Az Andrássy út egyik házának pincéjében, egy régi óvóhelyen, kéthavonta barátokkal összegyűlünk megtárgyalni az elmúlt időszak közéleti történéseit. Házigazdánk érdekesen alakította át és rendezte be saját bejáratú bunkerét. A mosdófülke mellet az Alaptörvény asztala áll szabvány szerint, a falakon karikatúrák lógnak a kommunizmusról, pár tiltótáblával tarkítva, a jól felszerelt amerikai konyha vakablakában egy néma Pacsirta márkájú rádió, de szemben a gramofonból hangulatos francia sanzon szól, amit az étkezőben hallgatunk.
Előételnek hagyományosan humuszt eszünk, ami nekem passzol a földalatti konyhához, aztán sóletet, héjastól benne főtt tojással, de a menü fénypontja az a marhapofa, aminek létezéséről eddig nem is tudtam, pedig nagyon finom, omlós húsú pörkölt készíthető belőle. Eszünk és beszélünk, szomorkodunk és nevetünk. Nagyjából sírva vigadunk.
Neves történész fest pesszimista képet a jövőről, de nem ijedek meg, mert egyrészt a múlt a szakterülete, másrészt velünk van egy varázslónő, akinek bízom a képességeiben. Befut a szomszédos Operából feleségével egy újságíró, aki az est folyamán viccesen kicikiz egy Muppet Show jellegű hírtévés politikai háttérműsort. Szó esik még a börtönviselt színész hedonista viselt dolgairól, azzal a megállapítással, hogy egy rendkívül tehetséges művész szükségszerűen ilyen, de én ezt nem hiszem. Úgy beszélgetünk, mint underground gondolkodók. Konspirálunk, spekulálunk, spontán. Egészen kicsiben.
In memoriam Rabin László.
My Little Walhalla 