek az események, mint a vonatkerekek: van itt ármány és szerelem, zsarolás és taktika, verekedés és leszbikus erotika, nem lehet panaszunk az iramra. Időnként lassítanak, amennyire a veszélyes szakaszok megkívánják. Néhány snitt erejéig a tájban is gyönyörködünk: az igényes technikával konstruált látképeken jól érvényesül az elegáns fémmonstrum – egyet-egyet kimerevítve legszívesebben képernyőháttérnek használnánk. A zenei betétekre sem panaszkodunk; az első rész megindító jelenetét Rachmaninoff 2. Zongoraversenyére komponálják, a második epizódban pedig hihetetlen jó hangulatfestő a Hálókocsiban hallható keserédes Say It Ain’t so, Joe, Lena Halltól (https://www.youtube.com/watch?v=7ic72NCT1U8). Ami a dizájnt illeti, minimalistára,  ellenpontozásként barokkosra, és kissé cyberpunkosra (hol így-hol úgy) vették.

Ígéretes sorozatkezdést láthatunk a lendületes cselekményvezetésnek, a Mr. Wilfordot körbelengő titokzatosságnak, a jó szereplőgárdának, a művészi szándékkal megalkotott háttérnek, és mindenekelőtt, a szokatlan helyszínül szolgáló Hótörőnek köszönhetően. Kíváncsian várjuk a folytatást, benne a túlélésért való további küzdelmet és esetleg az igazi Wilford felbukkanását. Addig zötyögünk egy másik vonaton tovább. Kiss Walhalla pontszáma: 7,5/10 (IMDb: 6,3/10)

Egyetértesz velem? Te is mondd el a véleményed!

A RÉGI AZ ÚJ TARTUFFE

Az előadás elejétől foglalkoztat a színlapon olvasható kérdés: „Kiről szól valójában a Tartuffe?” És a bizonytalanságot végig fenntartják. Rezgése a műtőhöz hasonló – csak annál kevesebb berendezési tárggyal felszerelt – fémdobozos játéktér (díszlet: Bartha József) minden négyzetcentiméteréről visszaverődik. Ez egyáltalán nem jelenti az alkotók bizonytalankodását – alaposan átgondolt, határozott koncepciójú produkciót láttunk a budapesti Katona József Színházban, Bocsárdi László rendezésében.

Nehéz nem a díszlettel kezdeni, el is kezdtük vele. Mert mi sem áll távolabb egy Molière-darabtól, mint a sterilnek ható, fémes ízű minimalizmus. Alumíniumból készült tér, nincs benne semmi, egy tolóajtón lehet ki-be közlekedni. Ha működésbe lép, a rés keresztet rajzol ki, időnként be sem csukják teljesen, hogy a feszület a színen látható legyen. Feszültséget teremt. Az elején még nem: Fekete Ernő Pernellné szerepében mókás pantomimet ad elő, de nem biztos, hogy a móka kedvéért. Biztos, hogy nem azért. A prűd, letűnt korok szenteskedő nénije megmosolyogtatón távozik a résen át. (Igen szellemes a prűdség és alantasság ellentétbe hozása, és ilyent még látunk másutt is).

A korszerű színjátszás kritériuma, hogy a legsúlyosabb témák dramatizálásakor is szórakoztasson, a mondanivaló fontosságát nem degradálva, ügyesen balanszírozva nehéz és könnyű között. Molière Tartuffe-jét könnyednek gondolnánk – nem könnyűnek –, ám ebben a változatában kemény, erőteljes. Erővel játszanak a színészek; sokat kiabálnak és üvöltöznek. Még a szerelmeseket segítő szolgáló, Dorine (Bánfalvi Eszter) is üvölt, vagdalkozik, a szerelmespárt alkotó Mészáros Blanka és Tasnádi Bence pedig ahelyett, hogy civódnának, ütik-vágják egymást. Konfliktus konfliktust szül, nincs időnk megnyugodni. Kemény szituációk jönnek sorban, ezért is vagyunk hálásak egy-egy poénos pillanatért. Az összeütközésekben mintha a mai társadalmat látnánk: nincs szép szó, hanem rögtön ütnek. A buszon az utas a sofőrt, az iskolában a szülő a tanárt stb. Elveszni látszik az értelmes beszéd. Nincs új a nap alatt: érzelmeink százezer éve mit sem változtak.

A Tartuffe-öt megformáló Keresztes Tamás játékstílusa is harsány, de a többiekkel ellentétben halkan beszél, higanymozgással, elnagyolt gesztusokkal jellemzi a figurát. Eltúlozza a gesztikulálást. Kívülállósága alá van húzva, ő a család befogadott tagja. Magánszámot ad elő, ahogy a kereszten átmegy. De szinte minden megmozdulása kacagtat, fizimiskája Habony Árpádéra hajaz – szó szerint a haja. Van egy „mindent látó szem” a homlokán, ebből is tudjuk, hogy igazi látnok. Hiába a nevetésre ingerlő, együgyű mozdulat és grimasz, a karakter nem válik kedvessé, kezdettől fogva viszolygunk tőle. A harsányság eszünkbe juttatja a comedia dell’art színházát, alóla Molière sem vonhatta ki magát, de itt és most a rikító riaszt, direkt.

Máté Gábor Orgonként gyerekesen naiv, látványos belépőjében kisgyerek módjára szárnyal. Szemének nem hisz, ahogy előtte csalja meg felesége, viszont feltétel nélküli a bizalma a szemfényvesztő felé. Az est egyik leghumorosabb jelenetében rejtekhelyről cukorkát ad köhögés ellen az épp a feleségével háló Tartuffe-nek. Nehéz eldönteni, hogy a buta, de szerethető vagy a minden hájjal megkent karaktert tekintsük-e főhősnek. Mi több, felmerül: van egyáltalán főszereplője az estének? Senki sem magaslik ki (többen kimagaslanak), nincsenek jellemfejlődések. Csoportos dráma tanúi vagyunk, ahol a szereplők egymás után sodródnak bele megoldandó helyzetekbe.

Elmira ellentétpárja Tartuffe-nek; kellemes, finom, talpraesett. Ónodi Eszter ragyogó a szerepben, jól áll neki a jelmez, a neonzöld megy szemszínéhez. Egyébként minden szereplő ruhája (jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna) kemény és merev – illeszkedve a rendezői elgondoláshoz –, még Elmiráé is. Cléante-ot Kocsis Gergely játssza, tisztánlátása kicsit sem győzi meg Orgont, minket viszont meggyőz értő játéka. Pernellné vicces – elég, ha azt vesszük, hogy Fekete Ernőt idős hölgynek maszkírozták. Annak ellenére az, hogy képében a lesüllyedt keresztényi világ szellemisége mutatkozik meg, mely nem sokat változott a XVIII. századihoz képest. A (rizs)poros dáma visszatér a zárójelenetre, ami az általa képviselt ál erkölcsösség miatt válik drámaivá, eljuttatva minket egy, amolyan negatív értelemben vett katarzisig. A végén feltűnik Borbély Alexandra mint Lojális úr és mint Rendőrhadnagy, hanghordozása mindkét szerepben hivatalos és szenvtelen. Könyörtelen. Megvereti Tartuffe-öt, a vér szerteszét fröcsög. Ellentétben az előadás többi testi kontaktusaival (pl. Elmira és Tartuffe ágyjelenete), itt nem jelzésszerűen mutatják az ütlegelést, sokkolóvá téve a befejezést.

Bocsárdi László bohózatot rendezett, mely túlzásokkal van tele, és ekkora kilógatott lóláb csak ellenkező előjellel értve nem kérdőjelezhető meg – az előadás pont nem bohózat. A Tartuffe korhű megjelenítése ma mást fejez ki, bár a mondanivaló aktuális. Mondhatni: a régi az új Tartuffe. Bocsárdi remekül ötvözte az eredeti stílust a modern színházzal; egyik átcsúszik a másikba és vissza, egy új verziót létrehozva. (Avítt helyzetkomikum során jól jön a mobiltelefon, az internet, és a vagány szolgálólány sem lóg ki futurisztikus környezetéből stb.) A szöveg, amely Alice Georescu román fordítása alapján készült, kortalan és súlytalan, és ez jól megy a darabhoz. Érzékszerveink éles ingereket kapnak, a végjátékkal még fejbe is kólintanak. Hogy Tartuffe-e a főszereplő, választalan marad, bizonyíték rá a színlap szerinti (nem ábécés) szereposztás, ahol csak a nyolcadik helyen hozzák. A színészek felsorakoztak: taps.

Fotó: Horváth Judit

Molière: Tartuffe

Alice Georescu román fordítása alapján, a szövegkönyvet Kali Ágnes és Bocsárdi László készítették.

Szereplők:

Pernellné: Fekete Ernő

Orgon: Máté Gábor

Elmira: Ónodi Eszter

Damis: Vizi Dávid

Mariann: Mészáros Blanka

Valér: Tasnádi Bence

Cléante: Kocsis Gergely

Tartuffe: Keresztes Tamás

Dorine: Bánfalvi Eszter

Lojális úr, Rendőrhadnagy: Borbély Alexandra

A Rendőrhadnagy kísérői: Darvasi Áron, Erdélyi Flóra, Tamaskó Áron, Veszelovszki Janka

 

Díszlet: Bartha József

Jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna

Dramaturg: Kali Ágnes

Zene: Bocsárdi Magor

Rendező: Bocsárdi László

Bemutató: 2019. december 21.

Katona József Színház

RÁKATTANVA A SOROZATOKRA

Imádjuk a sorozatokat. Kevés szórakoztatóbb kikapcsolódás létezik, minthogy kényelmesen elhelyezkedve a tévénk, laptopunk, filmvásznunk stb. előtt megnézzük a várva várt következő (meg még egy, és még egy…) részt a kedvenc sorinkból, hogy végre megtudjuk kit vett el, ki robbantotta fel, miért halt meg stb. A választék az online streaming csatornáknak, az okos televízióknak és a mozik háttérbe szorulásának köszönhetően óriási. A minőség pedig olykor le is pipálja az egész estés filmeket (gondoljunk csak a Csernobil című miniszériára). Cikkemben olyan tippeket szeretnék adni, amikkel sorozatnézési szokásaidat kiegészítve még teljesebb élményt kaphatsz. Bónusznak bekezdésenként egy-egy odaillő szériát is ajánlok.

A technika angyala

Ha már betört otthonunkba a technika, állítsuk a magunk oldalára! Tanulmányozzuk a legapróbb részletig, mire képes a televíziónk, projektorunk (tesztelhetjük a képi világáról is ismert Altered Carbon-t nézve), a mozicsatorna vagy streaming szolgáltató, és mit tartalmaz előfizetésünk. Tudtad, hogy létezik távirányító, aminek lézerfénye érintőképernyőt varázsol a tévénkből?

Kuckózz be!

Érdemes kipróbálni szokatlan ülő- vagy fekvőhelyeket a szobában. Szedjük le a kanapé díszpárnáit, helyezzük el őket a földön, párat támasszunk a bútor szélének amolyan fej- vagy háttámasznak. Terítsük le az egészet puha takaróval, mintha ágyat csinálnánk, és szóljunk anyunak, a szerelmünknek, a szomszédnak vagy a cicának, hogy készen áll a terep a sorozatmaratonhoz. Ha a Dontown Abbey-t választod, fokozhatod a hangulatot illatgyertyákkal is. (Nem Breaking bad, csak simán breaking: 2015 után, idén egész estés mozifilmmel folytatódik a Downton Abbey.)

Bekészítés

Keverjünk be hűsítő vagy éppen meleg italokat. A rágcsákat, krékereket, sütiket se hagyjuk ki (persze egészséges kivitelben). Dekoráljunk, ha időnk engedi. Nem nézhetünk filmet pattogatott kukorica nélkül – fogadjuk el, nincs mese. Pattogtassunk lábasban vagy kukoricapattogtatóban. A háztartási pattogtatónál mókásabb háztartási gépet nehéz elképzelni: mint egy játszóház szórakoztató berendezése, látványosan robbannak ki nagy röppályát leírva a kukoricaszemek. És az illat! Készítsük el a klasszikus tartót: hajtogassunk tölcsért fehér papírból (legjobb zsírpapírból), az alját csavarjuk meg, majd hajtsuk kicsit be. Ízesítsük extra szűz olívaolajjal, esetleg kevés sóval, annál több fűszerrel. Olvadt sóskaramellával! Itt az idő, hogy megkóstoljuk az amerikai filmekben dicsért színes drazsékkal turbózott verziót. Hirtelen nem jut az eszembe egy konkrét amcsi filmcím sem, amiben ez volt, de ajánlok egy újabb tengeren túli sorozatot: a Célszemélyt.

Sprint vagy maraton?

Megoszlanak a vélemények, hogy a részeket érdemes-e napról napra nézni, vagy inkább éjt nappallá téve, sorozatmaratonként a teljes évadot ledarálni. A „darálni” szóban benne van, hogy felületesebb lehet a szórakozás – nincs idő megvitatni az utolsó epizód történéseit, elgondolkodni rajtuk stb. Mellette szól, hogy friss élményként jobban emlékszünk az összefüggésekre, részletekre, a fontosnak bizonyuló jelenetekre. Mindez évadokban mérve is igaz. De kinek van ideje több évnyi termést végig pörgetni? Talán megint az arany középút, mondjuk a heti egy rész a jó? Kivéve az olyasféléket, mint a Mr. Robot, amiben a szövevényes cyber- és pszicho-vonalak miatt ember – akarom mondani, robot – legyen a talpán, aki követni bírja némi kihagyás után. (Egyébként nem lövök le poént, ha még nem láttad, és elárulom, ebben kulcsszerepet játszik egy, a mozikból ismert nagyüzemi kukoricapattogtató.)

A szolgálólány meséje

Az sem mindegy, milyen körülmények közt ülsz le a kedvenc folytatásosod elé. A szolgálólány meséjét és az Aranyéletet nem ajánlatos szomorú vagy ideges lelkiállapotban, sötétben, egyedül nézni. A Különös dolgok azonban este, a barátokkal esnek igazán jól. A Westworldnek szintén jót tesz a társaság, hogy a végén közösen elfilozofálgatunk a robotika jövőjéről.

Divatinspiráció

Öltözz be hozzád közel álló karakterek outfitjeibe, és abban ülj neki az új résznek, vagy másnap abban menj a barátokkal/ barátnőkkel fagyizni. A csajoknak erre mi sem alkalmasabb, mint a Szex és New York , Jóbarátok (érettebb generáció) és a Pletykafészek (fiatalabbak) szereplőinek emblematikussá vált ruhatárának tanulmányozása.

Természetesen mindenkinek más szokások (és sorozatok) fekszenek, fentiek csak ötletek, bár sokan egyetértünk azzal, hogy az otthoni televíziózás előnye a kényelmes fekvőhely, és az, hogy el is alhatunk közben.

(Egyik kedvenc youtuberem, Freddy My Love a Gossip Girl Jenny Humphrey-ének öltözött.)

(Fotó: Jeshoots)

Horror otthon

otthon_kiallitas_performansz.jpgA helyszín kísérteties: a szocializmusban virágzó, mára elhagyatott Otthon áruház. Itt mutatták be a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet szakos hallgatói diplomamunkájuk részeként a színházi előadásukat Meghíztam a sötétben, mondjuk nem címmel, az Otthon elnevezésű, lakhatási problémákat boncolgató projekt keretében, az OFF-Biennálé Budapest szervezésében.

20190523_otthon_kiallitas_performanszok.jpgCsodálattal vegyes félelmet kelt a kies áruházbelső, melyet néhány reflektor gyéren világít meg. A földszint közepén kör alakú rész, az emeletek körfolyosó-jellegűek – mint egy rozzant mini kolosszeum, ez önmagában díszlet. Ráadásul kétértelmű: a kör alapterülete a színpad, még csak elkülönítve sincsen (az elején), és arra utal, hogy a hajléktalanok rendre beköltöznek elhagyatott épületekbe. A nézők leginkább képzős egyetemisták, külsőjük művészi hajlamú önkifejezésről árulkodik. Legtöbbjük szőnyegre ül, de vannak összecsukható székek is. Egyik alkalmatosság sem kényelmes. A kényelem ide nem is passzol – hippi kommunára hasonlít az összkép. A vagány közegtől kísérleti színházra számítunk.  

otthon_projekt.pngKísérteti színházat kapunk. A kultikussá vált Silent Hill-es számítógépes játékok harmadik része köszön vissza. Hasonlóan indul: áruházban elalszik egy lány, és mire felébred, egyedül találja magát a hatalmas épületben, sötétben. Elemlámpája csak kis részeket világít be, ahogy a monodráma szereplőjének, akit Raubinek Lili alakít, a zseblámpája is. Egyezés még, hogy hősnőnk szabályismertetéssel kezd, mik a lakhatási regulák, amivel kvázi életben maradhat, ugyanez a játékban az árnyékvilágra vonatkozik, ahol az emberélet szó szerint is a szabályok pontos betartásától függ. Az előadás ugyanígy két síkon játszódik: a kísérteties áruházi környezettől nem lehet elvonatkoztatni, de ez egyben Raubinek lakása (Otthon Áruház vs. otthon). A kettős sík a reális és szürreális kettéosztottságában is megjelenik. A főhős hétköznapian cselekszik – eszik, iszik, takarít, alszik –, de például vitustánca valóság feletti. E két nézőpont váltakozása dinamikát ad a darabnak, a figyelmet folyamatosan fenntartja.

(…)

A cikk folytatása a Prae-n található, itt.

(Fotó: Borsos Mátyás)

Örülünk A Harmadik Helynek

kayamar_gonczrenata.jpgA Harmadik Helyen jártunk, egy panorámás budai lakásban fönntartott polgári szalonban, hogy a Nyitott nappali programsorozat részeként, a nappaliban megrendezett Varázslatos játékok című zenés irodalmi esten, a magyar költészet napjának előestéjén meghallgassuk Göncz Renáta, Magyaróvári Kayamar Viktor és Garaczi László közös és összehangolt előadását.

Kayamar énekes-zenész, műfaja a többszólamú improvizáció, az esten looperrel operál (a szójátékokra még kitérek). A looper-pedál szintetizátorra hasonlít, de kisebb eszköz, melyre különböző hangokat lehet fölvenni. A felvétel végtelenítetten, szólamokként visszajátszva aláfestés lehet énekléshez. Kayamar egyik alkalommal a mókás hangzású „dömper” szót is rögzíti, ezzel kísérve magát és lírai szoprán partnernőjét. Hallása és hangi kvalitásai különlegesek. „Nemcsak abszolút, hanem Herz-hallása is van. Ezt a ritka adottságát felhasználva igazi zenei kaméleonná vált, millió hangszín létrehozására képes, több mint öt oktávos hangterjedelme révén bármilyen szólamot elénekel a legmélyebb kontrabasszustól a kontratenorig”, olvasható róla a rendezvény beharangozójában. Halljuk felépülni a számokat szájjal kiadható hangokból, a végeredmény eléri a zenekari hangzást – ez sokadszorra is bravúrosnak tetszik. Mindezt jól kiegészíti Göncz Renáta csengőhangú éneklése. Közös játékukkal simán lehetnének egy tehetségkutató döntős versenyzői, ráadásul Garaczi próza- és versrészleteivel még biztosabb lenne az első hely. Ám ez itt A Harmadik Hely, ne szaladjunk előre!

varazslatos_jatekok.JPG

 

Garaczi először a Hasítás című, legújabb prózakötetéből olvas fel egy vicces passzust. Irodalmi rendezvényeken ritkán tapasztalható derültség lesz úrrá a közönségen, például ilyen soroktól:

 

 

Ekkoriban történik, hogy Kamilla egyik pillanatról a másikra vega lesz. Este hét óra tizennégykor még nem vega, hét óra tizenötkor már az. (…) Fél hétkor érek haza a könyvtárból, készülő vacsora illata fogad, (…). Kamilla meséli, hogy mikor a hentestől hazaérve kibontotta a csomagot, azt látta, hogy a csirke fejét betuszkolták a fenekébe, mintha a csirke meg akarta volna nézni magát belülről, és addig nyújtózkodott, míg elszakadt a nyaka, és bent maradt önmagában. Annál finomabb lesz, vigasztalom, de ez valahogy úgy hangzik, anál finomabb. A baljós jelek dacára meg se fordul a fejemben, hogy Kamilla nem vacsorát készít, hanem valami egészen mást, nem bazsalikomos csirke lesz, hanem megtérés.

A szójátékról elmélkedik az író, miszerint helye van a literatúrában, még akkor is, ha sokak szerint az irodalmi minőségnek nem sajátja. „Csak nem mindegy, milyen csavarokat használunk közben”, mondja. És megnyugtató, hogy erre vonatkozó dilemmámban – vagyis, hogy érdemes-e „szójátszani” írás közben – vele érthetek egyet.

(…)

A cikk eredetileg a Prae-n jelent meg, a folytatás is itt olvasható.

(Fotó: Huszár András)

Girl power

Franciaország széthullott volna, és esetleg egész történelme másképp alakul, ha nincs Jeanne d’Arc, a tizenkilenc éves pásztorlány, aki látomásoktól és hangoktól vezérelve, a jelképévé lett hatalmas lobogóval, egész lényéből jövő lobogással a francia seregek élére állt. Hitet és reményt adott országának, a királyi jutalom mégis elmaradt, sőt az egyház halálbüntetésre ítélte. A Katona József Színházban Garai Judit szövegkönyvével az alkotók arra vállalkoztak, hogy Jeanne d’Arc-ot egy vitrinbe zárva mai szemmel kvázi átvilágítsák, és kiderítsék, mi okozta vesztét. Erre utal a darab alcíme: a jelenidő vitrinében.

Jeanne vezetésével felszabadítják az orléans-i várat, és a lány azt is eléri, hogy VII. Károlyt megkoronázzák. Ám elpártolnak támogatói, még a király sem védi meg. Ekkortól elevenedik meg a színpadi kép. Előtte gyorsított felvételként lejátszott divatbemutató módjára felvonultak a szereplők. Azelőtt a címszereplő monologizált: Mészáros Blanka a történetből korunk nőjeként kikacsintva beszélgetést mímel a nézőkkel. A hitről beszél, hogy tenni kell érte, bizonyítani, hogy lelkünk mélyéből hiszünk. Elszántság süt a szeméből, pedig szinte még el sem kezdtük. Éles váltással – apródfrizurás parókájának felhelyezésével és lovagruhájának felöltésével – belép az üvegvitrinbe, a mindenkitől elzárt, magányos és időtlen létezésbe.

Bírái fontosabb szereplői a százéves háború korabeli Franciaországnak (1337–1453), negatív koncepciótól vezérelt számonkéréseik dörgedelmesen és kíméletlenül koppannak az üvegen. Jeanne forog a vitrinében. Pert látunk, mely amolyan flashback módjára visszarepít a „küldetés” kezdetéhez, elvezet a halálos ítéletig. A pro és kontra megszólalások fényt deríthetnek a csodára, hogy e világi földöntúlit tudott cselekedni. „De miért kellett meghalnia? Ideológiai viták áldozata lett? Miért tagadta meg az ország, amelyikért heroikus küzdelemmel harcolt? Átfordulhat az eltökélt hit fanatizmusba, a kiválasztottság érzése önhittségbe?” – olvassuk a színlapon. Hegymegi Máté rendező Mészáros Blanka játékán keresztül visz közel a megfejtéshez. A naiva minden erejét beleadja, hogy elszántságát töretlen kimutassa. Hitében néha meging, és ez elég esendővé teszi, hogy ne csodatévő messiásnak lássuk. „Csodafegyvere” egyszerűen a női erő megnyilvánulása férfias terepen, a fiús külső ellenére is.

(…)

A cikk eredetileg a Prae-n jelent meg. A teljes szöveg is itt olvasható.

(Fotó: Dömölky Dániel)

CASABLANCA, MONTREÁL, BUDAPEST

curtiz_szinlap.jpgKapkodjuk a fejünket a közelmúlt hazai filmsikereitől: a Napszállta a kritikusok szerint legjobb volt a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon, a Sony Pictures megvette a Ruben Brandt, a gyűjtő animációs akció-thriller forgalmazási jogait – ráadásul nevezett az Oscarra –, diák Oscar-díjat nyert az Ostrom, és nem utolsó sorban a montreáli fesztivál nagydíját hozta el a Curtiz. Egész évben magyar filmes lázban égtünk, és erre rátett egy lapáttal Topolánszky Tamás Yvan Kertész Mihályról szóló életrajzi ihletésű történelmi drámájának zárt körű, pompás díszbemutatója a Corvin Moziban. Szokatlan, hogy egy tévéfilmet moziélményként mutassanak be, de minden adott volt; a hang ennek megfelelően lett keverve, a képi világ koncepciója is alkalmassá teszi. Különleges vetítésen jártunk.  

img-7537.JPGKisestélyiben, elegáns öltönyben gyülekezik a publikum csillogóvá téve a szürke novemberi estét. A vörös szőnyeggel bevont bejárati lépcső előtt fázva álldogáló egybegyűltek hívószóra egyszerre tódulnak be a mozi kidíszített előcsarnokába. Hiába a tömeg, rögtön észreveszem a háziasszonyt gyönyörű piros jumsuit ruhájában. A letisztult, finom, elegáns stílus védjegye Sümeghy Claudiának, a film társproducerének (aki egyben a rendező felesége is). Korábban készítettem vele egy interjút, melynek ötletét az a neten szembe jövő fotó adta, amin irizáló kék színű, meseszép ruhában pózol, miután átvették rendező férjével a nagydíjat Montreálban. Büszkén árulta el, hogy édesanyjával, S. Hegyi Luciával közös ruhamárkájuk, a Luan by Lucia ruháit viseli minden eseményen. 

 

curtiz_mol_1.jpgA negyvenes évek Amerikáját megidézve osztogatnak autentikus csomagolásban pattogatott kukoricát, kezemben egy adaggal nézelődöm. Jócskán hallani angol beszédet, de nem lepődöm meg; a fesztiválgyőzelem felkeltette a nemzetközi szaktekintélyek érdeklődését és a mellékszereplők közül néhányan külföldiek. Máris megtalálom az egyiket – akkor még nem tudom beazonosítani –, amint bizonytalan szelfizek a reklámmolinó előtt, odapenderül elém egy fess férfi, angolul ajánlkozva, hogy majd ő csinál rólam „sztárfotót”. Később csodálkozva ismerem föl az egyik jelenetben marcona, de a „hivatása” ellenére is szimpatikus náci tisztként (nem véletlenül dezertál). Nem messze ül tőlem, a nézőtér jobb szélső részén, összenézünk – amennyire a sötétben ez lehetséges, és elmosolyodunk – én, mert felismertem, ő, mert talán örül népszerűségének.

casablanca.jpgA köztudatban az első Oscar-díjas rendezőnk Szabó István, valójában már 1944-ben Kertész Mihály felért a csúcsra a Casabalncával, igaz, az Egyesült Államokban élve és forgatva. Többek közt erre irányítja rá a figyelmet a Curtiz, mely azért is izgalmas vállalkozás, mert betekinthetünk a korabeli hollywoodi színfalak mögé, ráadásul Kertész érdekes karaktere is közel kerül hozzánk. Erre rímel a film mottója: No country should change a man’s character. Az alkotók komolyan vették a történeti hűséget, a dramatizáláshoz kitalált párbeszédek mellett igyekeztek minél korhűbben bemutatni Kertész világát.

Abban az időszakban járunk, amikor az amerikai kormány jellemzően propagandafilmeket gyártat, a fő cél, hogy a fiatalok beálljanak a hadseregbe. Még a Warner Brother’s mellé is hivatalnokokat rendelnek, hogy figyeljék, milyen ideológiát testesít meg készülő filmjük. A Casablanca egyszerű szerelmes filmnek indult, nem volt megírva a forgatás előtt, folyamatosan íródott, ahogy jöttek a nemzetközi hírek, például a zsidótörvényekről. A cselekmény arról szól, hogy rendező és lánya találkoznak a filmforgatás idején, 1942-ben, és megpróbálják kapcsolatukat rendbe tenni.

curtiz_lengyel_ferenc.jpg–  mondta Claudia az interjúban.

Curtiznek erőssége a témaválasztás, a maximalizmus, az egyedi hangulat és legfőképp a címszereplő, Lengyel Ferenc kiváló játéka. Lengyel hancúrozik Kertész bőrébe bújva, külsőleg is hasonlítanak. Claudia elmesélte, hogy férje talált egy fotót Curtizről, amin nagyon hasonlítanak Ferivel, megmutatták neki azzal, hogy szeretnék, ha eljátszaná a rendező-cézárt. Ő a képre nézve felkiáltott: „hol találtátok rólam ezt a képet!?” Azonnal azonosult vele, még Insta-fiókja nicknevét is Mr. Curtizre cserélte. curtiz_dobos_evelin.jpgHamar észrevették, hogy neki is, mint Kertésznek, van egy megközelíthetetlen énje, talán emiatt is vonzó személyiség. Szerethető és közben megközelíthetetlen. A női mellékszereplők szintén jók, főleg Bordán Lili, aki egy forgatókönyv írót formál meg. A Kertész lányát alakító Dobos Evelin külsője mellett nem mehetünk el szó nélkül, jól illik a korabeli porondra. Neki különösen sikeres év volt 2018 azzal, hogy Nemes-Jeles László alkotásában is szerepet kapott.

Szerencsére a humort sem kell nélkülöznünk; örülünk egy-két kikacsintásnak, az pedig végképp vicces, mikor Ingrid Bergman és Humphrey Bogart csak felismerhetetlenül messziről látszódnak (nyilván nem ők azok), onnan kiabálnak be egy-egy „profán” mondatot, melyeket rendesen sosem tulajdonítanánk a két ikonnak.

curtiz_alkotok.jpgA Curtiz életrajzi ihletésű történelmi dráma és film noir. Egy fun fact idekívánkozik: színesben forgott a film, de fekete-fehér lett, míg a Casablancát fekete-fehérben vették föl, a színes kiadását utána színezték ki. A vetítés végén Claudia és Tamás színpadra hívja a teljes alkotógárdát, név szerint mutatva be valamennyijüket. Sokan vannak a meghívottak, az alkotók is, mégis családias hangulatot varázsol a fiatal pár sallangmentes, kedves és közvetlen beszéde.  A tehetséges páros még minden bizonnyal sokat hallat magáról, első nagyobb munkájuk gyümölcsét a nagyközönség február közepén a Duna Televízióban nézheti meg. 

 

A színtelen és szívtelen Don Juan

Normal
0

21

false
false
false

HU
X-NONE
X-NONE

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin-top:0cm;
mso-para-margin-right:0cm;
mso-para-margin-bottom:8.0pt;
mso-para-margin-left:0cm;
line-height:107%;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:12.0pt;
font-family:”Times New Roman”,serif;
mso-fareast-language:EN-US;}

A Jurányi Házban láthattuk a drámairodalom sokadik Don Juan-értelmezését. A Don Juan visszatér című darabot a Füge Produkció mutatta be Ödön von Horváth azonos című darabja nyomán. Szürke a díszlet, a jelmez, a hangszín, még az arcok is hamuszínűek – közvetlenül a második világháború végén más szín nincs. Ez az előadás viszont épp eléggé kilóg a sorból ahhoz, hogy újszerű megközelítésével üde színfolt lehessen a Don Juan-feldolgozások közt, igen messze esik az eredeti spanyol legenda koncepciójától.

Hősünk visszatér a frontról, és lelkiismeret-furdalástól hajtva első dolga megkeresni elhagyott szerelmét. Bolyongása közben különböző sorsú, életkorú és habitusú nőkkel találkozik, megpróbálja visszahozni régi életének hangulatát, de az új szerelmek gyenge utánzatok. Keresése nem intenzív, nem fókuszált, kötelességnek érzi, mint – kis túlzással – más a bevásárlást, a drámát nem ebben a tekintetben látjuk. Mintha nem volna annyira fontos a lány megtalálása, az odavezető út lassú, kacskaringós, már-már unalomba fullad, jelleme sem változik. Az előadás lerántja a leplet a „donjuanságról”: szó sincs pezsgős, rózsás udvarlásról, csábítási tudományról, de még arról sem, hogy minden szembejövő nőt le akarna fektetni. A szerelmi kapcsolatok jönnek-mennek, megtörténnek. Sodródik, jobbára kikezdenek vele, kvázi tehetetlen. Mindez a darabon túlmutat: a legtöbb férfi-női viszony csak úgy lezajlik, szinte törvényszerűen, nincs bennük különleges. Szomorú belegondolni, hogy nemcsak a főhős, mi sem vagyunk urai a kapcsolataink alakításának, hiába hisszük, és ez így drámai felismerés lehet. Szürke. Don Juan kényszerpályán mozog, menekül egész életében, kicsit sem irigylésre méltó, nem a gyönyör hajhászója. „Nincs itt semmi látnivaló, tessék szépen továbbmenni!” – üzenik az alkotók.

Klem Viktor a Don Juanoktól megszokott vonzó külsője ellenére elhiteti, hogy bármelyik férfinéző lehetne a szerepében. Szándékoltan egysíkú, leegyszerűsített a játéka. Jól hozza a gyötrődő hőst, talán túlzottan is esendő, csupán palástszerű kabátja láttatja őt különleges képességűnek. A húsz különböző női szerepet öten játsszák, kapkodjuk is a fejünket, hát még a színésznők! Nem könnyű a feladatuk, de kiválóan szerepelnek. A fiatal és csinos Sztarenki Dóráért méltán lelkesedik a szakma, apácaként ugyanúgy hiteles, mint prostituáltként. Hajdu Lujza, Török-Illyés Orsolya szintén könnyeden alakítanak, Nagy Mari remek karakterábrázolásait, mondhatni, megszoktuk már, ahogy Kerekes Éva profizmusát, érzékeny, élettel teli megformálásait is.

(…)

A cikk eredetileg a Prae-n jelent meg, a folytatás is itt olvasható.

(Fotó: Petrucz Krstan)

Bergman a Nemzetiben

Normal
0

21

false
false
false

HU
X-NONE
X-NONE

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin-top:0cm;
mso-para-margin-right:0cm;
mso-para-margin-bottom:8.0pt;
mso-para-margin-left:0cm;
line-height:107%;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:11.0pt;
font-family:”Calibri”,sans-serif;
mso-ascii-font-family:Calibri;
mso-ascii-theme-font:minor-latin;
mso-hansi-font-family:Calibri;
mso-hansi-theme-font:minor-latin;
mso-bidi-font-family:”Times New Roman”;
mso-bidi-theme-font:minor-bidi;
mso-fareast-language:EN-US;}

Ingmar Bergman Szenvedély című filmjéből a világon most először készült színházi előadás, az ősbemutatót a Nemzeti Színházban tartották. A (talán nem teljesen) gyanútlan törzsközönség kissé „ikeás” mámorú értelmiségi-szerelmes drámán rágódhat, egy hosszú felvonásban.

A svéd rendező élete nagy része egy csendes, kopár, megtépázott kis szigeten, Farö-n telt, itt játszódik a darab is. Nem a helyszín az egyetlen életrajzi elem, Bergman szerelmi élete viharos – s ki tudja, mennyire vontatott – volt, legalábbis erre lehet következtetni a férj-feleség-kapcsolatot agymenésig analizáló, skandináv rit(m)usú, hosszúra nyújtott, ijesztően őszinte párbeszédekkel teli filmjeiből.

Más utakon jár a párjuk elvesztésétől sérült, megfáradt Anna és Andreas felszabadító egymásra találásának és sorsszerű különválásának története. Anna állapota rosszabb, mert az autóbalesetben nemcsak férjét, hanem kisfiát is elvesztette, nem is tudott talpra állni – a szó szoros értelmében lesántult. Azonban az új szerelem legszebb időszakában, egy műtét után meggyógyul, és csak táncol és táncol. A szenvelgést fokozza, hogy egy tipródó, gyermektelen, hazugságokba menekülő házaspár, Eva és Elis is szerepelnek. A drámai csúcspontokat háziállatokkal szembeni kegyetlenkedések élezik ki, ráadásul a közhangulat – ártatlanként megvádolva – egy jóravaló ember, Johan ellen fordul. „Átjön az üzenet”: mindenki magányos, „mindenki sziget”.

(…)

A cikk eredetileg a Librarius-on jelent meg, a teljes szöveg is itt található.

(Fotó: Nemzeti Színház)