A tetovált lányok

A tetováltatással szembeni sztereotípiák még élnek; sokan a tetkót a „szegények ékszereként“ emlegetik, börtönre asszociálnak, vagy azt gondolják, azért tetováltatnak, mert bizonytalanok önmagukban. Esetleg unalmukban, nincs jobb dolguk. Galló Krisztina fotós barátnőmmel annak jártunk utána, valójában miért jut eszébe a nőknek, hogy véglegesen kidekorálják bőrüket, és hogy hazánkban mekkora a tetoválást viselők társadalmi elfogadottsága. 

Bizniszfotózásra jött Krisztinához ügyvéd lányismerőse, kosztümös fotókat készítettek, és amikor megigazította vendége ingét, meglátott egy kis darabkát a hátán lévő tetoválásból. Megkérte, mutassa meg, hagy csináljon róla képet. Beszélgettek, és Krisztina meglepődve hallgatta, hogy még mindig mennyi előítéletességgel találkozni a tetoválásokkal kapcsolatban. Más a megítélése egy nőnek, amíg kiskosztümben tárgyal mint ügyvéd, és más, ha kiderül, hatalmas tetoválás ékesíti. „Izgalmasnak találom a témát, évek óta terveztem foglalkozni vele, megmutatni ezeket az érdekes nőket. Felhívást tettem közzé, hogy keresek tetoválást viselő nem modell lányokat. Kértem, írják meg történetüket, mikor és miért kezdtek tetováltatni, mit viselnek és miért pont azt választották“, mesélte, mikor felkért, hogy készítsek riportot a projekthez készült képeihez. Közösen kiválasztottunk a jelentkezők közül három különböző stílusú lányt, akikkel egy kávézó teraszán kerekasztal beszélgetésbe fogtunk.  

A fotókat Galló Krisztina készítette (FotoGallo).

(…)

A teljes riport itt, a Glamour online-on!

A cikk eredetileg a Glamour 2018. októberi számában jelent meg.

matyassy_gabriella.jpgrohmann_reka.jpgszaszne_nikoletta.jpg

A képeken Mátyássy Gabriella, Rohmann Réka és Szászné Nikoletta szerepelnek.

Horror otthon

otthon_kiallitas_performansz.jpgA helyszín kísérteties: a szocializmusban virágzó, mára elhagyatott Otthon áruház. Itt mutatták be a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet szakos hallgatói diplomamunkájuk részeként a színházi előadásukat Meghíztam a sötétben, mondjuk nem címmel, az Otthon elnevezésű, lakhatási problémákat boncolgató projekt keretében, az OFF-Biennálé Budapest szervezésében.

20190523_otthon_kiallitas_performanszok.jpgCsodálattal vegyes félelmet kelt a kies áruházbelső, melyet néhány reflektor gyéren világít meg. A földszint közepén kör alakú rész, az emeletek körfolyosó-jellegűek – mint egy rozzant mini kolosszeum, ez önmagában díszlet. Ráadásul kétértelmű: a kör alapterülete a színpad, még csak elkülönítve sincsen (az elején), és arra utal, hogy a hajléktalanok rendre beköltöznek elhagyatott épületekbe. A nézők leginkább képzős egyetemisták, külsőjük művészi hajlamú önkifejezésről árulkodik. Legtöbbjük szőnyegre ül, de vannak összecsukható székek is. Egyik alkalmatosság sem kényelmes. A kényelem ide nem is passzol – hippi kommunára hasonlít az összkép. A vagány közegtől kísérleti színházra számítunk.  

otthon_projekt.pngKísérteti színházat kapunk. A kultikussá vált Silent Hill-es számítógépes játékok harmadik része köszön vissza. Hasonlóan indul: áruházban elalszik egy lány, és mire felébred, egyedül találja magát a hatalmas épületben, sötétben. Elemlámpája csak kis részeket világít be, ahogy a monodráma szereplőjének, akit Raubinek Lili alakít, a zseblámpája is. Egyezés még, hogy hősnőnk szabályismertetéssel kezd, mik a lakhatási regulák, amivel kvázi életben maradhat, ugyanez a játékban az árnyékvilágra vonatkozik, ahol az emberélet szó szerint is a szabályok pontos betartásától függ. Az előadás ugyanígy két síkon játszódik: a kísérteties áruházi környezettől nem lehet elvonatkoztatni, de ez egyben Raubinek lakása (Otthon Áruház vs. otthon). A kettős sík a reális és szürreális kettéosztottságában is megjelenik. A főhős hétköznapian cselekszik – eszik, iszik, takarít, alszik –, de például vitustánca valóság feletti. E két nézőpont váltakozása dinamikát ad a darabnak, a figyelmet folyamatosan fenntartja.

(…)

A cikk folytatása a Prae-n található, itt.

(Fotó: Borsos Mátyás)

Örülünk A Harmadik Helynek

kayamar_gonczrenata.jpgA Harmadik Helyen jártunk, egy panorámás budai lakásban fönntartott polgári szalonban, hogy a Nyitott nappali programsorozat részeként, a nappaliban megrendezett Varázslatos játékok című zenés irodalmi esten, a magyar költészet napjának előestéjén meghallgassuk Göncz Renáta, Magyaróvári Kayamar Viktor és Garaczi László közös és összehangolt előadását.

Kayamar énekes-zenész, műfaja a többszólamú improvizáció, az esten looperrel operál (a szójátékokra még kitérek). A looper-pedál szintetizátorra hasonlít, de kisebb eszköz, melyre különböző hangokat lehet fölvenni. A felvétel végtelenítetten, szólamokként visszajátszva aláfestés lehet énekléshez. Kayamar egyik alkalommal a mókás hangzású „dömper” szót is rögzíti, ezzel kísérve magát és lírai szoprán partnernőjét. Hallása és hangi kvalitásai különlegesek. „Nemcsak abszolút, hanem Herz-hallása is van. Ezt a ritka adottságát felhasználva igazi zenei kaméleonná vált, millió hangszín létrehozására képes, több mint öt oktávos hangterjedelme révén bármilyen szólamot elénekel a legmélyebb kontrabasszustól a kontratenorig”, olvasható róla a rendezvény beharangozójában. Halljuk felépülni a számokat szájjal kiadható hangokból, a végeredmény eléri a zenekari hangzást – ez sokadszorra is bravúrosnak tetszik. Mindezt jól kiegészíti Göncz Renáta csengőhangú éneklése. Közös játékukkal simán lehetnének egy tehetségkutató döntős versenyzői, ráadásul Garaczi próza- és versrészleteivel még biztosabb lenne az első hely. Ám ez itt A Harmadik Hely, ne szaladjunk előre!

varazslatos_jatekok.JPG

 

Garaczi először a Hasítás című, legújabb prózakötetéből olvas fel egy vicces passzust. Irodalmi rendezvényeken ritkán tapasztalható derültség lesz úrrá a közönségen, például ilyen soroktól:

 

 

Ekkoriban történik, hogy Kamilla egyik pillanatról a másikra vega lesz. Este hét óra tizennégykor még nem vega, hét óra tizenötkor már az. (…) Fél hétkor érek haza a könyvtárból, készülő vacsora illata fogad, (…). Kamilla meséli, hogy mikor a hentestől hazaérve kibontotta a csomagot, azt látta, hogy a csirke fejét betuszkolták a fenekébe, mintha a csirke meg akarta volna nézni magát belülről, és addig nyújtózkodott, míg elszakadt a nyaka, és bent maradt önmagában. Annál finomabb lesz, vigasztalom, de ez valahogy úgy hangzik, anál finomabb. A baljós jelek dacára meg se fordul a fejemben, hogy Kamilla nem vacsorát készít, hanem valami egészen mást, nem bazsalikomos csirke lesz, hanem megtérés.

A szójátékról elmélkedik az író, miszerint helye van a literatúrában, még akkor is, ha sokak szerint az irodalmi minőségnek nem sajátja. „Csak nem mindegy, milyen csavarokat használunk közben”, mondja. És megnyugtató, hogy erre vonatkozó dilemmámban – vagyis, hogy érdemes-e „szójátszani” írás közben – vele érthetek egyet.

(…)

A cikk eredetileg a Prae-n jelent meg, a folytatás is itt olvasható.

(Fotó: Huszár András)

Kóstolónyi Kosztolányi

Normal
0

21

false
false
false

HU
X-NONE
X-NONE

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin-top:0cm;
mso-para-margin-right:0cm;
mso-para-margin-bottom:8.0pt;
mso-para-margin-left:0cm;
line-height:107%;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:12.0pt;
font-family:”Times New Roman”,serif;
mso-fareast-language:EN-US;}

A címben lévő szójátékot sajnos nem én találtam ki, csupán kicsit módosítottam; a VinoSofia által szervezett összművészeti programsorozat debütáló darabjának adták a jópofa elnevezést. És nem ez volt az egyetlen pozitívum a borkóstolással, zenével és irodalommal megtöltött Egy kóstolónyi Dezsőről szóló esten. Mindezt a slow drinking jegyében élvezhettük, vagyis ráérősen ízlelgettük az alkalomra összeválogatott borokat. Emeljük poharunkat Esti Kornélra a Budapest Jazz Clubban!

A különterem előtt, a jegyünk láttán rögtön kapunk borospoharat és kinyomtatott menüsort, teli kézzel foglalunk helyet az emelvény széksoraiban. A törékeny talpaspohár, pici tér, a lampionszerű színes lámpák fényétől a félhomály és a volt mozibelső máig is érezhető édeskés illata eltávolítanak a hétköznapi gondoktól, jólesőn dőlünk hátra puha székeinken. Feltűnés nélkül megy a sürgés-forgás, a két zenész is nesztelen ül le hangszereivel, egyikük kezében fuvola, a másiknál gitár. A színész – az írófejedelem kedvenc kiegészítőjét felidézve, csokornyakkendőben – már játszik, mímeli mintha régóta ücsörögne a mikrofon előtt. A borszakértő kidolgozott, gyakorlott, könnyed gesztusokkal készülődik. A székek közti asztalkákon borosüvegek behűtve. A lila fedeles műanyag alkalmatosságról menet közben kiderül, hogy visszaöntésre szolgál, ha nem ízlene az ital, netán sokallanánk. A programfüzet menüként négyféle bort kínál a négy Kosztolányi-részlet és a fölcsendülő dalok, zeneművek mellé, találó címek alatt tálalva a kombókat. A három művészeti ág számai egy-egy jellemzőjük mentén összefüggenek egymással, és mivel itt olyan zenészek lépnek fel, akik több műfajában is otthonosan mozognak, nem okoz gondot, ha régi és kortárs, illetve komolyzene és könnyedebb dalok váltogatják egymást.

Könnyű az első etűd. Esti Kornél énekéhez a club szellemét is megidézve Dave Brubeck: Take Five című, a modern jazz klasszikusának számító művét kapjuk, extra száraz Zardetto proseccóval. „A gyümölcsös habzó bor az északkelet-olasz régióban tipikus”, mondja a somelier. Megindokolja választását: „e pezsgő bor egyszerre egyszerű és bonyolult, sekély és mély”. A szöveg is a „fényes ízek varázsáról” szól, és arról, „mily sekély a mélység”.

A második rész Tiszta őrület: Zenében Isaac Albeniz Tangója és Astor Piazzola Libertangója következik, felolvasásnak Esti Kornél negyedik fejezete. A 19. századi spanyol és a 20. századi argentin zeneszerző művei időben és térben is különböznek, mégis harmonikusan hangzanak egymás után. A kínált Olaszrizling 2017 őszinte és nagyon magyar. Azt is megtudjuk, hogy az Olaszrizling a hazai bortermelés negyven százalékát adja. Nem kérkedik, nem ámít, állandó minőségű – biztos befutó. Esti Kornél a Becsületes Városban kóborol. Itt nem rejtik véka alá, ha lőre kerül az asztalra, a korcsmáros kerek-perec megmondja, hogy rossza a bora. Az őszinteség a bölcsesség jele lehet – veti fel a főhős. És a kapatosságé is – fűzzük tovább a gondolatot. A nedű kortyolása közben nagyot derülünk az íráson, például Hörgő Henrik verseskötetén, melyet a városban még senki nem vett meg, vagy mikor a helyi hírharsonáról hallunk, melynek minden sorát megfizetik, tehát tuti nem mond igazat, de legharsányabbak vagyunk a göcseji nyelvjárással beszélő francia tanár hirdetése hallatán.

(…)

A cikk eredetileg a Prae-n jelent meg, a folytatás is ott olvasható.

(Fotó: VinoSofia)

Amitől Lenin kiugrik a koporsójából

hobo.jpegTragikus eseményektől gyakorta nem áll távol a keserédes hangulat – a lágerélettől sem. Ez innen nézve rejtélyes. Rejtői. Bohókásnak nem mondható. Hobósnak viszont igen. Legalább itt és most: helyszín a Gulág, szovjet munkatábor, ahol a virágok – ez esetben szimbolikusan kordokumentumokon alapuló történetek – Hobo stílusában nyílnak ki és száradnak el. A Nemzeti Színház A Gulag virágai című egyfelvonásos előadása fontos és megrendítő.
***

„Létező, érdekes és divatos színházi megszólalási mód a dokumentum-dráma”, mondja egy interjúban Vidnyánszky Attila, az előadás rendezője. Ráadásul történeti szempontból tanulságos. Vidnyánszky szerint a Nemzeti feladata az is, hogy a magyarokat érintő történelem nagy eseményei kapcsán, akár évfordulókhoz köthetően, folyamatosan szülessenek előadások.

Hobo és a dramaturg, Kozma András pár éve elutaztak anyagot gyűjteni a darab helyszínére, a Perm-36-os táborba. Megtalált levelek, feljegyzések, jelentések, naplók illusztrálják az embertelen körülmények közepette is reménykedő rabok mindennapjait, gondolataik, céljaik alakulását, de a sorok közt fogva tartóik jelleme és a totalitárius diktatúra működési elve is kirajzolódik.

gulag.jpgVersek, balladák, dalok részletei történetekbe ágyazva sorjáznak, Földes László Hobo vezényletével, a harmonikázó Pál Lajos és a több szerepben kiválóan „muzsikáló” Rácz József előadásában. Hobónak személyes indíttatása is van:

A téma elhanyagoltsága miatt is fogtam neki, hogy a Gulagról írjak, meg azért is, mert kommunista családból származom, így van némi érintettségem.

Az ezredforduló környékén a Ghymes zenekarral együttműködve megírta a Bakaballadát a Don-kanyarban életüket vesztett magyar katonák emlékére, de hallható tőle egy hangulatában a szomorú végkifejlethez igazodó ballada Viszockijtól is.

A nyomasztó légkört aláhúzza a korabeli díszlet és jelmez, de a játékosság itt szintén kikacsint. Pál bódéja, ahol szinte megállás nélkül harmonikázik, kissé kuckós jellegű. A barakk elhúzható falai lehetőséget adnak a dinamikus, többfunkciós használatra: ide-oda tologatják a fal(l)apokat, a réseken kitekintenek, vagy füst jön be rajtuk, jelezve, hogy egy-egy rabszállító vonat épp be- vagy kifut.

(…)

A teljes cikk idén februárban jelent meg a Prae-n, itt olvasható.

Az előadás most is műsoron van a Nemzetiben.

(Fotó: Népszava, Nemzeti Színház)

Pokoli tánc

Nem feltétlen kell a Dirty Dancing című filmen felnőni, hogy tudjuk, az igazán jó tánc piszkosul szenvedélyes. A szerelmet kihívó és izgalmas eltáncolni, profiktól esztétikus is. Grecsó Zoltán és Simkó Beatrix Orfeusz és Eurüdiké szerelmes drámáját olyan intenzíven mutatták be saját koreográfiájukban, hogy akaratlanul is foglalkoztatni kezdett: ők igazából egy pár? Szerintem számukra ez lehet a legnagyobb dicséret.

Az előadás Jean Anouilh Eurüdiké című darabját veszi alapul. Ezzel együtt a témával kapcsolatban könnyen eszünkbe juthat a tánc mint előadói lehetőség, hiszen már Christoph Willibald Gluck operájának az Orfeusz-feldolgozásában is fontos szerepe van a táncnak. Ott az alvilágban játszódó jelenetek felerősödnek a tánckar nem eviláginak ható, hátborzongató testmozgásával. Simkó Beatrix és Grecsó Zoltán előadásában viszont „csak” táncolnak, és ketten szerepelnek, egymásra vannak utalva, hogy elérjék a drámai csúcsokat – mint általában a szerelmespárok.

Megismerkedéstől látjuk őket, minden nagyon lassan történik, ők maguk is lassú lépésekkel közelítenek egymás felé, szemük sem rebben, faarccal elnéznek a másik mellett. Összeérnek, és ez felgyorsítja az eseményeket. Végigmegyünk az udvarlási fázisokon, gyorsulunk, mélyebbre jutunk. A mozgás egyre tüzesebb, de a tekintetek még mindig üresek. Nagy az összhang, érzéki a tánc. Boldogság. Ám nem tart soká, Eurüdikét (Gluck operájának kezdetén már halott, majd az alvilágba kerül, most a táncban azonban a halált nem látom bekövetkezni) a Pokolba száműzik, ami itt a mi modern, abnormálisan felgyorsult világunkat jelenti. Orfeusz – az operában egy angyallal kötött egyezségnek köszönhetően, itt nem egyértelmű, hogyan – követi.

(…)

A teljes szöveg a Prae-n jelent meg, tavaly tavasszal.

A táncelőadás jelenleg is műsoron van a Vígszínházban.

(Fotó: Dömölky Dániel)

MEDVE, SZARVAS, TEHÉN

Normal
0

21

false
false
false

HU
X-NONE
X-NONE

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin-top:0cm;
mso-para-margin-right:0cm;
mso-para-margin-bottom:8.0pt;
mso-para-margin-left:0cm;
line-height:107%;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:11.0pt;
font-family:”Calibri”,sans-serif;
mso-ascii-font-family:Calibri;
mso-ascii-theme-font:minor-latin;
mso-hansi-font-family:Calibri;
mso-hansi-theme-font:minor-latin;
mso-bidi-font-family:”Times New Roman”;
mso-bidi-theme-font:minor-bidi;
mso-fareast-language:EN-US;}

Enyedi Ildikó – egyebek mellett Az én XX. századom, Bűvös vadász és a Simon mágus rendezője – legújabb filmje, a Testről és lélekről a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon idén megnyerte az Arany Medvét. Kezdjük ezzel.

És folytassuk így: megérdemelten. Majdnem minden jó, szép és/ vagy váratlan benne. Szerelmes filmnek például kevés valószínűtlenebb helyszíne van, mint egy vágóhíd. Kegyetlen hely, „megoldja” azt, hogy a romantikus sztori ne csússzon giccsbe. Mankóként használhatná ezt a rendező, elkerülendő az érzelgősséget, de más finom és érzékeny megoldás is garantálja a művészi értéket. Ha mankóra nincs is szüksége, a főszereplő, Endre, az üzem gazdasági vezetője láthatólag egykor jó kiállású, már nem fiatal, félszeg férfi, mozgásában korlátozott, bal keze béna, és ettől a nézők számára kissé sajnálatra méltóan lép a történetbe. Morcsányi Gézának, a Magvető Könyvkiadó korábbi igazgatójának amatőr színész létére jól áll a szerep. Erénye, hogy nem akar „játszani”, még csak az amatőrséget sem mímeli, letisztultan, kicsit robot-szerűen vezeti végig a karaktert – szimpatikus. Az enyhén (közepesen?) autista Mária (Borbély Alexandra) szintén rokonszenves. Bárki magára ismerhet egy-egy kényszeres gesztusában, nem kell hozzá pszichológiai esetnek lenni. Puritán, tiszta és szép, munkája, a minőségbiztosítás testhezálló, mint az autisták általában, végletekig precíz, pontos, szabálykövető. A szerelem segíti felülemelkedni saját korlátjain.

Az első képsorokon szarvaspár legelészik a természetben. Álomszép képek – álomképek. Egy üzemi bűneset kell hozzá, hogy kiderüljön, Mária és Endre minden éjjel egyformát álmodnak, pedig nem is ismerik még egymást: a hím szarvas becserkészi a hajlandó nőstényt. Egy nyomozó által (Mácsai Pál klasszikus műbőrkabátos kopó) kirendelt pszichológusnő, Klára (Tenki Réka) miközben négyszemközti meghallgatásokon próbál rájönni, ki a bűnös a vágóhíd dolgozói közül, az álmodásra irányuló tesztkérdésével fényt derít a furcsa álompárra. A doktornő azt hiszi, összejátszik a férfi meg a nő, hogy hülyére vegyék, felháborodik, ám a pár nem is érti, mi történik velük. Az eset után egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a maguk speciális módján. Megmosolyogtató, mikor együtt akarnak aludni, hogy egymás közelségében álmodják ugyanazt, háton fekszenek mozdulatlanul, mint a cövek, Endre a földön, Mária az ágyon. Ez elég romantikus.

A háttér cselekményben Jenő (Schneider Zoltán) Endre jobbkezeként ügyeskedve, smúzolva könnyíti meg magának munkanapjait. Lébecol, él, mint Marci Hevesen. Rá senki nem gondol a bűncselekmény miatt. Nem úgy az új vágóhídi munkásra, Sanyira (Nagy Ervin), akinek a szeme sem áll jól, a főnök is gyanakszik rá. Egyik kedvenc jelenetemben tisztázódik Sanyi, mert alaptalan gyanúsította őt Endre, engesztelésként elhívja sörözni: „Egész délután, és egész este is ráérek”, – válaszolja Sanyi kisfiús lelkesedéssel. (Talán nem pontos az idézet.) Egy másik remek jelenetben Mária és Endre ismét Klára doktornőnél ülnek, aki küldetése végéhez érve idegesen sietve búcsúzik, de az ajtóból még visszafordul, hogy megkérdezze, most már tényleg árulják el, a bolondját járatták-e vele. Mire Endréék – mintha ezúttal valóban összebeszéltek volna – egyszerre vágják rá, hogy „igen”. Tökéletes megoldás, ahogy a két naivan a világot szemlélő rokonlélek egyszerűbbnek érzi a játszmázást, mint elmondani az igazságot, amit maguk is csak homályosan, ráadásul külön-külön kezdenek felfogni. Ez is romantikus.

A csúcspont tényleg csúcs, egyben a legfelkavaróbb (és nem a vágóhídi tehénleölések igazán elviselhetetlen látványa). Miután Endre a menzán sorban állva „kikosarazza” Máriát, az ezt komolyan veszi, hazamegy, és a fürdőkádban felvágja ereit. Mielőtt még elvérezne, felhívja őt a férfi, mondván, egy percig sem tud nélküle élni, kéri, azonnal jöjjön át, mire Mária, erősen vérezve, higgadtan közli vele, hogy mindjárt, még előtte valamit el kell intéznie, és elvonszolja magát a legközelebbi orvosi rendelésre. Annyi apró lelemény van ebbe a kis jelentbe sűrítve, kezdve azzal, hogy az autista szó szerint vesz mindent, egészen a vészhelyzet és a nyugodtság bizarr kontrasztjáig. Persze ezeken kívül is marad felfedezni valója a nézőnek.

A koncepciót a finom rétegzettség jellemezi. Művészfilm, abból a ritka fajtából, amelyik egyszerre szól minden társadalmi réteghez. A különböző szinteken mindenki megtalálja a maga jutalomfalatkáit, és számos kétértelmű helyzet is hozzájárul a többletértelmezéshez. A színészek kimagaslón teljesítenek, a két főszereplőn kívül Tenki Réka és Jordán Tamás (Mária orvosa) bújtatottan humoros játékát, valamint Nagy Ervin pontos és profi hozzáállását lehet kiemelni. A jól adagolt, igényes humor könnyeden emeli el a romantikus drámát a mélyvalóságtól. A kidolgozás aprólékos, nemhiába várt Enyedi tizennyolc évet a forgatásig. Ahogy Morcsányi egy interjúban megfogalmazta: „Egy pillanatig nem éreztem, hogy ne lenne minden százhuszonhétszer átgondolva.” Szinte sosem használom filmre ezt az egyszerű szintagmát, most első gondolatom a vetítés után az volt: szép film.

Update: Megtudtam, hogy egy kedves barátnőm, Nagy Ildikó Noémi írónő fordította a szöveget angolra a feliratozáshoz a nemzetközi szereplésre (beleértve a berlinit is). Gratulálok, Nini!

Normal
0

21

false
false
false

HU
X-NONE
X-NONE

(Fotó: Csata Hanna)

MIÉRT JÁRJUNK SZÍNHÁZBA?

Szenvedélyesen szeretem a színházat, ad notam Szekszárdon születtem színésznőt szerettem. A (színvonalas) színházi esték lehetnek izgalmasak, felemelőek, vidámak – de többről van szó. Miben áll ez a varázs, mi lehet az a plusz? Kérdeztem ismerőseimet, szerintük miért jó színházba járni.

Zsuzsi: Mert ünneplőbe öltözteted a lelkedet.

Anikó: Legalább egy kicsit lehet lazítani. Főleg, ha a darab szórakoztató!

Krisztina (a fotóról): Oda mindig jó belépni, ahol állsz. Én ott 16 éves korom óta otthon érzem magam.

Gabriella: Addig se vagyok otthon.

Andrea: Találkozol barátokkal, ismerősökkel – ráadásul élvezed az előadást. Fontos, hogy értő elemzések, kritikák, élménybeszámolók jelenjenek meg és idézzék fel az est hangulatát, hogy méltóképp megőrizzük emlékét.

Dávid: Kell a léleknek, hogy érjen, hogy lepárolódjanak benne más életek esszenciái. A ‘”többé válás” boldogsága. Gondolataink zárt rendszerébe inputokat kell tölteni, különben ugyanazon a (vak)vágányon haladunk egész életünkben.

Anna: Ünnepnek éljük meg az előadást, ezért kicsit jobb ruhát veszünk fel. Egy jó produkció euforikus közösségi élményt nyújt: idegenekkel osztjuk meg a kiváltott érzelmeinket! A mozival szemben, itt a személyes találkozás élményét éljük meg a színészekkel, ez közelebb hoz a darabhoz. A jelképes díszlet és jelmez beindítja a képzelőerőt, kreativitást. Jó esti program egy étteremben megvacsorázni, és megbeszélni az átélt élményt.

Nóra: Élő színészeket látsz testközelben. Olyan, mintha személy szerint neked mondanák a szöveget – ennyiben más, mint a film. Habár a mozi is szuper!

Feri: Egy műalkotást számtalan formában, rendezésben lehet színpadra adaptálni, időbeli eltérésekkel. És nincs két egyforma előadás, minden este másmilyen, megismételhetetlen.

Judit: Színházba menni nekem egyet jelent a készülődéssel. Szépen felöltözöm, méregetjük egymást a többi nézővel az érkezéskor, a ruhatárban, a szünetben, amikor sorban állunk a perecért és a rostos kajszi léért. Felkészülök a saját szerepemre, arra, hogy magán a színházi élményen túl én magam is része leszek egy játéknak, amiben eljátsszuk, hogy hiszünk a színpadi valóságnak.

Kati: Gyerekkorom óta lelkes látogatója vagyok a különböző előadásoknak. Gyerekként a látott történet ragadott magával, később a színészek játéka. Hogyan lépnek ki és be a valóság és a játék határán. Élvezem, amikor egy-egy Shakespeare-darab vagy más kosztümös darab mai köntösben kerül előadásra. Mindig kíváncsian várom, hogyan “rajzolják” újra Shakespeare, Goldoni vagy Csehov színtereit, alakjait.

Böbe: Egy színházi este olyan, mint a karácsony. Ünnepi ruhába öltözünk, és a végén ajándékot kapunk, ha jól sikerült az előadás.

A színművészet sajátos helyet tölt be a művészeti ágak közt, bizonyítják a hozzászólások. Ünnep-ünneplő, szórakozás, játék, közösségi élmény-személyes élmény, eufória, valóság-képzelet, itt & most, a mások élete, más, mint a film.

Plusz: a produkciók során az alkotók/ előadók és a nézők/ befogadók folyamatos kölcsönhatásban állnak egymással. Rezgések, impulzusok, metakommunikációk, “a kémia”, alkímia, TAPS!

Az ókori görögöknek elsősorban vallási rituálét jelentett a színjátszás. Lelkigyakorlat. Cél a megtisztulás, a katarzis, nem lényeg a sztori. A drámák cselekményét, istenek és hősök történeteit betéve ismerték. Sajnos mára a szentély-szerep kihalt, a szcénában kevés törekvést látni a kultusz feltámasztására. (Még a társasági ünneplés egyik kapcsolódó színterét, az előadás szünetét is kezdik megszüntetni!) Különbség még, hogy az antik korban kizárólag kortárs darabokat mutattak be, de később, egészen a mi életünkig is az adott korszak szerzőire voltak leginkább kíváncsiak. Megfordult a kocka, túlsúlyban vannak, mindent visznek a klasszikusok (vagy a kortárs kommersz). Pedig igazi katartikus élményt csak mostani korszellemben alkotó szellemek adhatnak – akik köztünk járnak.

Ui.: Ebben a cikkben írtam eddig a legtöbb sz betűt.

Update: Olvasom Eric Bentley: A dráma élete című művét Földényi F. László fordításában, és sorra fedezem fel a további okokat, amiért más a színház a többi művészeti ághoz képest.

Ha kiragadnánk egy részletet életünkből, a benne szereplők mindegyike másként beszélné el, mint ahogy mi. Viszont ha ugyanezt az életképet a színpadon látnánk, velünk együtt minden néző nagyjából egyformán mesélné el, mégpedig úgy, ahogyan azt a rendező láttatni akarta.

A színielőadáson minden az érzelmekről szól, az érzéseket felnagyítják, “színpadiasan” játsszák el a színészek. Innen a színpadra állítás közkeletű elnevezése, a dramatizálás (és persze maga a dráma szó is erre utal). “A dráma elvileg emberi viszonyokat ábrázol – azt, hogy az emberek hogyan viselkednek egymással; semmi mást.” (Eric Bentley)

Semelyik műfajban nem olyan fontos a párbeszéd, mint egy színielőadásban. A dráma csupa beszéd, ráadásul kitűnő beszédeket kínál. Ez a tökéletes artikuláltság bámulatra késztet és élvezetet nyújt. Mindnyájan szeretnénk ékesszólóak lenni, de csak ritkán sikerül. Az életben elhangzó beszédet a színpadon eszményítik.

KIS KÖNYVAJÁNLÓ #5 – Sára Júlia: Mamiko nappalai

Sára Júlia filmrendező első kötetét ajándékba kaptam, de bevallom, hamar a könyvespolc mélyére süllyesztettem nem tetszett a borító. Nemrég újra a kezembe került, átfutottam a fülszövegét, és csodálkozva olvastam, hogy magyar női kortárs szerző létére nem ígéri a szokásos sanyarú nősorsok feletti szenvelgést – ez tetszett.

Mintha legalábbis szentségtörés volna egy hazai írónőtől, hogy nőiségétől elvonatkoztasson, és hősei ne reménytelen párkapcsolatokban vergődjenek, kiszolgáltatottan. Mamiko nappalai megtörik a sztereotípiát ahogy megtörik a magányt is egy-egy lelkileg sérült, álmatlanságban szenvedő férfinál. “Mamiko hivatásos alvó, profi virrasztó, fizetett társ az éjszakában.” Pontosan 22.00-kor becsönget, átöltözik hálóingbe, és befekszik a vetett ágyba, a delikvens mellé. Ha kell, meghallgatja a problémáit, ha kell, átöleli, miután az kisírta magát, ha kell, együtt nevetnek, ám alig beszél. Vigyáz az álmokra, hajnalban csendesen távozik. A szexualitás fel sem merül, a nyugdíjas hölgy terebélyes és csúnyácska, Sára megvezeti olvasóit: a végén a csúcspontot pont a “nem rendeltetésszerű használat” élezi ki. Ugyanis az egyik törzsmegrendelő váratlanul megerőszakolja Mamikót. Ez s még más is sokkol, nem várt események adnak némi pszicho thriller-hangulatot a regénynek.

Mamiko óvónőként ment nyugdíjba a mesebeli hangzású Cseppkő Óvodából. Pályafutása alatt megszokta, hogy puha, barátságos kisugárzásával félős-sírós gyerekeket ringat álomba a délutáni alváskor, ezúttal sem csinál mást, kivéve, hogy felnőttekhez megy és éjszakára. Elsuttogott, egymástól idegen történetek kapcsolódnak össze logikus láncolattá, mintha e mikrokozmosznak, mely Mamikót körülveszi, ő lenne teremtője, irányítója, alfája-ómegája, élet-halál úrnője – egy pufi, meki-rajongó istennő. Minden mindennel összefügg, amit az elején inkább csak érezni a sutaság palást , de a végére szörnyű bizonyossággá válik.

A történetek Budapesten, napjainkban játszódnak: tüdőgyógyász halott zsarnokoskodó anyja szellemét próbálja elűzni, fotóművész beleszeret egy fényképen látott férfikézbe, modell az önsanyargató robotüzemmódból magára talál, öntelt kritikus unalmas, lilaködös, önmegvalósítástól mentes, önpusztító életet él, melegférfi feladja bárokban tengődő, flitterekben gazdag, csillogó primadonna-életét. “Varázsütésre az egykoron elmesélt hangok és mozdulatok úgy álltak össze a szeme előtt, mint a mozaik. Egy röpke másodpercre összeállt a kép, felragyogott a nagy egész, aztán huss, a hétköznap folytatódott tovább, a közös képviselő ordibált tovább a gangon, a forint elértéktelenedett, a József Attila-szobornál tüntettek és verseket szavaltak az emberek, valahol egy kutya vonyított szakadatlan, a teáskannában felforrt a víz, jött a következő villamos, s a titok újra darabokra hullt.”

A jelenetek ugyanúgy váltakoznak a lapokon, mintha filmen peregnének. Izgalmas, olvasmányos, pörgős a regény. Sára le sem tagadhatná rendezői múltját. Nem is akarja, hisz még egyik filmes hitvallását is megosztja: “Az élet valahogy mindig ugyanazt a lapot dobja ki, valahogy mindig ugyanazt a forgatókönyvet ismétli. Bárhogyan is nézzük, néha a sors meglehetősen rideg és makacs rendező.” A hangulat alapjáraton valóban rideg és sötét, kifejezetten jót tesz, hogy időnként megtöri a lágy, melengető, reggeli napfény. Sok helyen szerepelnek az álom, az éjszaka és a nappal szinonimái – a kelleténél eggyel többször is –, helyenként erőltetett a szójaték. A fogalmazás végig manírmentes és szabatos. Jó a háttérben folyamatosan felsejlő, kissé a Gaia-elméletre emlékeztető világszemélet (Gaia, a Földanya lehetne Mamiko, de mire nevének japános hangzása?), minden adott ritmus szerint mozog és egymással szorosan összefügg, a lényeg a nagy egész, csak látszat az önálló akarat.

Minőséget nyújtó, kortárs magyar művészek munkáira hálás feladat felhívni a figyelmet. Sára Júlia jól megírt könyve ráadásul itt és most játszódik, és üdítően mellőzi a női létkereső dagonyázást.

Sára Júlia: Mamiko nappalai, Noran Libro Kiadó, 2014.

(Fotó forrása: Facebook)

NEM SIRÁJ, CSAK KIS SIRÁLY

Normal
0

21

false
false
false

HU
X-NONE
X-NONE

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin-top:0cm;
mso-para-margin-right:0cm;
mso-para-margin-bottom:8.0pt;
mso-para-margin-left:0cm;
line-height:107%;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:11.0pt;
font-family:”Calibri”,sans-serif;
mso-ascii-font-family:Calibri;
mso-ascii-theme-font:minor-latin;
mso-hansi-font-family:Calibri;
mso-hansi-theme-font:minor-latin;
mso-fareast-language:EN-US;}

Csehov Sirályát nem lehet megunni. Legmagasabban eddig a pontos jével írt Siráj szárnyalt, Schilling Árpád rendezésében, a Krétakör Színház előadásában – a POSZT legjobbja-díjig meg sem állt. Az akkori kritikák tájékozatlanabb szerkesztői nem győzték a szándékosan használt “j” betűket “ly”-re lyavítani. Jé, csodálkoztak, mennyi elírás! Vajon tudott egyedit nyújtani a Katona József Színház december végén bemutatott, Ascher Tamás rendezte előadása, és esetleg túlszárnyalta a díjnyertes etalont?

Orosz vidék, földbirtok, nyár, fürdőruha, tópart, a társaságban mindenki boldogtalanul vágyakozik, viszonzatlanul szerelmes, elégedetlen unalmas életével. Arkagyina (Fullajtár Andrea) híres, érett színésznő, fia, Trepljov (Ötvös András) íróként-rendezőként próbálja utolérni a sikereit. És anyja barátja, a befutott novellaíró, Trigorin (Nagy Ervin) sikereit. A fiút zavarja anyja iránta való közönye – megfelelési kényszerrel küzd. Amatőr darabot ír, amit szerelmével, Nyinával (Mészáros Blanka) visz színpadra. A bemutatón az anya viccesen beszól Trigorin felé fordulva, mire Trepljov sértődötten elrohan. Mása (Jordán Adél), aki reménytelenül szereti őt, feleslegesen rohan utána, vigaszt csak Nyina nyújthatna, akit viszont Trigorin bűvöl el. Flörtölnek: a lány odavan az írói sármtól és hírnévtől, a férfit a fiatalos frissesség, küllem és kellem vonzza. Az egyik kulcsjelenetben Nyina meglátja a földön egy sirály véres tetemét, amiben mintegy, saját sorsát ismerve fel, átlényegül a madárrá. Attól kezdve a rózsás kedvű naiva egyre hervadtabb, keserűbb lesz. Hiába utazik el Trigorinék után Moszkvába, ahol gyereket szül neki, a helyzete kilátástalan: Arkagyinát nem tudja kigolyózni, színészként nem fut be, gyermeke meghal. Visszatér, de továbbra sem képes Trepljovot szeretni, aki szintén nem akarja az epekedő, időközben a jelentéktelen tanítóval családot alapító Mását. A fiúnál betelik a pohár, nem bírja tovább elviselni a reménytelenséget, a szeretettelenséget, öngyilkosságot követ el. A vidéki társaság szinte észre sem veszi a tragédiát. Esznek-isznak, vontatottak, arcukon félig unatkozó, félig beletörődő félmosoly. Mindenki szíve másé.

Érdekes megfigyelni, hogy Csehov több alkalommal is beleszőtte a darabba saját életét: ez Dorn (Fekete Ernő), a távolságtartó orvos magatartásán, Trepljov néhány mondatán is érződik, ám legjobban Trigorin figuráján jön át, nem véletlenül egyezik a foglalkozásuk. Az író arról elmélkedik, hogy egészen új stílus kellene, merészebb, sosem létezett új művészet. Csehov az emberi jellem apatikus ábrázolásával összetéveszthetetlent alkotott. A reményvesztett, unatkozó szereplők – gyakran a lassított felvételek tempójában –, folyvást a  városba vágyódnak vagy a szerelmükre várnak, közben ráérősen diskurálnak egy-egy csésze csája mellett. Akár sablonosnak is érezhetnénk (emlékezzünk csak Alfonzó Ványadt bácsi paródiájára), annyiszor láttuk már, de Aschernek sikerült modern változatot kitalálni, a teát elhagyta, de az orosz falu báját megtartotta. Az előadás erőssége, hogy a szöveg és a játék úgy “újult meg”, hogy a dráma nem vesztette el jellegzetességeit. A színészi teljesítmények kiegyensúlyozottak, a karakterek végig árnyaltak. Jordán Adél tetszett a totálisan kiégett Mása szerepében, Nagy Ervin öntelt és önsajnáló Trigorinként kiváló, az Arkagyinát alakító Fullajtár Andrea elegáns, testvére, Szorin Máté Gábor tétovasága, hebegése-habogása remek. A díszlet és a jelmez jelzi, a történet időben nincsen messze tőlünk. A szöveget is újrafordították. Fullajtár szerint “a fő szándék az, hogy a nézőnek olyan érzése legyen, hogy bár semmi nincs benne a fordításban, ami erőltetetten aktuális lenne, mégis a szereplők mai emberek, akikkel igen kemény dolgok történnek.” (A teljes beszélgetés a Katona blogján, itt olvasható.) Kis Sirály, de magasan repül, eléri az utazómagasságot.

Anton Pavlovics Csehov: Sirály

Szereplők: Mészáros Blanka, Fullajtár Andrea, Ötvös András, Máté Gábor, Nagy Ervin, Fekete Ernő, Bezerédi Zoltán, Szirtes Ági, Jordán Adél, Dankó István, Szacsvay László, Baki Dániel, Papp Endre

Díszlet: Khell Zsolt

Jelmez: Nagy Fruzsina

Fordító, dramaturg: Radnai Annamária

 

Rendező: Ascher Tamás

Bemutató: 2014. december 20. Katona József Színház