RÓLAM SZÓL

stfrwptaharopkeylay03c6wcij4aj8t8bhn7pytrvu.jpgRendes közösségi “médiamunkás” módjára válaszolok néhány rólam szóló (de azért a Walhallát is érintő) kérdésre, hogy  jobban megismerjetek, ha van kedvetek.  

♦ Honnan jön a blogod neve?

Walhallából felelhetném (fa)viccesen. Mitologikus hely, az északi népek isteneié – gondoljunk csak Wágner operáira. Isteni kulturális élményekkel terveztem foglalkozni a blogban, a szó csengése pedig megbabonázott, jó választásnak tűnt ez a név. Némi visszafogottság hiányzott, vezetéknevemet angolosan használva született meg a My Little Walhalla, egy másik inspirációs forrás, a ma már nem létező My Little Paris francia portálról vett ötlettel kiegészítve.

♦ Mi a munkád, mikor és hol dolgozol?

glamour_megjelenes.JPGFüggetlen újságíróként főleg színikritikákat, filmajánlókat, utazási érdekességeket írok, és példaértékű hírességekkel interjúkat készítek, de mindenevő vagyok (szó szerint is). Kulturális portáloktól, az Exkluzív Utazástól és a Glamourtól kapom a legtöbb megbízást, körülbelül heti egyszer a blogomba is igyekszem posztolni (ha elmulasztanám, anyukám rám szól). Általában otthon dolgozom, hagyománytiszteletből időnként kávézókban is felcsapom laptopom. Lehet éjjel és nappal, napsütés, hétköznap, de akár hétvége is, eső, fagy, frizura ide vagy oda, mindig készen állok, hogy az ihlet megtaláljon (egyszer meg is lepett, akkor magától befejeződött egy cikkem, máig nem értem, hogyan, pedig ott voltam).

♦ Hogyan lettél újságíró?

Egerből az ELTE történelem-francia szakára átjelentkezve egy év kényszerpihenőt kaptam szakpárom következő évi elindulásáig. Ki akartam tölteni az űrt, és – fogalmam sincs, miért, talán anyukám mondta – elvégeztem egy újságíró tanfolyamot. Más irányba kanyarodtam, a pálya elég kanyargós volt, híján körültekintő mondatszerkesztéseknek. Négy éve kezdtem bele az újságírásba, blogot indítottam, hogy az életemet hirtelen elárasztó színházi premierek ne merüljenek feledésbe. Egy évre rá felkért a Librarius, hogy csináljak kulturális cikkeket a portálra, aztán jött a Prae, ahol színikritikáim jelennek meg. A Sikeres Nők magazinnak kezdtem el interjúzni, de immár másfél éve a Glamour számára igyekszem minél érdekesebb és értékelhetőbb interjúkat csinálni.

♦ Mi motivál szakmailag?

motivacio.JPGGerincorvosom megkérdezte, mit szeretnék elérni újságíróként, és kissé elszégyelltem magam, hogy fogalmam sem volt, mit válaszoljak, még sosem gondolkoztam ezen. Hazamentem, és elgondolkoztam. Lettek is amolyan csodával határos módon megvalósítható távlati céljaim, s azóta ugratom barátaimat, hogy kérdezzék meg meg, mi akarok lenni, ha nagy leszek. Válaszom egyelőre fedje jótékony homály, elég annyi hozzá, hogy őszinteségemet általános derültséggel viszonozzák. Van “kisebb” célkitűzésem is: állandó rovatot szeretnék egy izgalmas felületen.

♦ Mit szeretsz legjobban a blogolásban?

Szuper érzés, hogy szabadon kifejthetem a véleményem bármilyen számomra fontos témában. Ráadásul a blog igen alkalmas felület a kultúra népszerűsítésére, mely mondhatni, szívügyem. Naplóként is funkcionál, bele lehet érteni a hasznos pszichoterápiát, illetve önismereti foglalkozást.

♦ Melyik cikkedet emelnéd ki?

A Testről és lélekről szóló Medve, szarvas, tehén posztomat mondanám, mert az elsők közt íródott a később hosszú, sikerekben gazdag utat bejárt filmről – irományomnak is volt egy kis szakmai sikere mikor az Index átvette. Soha ennyien nem nézték meg (olvasták el?) egyik munkámat sem.  

 

szinhaz.jpg

Mi a hobbid?

A publikáláson kívül a konditermezés (heti egyszer, gyakran jógával kiegészítve), főzés (de kétszer nem főzöm meg ugyanazt a receptet, a “folyóba lépés” mintájára), színházba járás (elvarázsol a színház!), olvasás (felváltva modernt és klasszikust), sorozatnézés (aktuális kedvenc: Westworld), na meg a mélyen szántó (avagy felszínes az is nagyon beszédes) beszélgetés.

 

  

 becs_zara.jpg♦ Melyik fotót szereted legjobban magadról az utóbbi időkből?

Ez a kép Bécsben készült a múlt hónapban, megfog, hogy olyan, mint valami paparazzi fotó. 🙂 

♦ Milyen bloggal kapcsolatos terved van a közeljövőre nézve?

A korábbi irányvonal, a kulturális tartalom megtartásával szeretnék személyes történeteim közül néhányat elmesélni  köztük back stage sztorikat is  és sokkal több fotót közzétenni (gőzekével tanulok fotózni). Szemfülesek észrevehették, hogy oldalamat publikációim publikus (ez fájt, de jól alliterál) gyűjtőhelyének is használom; követőim valamennyi eddig megjelent cikkemhez hozzáférnek.

Szívesen veszek további kérdéseket, bátran tegyétek fel kommentben, ha még érdekelnének válaszok velem vagy a My Little Walhallával kapcsolatban.

(Saját fotók, kivéve az elsőt, az Galló Krisztina barátnőm profi kattintása.)

BARÁTI KÖR, KLUBOZÁS, FOGADÓÓRA?

julien_kave.JPGBaráti kör, klubozás, fogadóóra? – kérdezgették barátaim, mikor megosztottam új ötletemet egy Facebookon szívecskés üzikkel, nevető fejes kommentekkel, mezei smiley-kal és like-esővel töltött zsibbadt estén. Egyszerre minden ismerősömet találkozóra hívtam egy kávézóba.    

 

 

Időhiány miatt nem tudok találkozni sok ismerősömmel, pedig szeretnék, és keveslem a kapcsolattartást FB-n, ezért kitaláltam, hogy ha van kedvetek beszélgetni velem, gyertek el kávézni törzshelyemre, a Julienbe mondjuk december 13-án 16-tól (de 18 óráig bármikor). Témánk is lesz: a félelem. Én például most attól félek, hogy senki nem akar akkor és ott kávézni velem. Nagyon örülnék, ha minél többen eljönnétek, jó lenne személyesen is látni titeket. Nincs semmi ajándék, belépő, termék, beöltözés vagy tudom is én, mi. Tök kötetlen az egész.

Az invitálásra kaptam like-okat, szívecskéket, kedves elnézést kérést stb. Mondtak véleményeket is, hogy nem karácsony előtt és hétköznap délután kéne tartani a bulit. Abban bíztam, hogy a kevés ráérőből megképződhet a keménymag.

Ha rendszeressé teszed a fogadóórád, remélem, el is jutok egyszer.

bobe_nandi.jpgErzsi barátnőmnél pontosabbat el sem tudok képzelni, most is pontban 16-kor megérkezett tíz hónapos kisfiával, Nándival, pedig nem is volt kitűzve kötelező kezdési időpont – jólesőn nyugtáztam, hogy itt már nagy baj nem lehet. Andi akkor csatlakozott a beszélgetéshez, amikor ott tartottunk, mitől félhetnek egy éves kor alatt a kisbabák.

Jöttek barátnőim, papírforma módon, ez alól csak Kori volt kivétel: nem ígérte magát a gyerekek iskola utáni programjai miatt, valahogy mégis betévedt – s ez igen meghatott.

nanushka_kriszta.jpgBár a többség szégyenlősen megszavazta, hogy ne készüljön a jelenlévőkről fotó, nem állom meg, hogy Krisztinát cool Nanushka ruhájában ne szerepeltessem (a képet aznap készítettem következő közös programunkon, stílszerűen a Nanushka showroomban).  

Egy csésze kávé volt az ajándékom a megjelenteknek – éreztem, hogy ebbe tutira nem megyek tönkre. Kaptam sok kedvességet, érdekes gondolatokat a félelemről és hasznos tanácsokat a következő összejövetelről.

Nyakig a világhálóba gabalyodva egyenesen függve rajta, tőle stb. könnyen megfeledkezünk a triviális tételről, hogy barátokkal élményeket szerezni az egyik legjobb a világon. És legyen személyes találkozás! A virtuális teret kezeljük helyén – például intézhető rajta a programszervezés.  

andi_keze.jpgIzgalmas kísérlet volt egymás számára idegen embereket klubozni hívni, egyetlen közös pontnak magamat tenni, de persze kiderült, egynél több a közös többszörös – vagy mi. Remélem, ez a folytatásban is így lesz, és egyre többen kapnak kedvet a részvételhez. Szeretnék felkérni példaértékű hírességeket, hogy egy-egy alkalommal legyenek ők is részesei a beszélgetéseknek.

julien_vendegkonyv.jpgTehát a kérdésre a válasz: kicsit fogadóóra, inkább baráti kör és klubozás – közösségi élményszerzés, háló nélkül.

Két utólagos hozzászólás:

Ez a jó kis beszélgetés ismét csak azt bizonyította számomra, hogy igenis 1-1 órát kell szánni a barátokra, és nem csak a facebookon pötyögve tartalomszegény üzeneteket írogatva kontaktálni!!! Várom a következő lehetőséget szeretettel!!

Mi is nagyon jól éreztük magunkat. Jó volt ismeretlenekkel is találkozni. 🙂 És itt most nem a macaront értem. Puszi és legyen még ilyen!!

TÍZ TIPP, HOGYAN ELŐZD MEG A GERINCNYAVALYÁKAT

Néhány hónapja erősen foglalkoztat a gerincem. Ezért megtanultam megannyi jótét praktikát, amikkel sikerül kordában tartanom. Sorolom.

Tipp #1: Az ágyból kelj ki kíméletesen, bal- vagy jobb lábbal – amelyik kézre esik , de előtte fordulj az ágy közelebbik széle felé eső oldalra, hajlítsd be a térded, a felül lévő kezed megtámasztva told fel magad, és lépj le az alsó, majd a felső lábbal. Sikeres földetérést!

Tipp #2: Ha kénytelen vagy lehajolni valamiért, tedd gerincbarát módon. Guggolj le, fogd meg a dolgot (“dolog”, mint valami horrorban :), tartsd a karod minél közelebb magadhoz, emelkedj fel egyenes derékkal, minél inkább megcélozva a függőlegest. Súlyemelés, de ne csináld versenyszerűen!

Tipp #3: Heti rendszerességgel ússz, de háton ám (esetleg gyorsan, de mellben, pillangóban semmiképpen) – haj nem számít (ebbe a legnehezebb beletörődni). Motiváló, ha mindig a következő hajmosásra időzíted az uszodát (nem a legmenőbb a helyi szárító, de meg lehet szokni, és már az is kímél, hogy könnyebb a súlya, mint az otthoninak).

Tipp #4: Váltsd ki házi orvos segítségével az OEP-tól alanyi jogon járó, kedvezményes gyógyfürdő belépőt (évente kétszer lehet). Budapest fürdőváros, isteniek a termáljai. Ne csak a külföldiek örömködjenek a habokban, te is bátran csobbanj. Bármelyik fürdőbe kérheted a kúrát, kivéve a Rudast, ahol viszont emiatt nincsenek annyian. A Lukácsot nem ajánlom most, hogy a Dagály bezárt, az átszavazók miatt heringek módjára lehet áztatni (bár van jó Kneipp taposó). Haladó szinten benevezhetsz egy tízalkalmas helyi fizioterápiás kezelésre. Ja, és ne feledkezz meg wellness után belülről is kúrálni magad: egy pofa helyi termálvíz abszolút egészség.

Tipp #5: Higgy a gyógymasszőrök áldásos munkájában, legalább kéthetente egyszer, (izmokat) megnyugtat, ellazít, felold(oz) és – a fodrászhoz, körmöshöz hasonlóan – néha meggyóntat.

Tipp #6: Látogass el egy manuálterapeutához, és kérdezd meg, mi a csodával foglalkozik – meglepődsz, mennyire hasznodra válik…

Tipp #7: Újabb titok: létezik nyaknyújtó párna! Kíméletes, magadnak szabályozhatod, nyakpihentető fokozata is van, napi egy-két óra viselés ajánlott. Amazonon a jelszó: “neck comforter“.

Tipp #8: Séta séta séta (futás futás futás – annak, aki szereti). Vagy, ami még tutibb: a túra. A gerincvelő keringését ezerre felpörgeti. Megfelelő cipőben, minden nap, éjjel-nappal-napsütésben-napfogyatkozásban-esőben-szélben-fagyban-hófúvásban-csillaghulláskor stb. Keep calm and walk on!

Tipp #9: Javítsd a tartásodat! Három alap nagyszerű-egyszerű tartáskorrekciós gyaki. Legjobb, ha ülve végzed, pláne, ha fit ball-on (de extrém körülmények között is lehet, a síkok megtartása a lényeg). Egyik: tokásít, de se lefelé, se felfelé (se balra, se jobbra) ne mozduljon el a fej, tízszer ismétel. Másik: hasbehúz, vállakat hátrafeszít, kicsit felemel a fej, betokásít, fejingatással felfelé nyújtóz, öt számolásig kitart, tízszer ismétel. A harmadik: hasbehúz, kicsit tokásít, vállakat felhúz, hátrahúz és lehúz, de nagyon-nagyon apró mozdulatokkal, kitart, ismétel.

Tipp #10: Legfontosabb: a szakszerű és rendszeres gerinc(gyógy)torna! Óvatosan próbáld ki az irányzatokat, amiket a szakemberek javasolnak (a teljesség igénye nélkül: stabilizáló torna, McKenzie-módszer, gerincjóga, pilates, idegstimuláló torna …), de a különböző gyakorlatokat mindig engedd át a saját szűrődön. Lassan (!!!), lépésről lépésre próbálgasd otthon, és amelyik beválik, tartsd meg, amelyik nem, az kuka. Bátran keverd a színeket, mintákat, akarom mondani, a (gyógy)torna irányzatokat, és az eredményből állíts össze egy saját, kb egy órás programot. Ha összeraktad, pontról pontra ellenőriztesd le egy gyógytornásszal (jól csinálod-e a gyakorlatot, tényleg nem ártasz-e vele stb.). Hagyatkozhatsz tested visszajelzéseire – ne felejtsd, minden ember és a problémája másmilyen, biztosan egyedi lesz a számodra hatékony gyakorlatsor. Just do it!

 

(Csak saját felelősségedre fogadd meg a fenti tippeket, melyek a szakorvossal való konzultációt nem helyettesítik.)

VÉLETLEN TALÁLKOZÁSOM VIRÁG DOKTORRAL

Felhív a gerincsebész, hogy sajnos tegnap a neurológusukat elütötte az autó, nem lesz módja konzultálni vele, de a terv nem változik, a héten kezdjük az előkészülést a műtétre. A team már összeült, a műtéti indikáció nem kérdés, csak abban van vita, hogy egy-, kettő- vagy háromlépcsős legyen-e – utóbbi három nyaki csigolya kiiktatását, elmerevítését stb. jelenti, értem meg, mikor kicsit magamhoz térve rákérdezek. Csendesen elköszönök.

Durva.

Padlón vagyok – kemény, jót tesz a hátamnak. Nézem a nappalilámpát, és bevillan, vajon a leletet jegyző radiológus miért nem tett felkiáltójeleket, ha ennyire nagy a baj. Eretnek gondolat cikázik át a fejemben, hogy meg kellene kérdezni, fenntartja-e az MR-felvételről írt véleményét. Vagy tán sietett, ezért hagyta ki a gerincvelőt érintő szép latin kifejezést, a myelopátiát? Egy, a telefonon keresztül is érzékelhetően Brünhilda-szerű ápolónőt sikerül csak elérni, kérve kérem, tegye lehetővé, hogy a radiológus doktorral beszélhessek, életbevágó. Álló napig puhítom, a végére barátnő-fíling alakul közöttünk, ma már rekonstruálhatatlan, hogyan, még a doktort is odahívja a telefonhoz. Újrakezdődik kínos magyarázkodásom, hogy csak tudni szeretném, tartja-e a leletre írt véleményt, higgye el, okkal kerülöm meg az orvosomat. Nem hisz nekem, minden világos: a nyakam ronda, de nem veszélyes, ideget ugyan nyomhat, de a gerincvelőt nem, szépen beszéljék meg a sebészorvossal, legyen-e műtét vagy sem, mondja. Türelmetlenül. Hohó, dehát épp ez az, hogy már nem kérdés a velőérintettség. És ezen a ponton, a beállt csöndben is hallom, ahogy átáll az oldalamra. Mindjárt meg fogja érteni, miért a telefonhívás! Valóban más hangon folytatja: várjak egy pillanatra. Hölgyeim és Uraim, az én szuper diagnosztám elment, hogy megnyissa a felvételem, és még egyszer, jobban megnézhesse, hogy aztán teljes meggyőződéssel állítsa, ragaszkodik korábbi szakvéleményéhez! Kedves hangon egy kódolt mondattal búcsúzik, melyben sok erőt kíván a jó döntéshez – hát olyan is van, hogy a sorok között, tudva, hogy már kiírtak műtétre, egy házon belüli, általában a háttérben lévő radiológus nemmel szavaz. Megígértem, hogy a beszélgetés köztünk marad, hivatkozásomban nem említem majd. Másnap Főnix módjára, de zsibbadt tagokkal ébredek.

Visszatérve szegény, balszerencsés neurológushoz, egy jobbulást elmormolva, nekiállok keresni egy idegsebészt. Csakhogy ez itt a nyár dereka nem az enyém. Kidob a gép egy magánklinikát, nevében a “neuro” biztató. Megnyerő hang veszi fel, az asszisztenshölgy gyakorlott türelemmel hallgatja szívhez szóló, segélykérő monológom, hogy azonnal kéne egy szakvélemény, kérdésessé vált a műtét, csupán egy igenről vagy nemről lenne szó. Na, és akkor, ott még egyszer megtörténik. Erősebben is, mint előbb. A nővér sajnálkozik, hogy ugyan a legjobb helyen járok, a neurológusuk kiváló, de éppen szabadságon. Én is sajnálom, nagyon, meg elég hosszan is ahhoz, hogy közben lefuttasson magában egy megoldóprogramot, a végén lakonikusan, csak amennyi rám tartozik, kapom az instrukciót: holnap háromkor Virág doktor egy percre beszalad, 14.30-kor pontban hívjam újra, de ne a vonalason, a mobilján, és megadja a saját számát nekem, ismeretlenül. Sosem találkoztunk, de tudtam, hogy fogunk.

Másnap megkapom a feladatot, azonnal induljak el a klinikájukhoz, ha megérkezem, újra telefonáljak. Akciófilmben vagyok, missiont teljesítek, profiként játszom. 15-kor, a bejárattól 10 méterre indítom a hívást, ahogy Zita nővér meghagyta, kezében a mobiljával kiáll az ajtóba. Állunk face to face, semmi könnyes ismerkedés, köszöngetés, csupán annyit mond a készüléknek, hogy visszamegy, tízperc múlva menjek be, de a jelzését várjam meg. Lelkesen alakítom a szuperhősnőt, a nyakamról hosszú idő után feledkezem meg először. A mondott időben Zita csakugyan kijön, kezében elintézendő álcapapírok (vagy igaziak sosem tudom meg), rezzenéstelen arccal megy el mellettem, határozottan int, hogy indulás befele. Mi lesz itt, fut át az agyamon, de jó akcióhőshöz illően, felszegett fejjel, gerincbeteget meghazudtoló, egyenes tartással csörtetek be. Az elém táruló látvány mindent elmond, egyből leveszem, mi a dolgom és hogy mit hozott össze Zitám, hogy megmentsen. A recepciós pultban egy asszisztensnő rögtön megkérdi, miben segíthet, és én jól artikuláltan, elég hangosan, kifulladva, szerepem szerint mondom a szöveget: “sürgősen szükségem van egy neurológus állásfoglalására”. Az alig két méterre a pultot utcai ruhában támasztó doktor a várt módon reagál: “Micsoda véletlen, én pont idegsebész vagyok! Három hétig nem dolgozom, most sem vizsgálhatom meg, mert a feleségem kint vár a kocsiban, de jöjjön vissza a hónap végén, megfelelek a kérdésére.” Késő, felelem, mire ő még egyszer áldja a szerencsémet, mert történetesen a Balesetiben a neurológiai osztály vezető főorvosa, menjek be hozzá holnap este az ügyeletre.

A mese vége nem is alakulhatott másképp, minthogy a körültekintő vizsgálat után nem javasolt a műtét, helyette jöjjön a konzervatív kezelés. Virág doktor szakértelme nekem minden pénzt megér, de ő nem kér belőle, csak imádkozzam magamért, őérte és a családjáért. Konkrétan azt mondta, hogy imádkozzam! Egész más volt végre megtérten nyugovóra térni, és hónapok óta először, a hálától és gerinctől ugyan zsibbadtan, de végigaludni az éjszakát. Zita, nekem Te vagy Terézanya!

Update: A kezelés közepén járok, javulok. Remélem, a balesetet szenvedett neurológus is jobban van. Egyelőre happy end. 🙂

LEGKEDVESEBB TÖRTÉNETEM ESTERHÁZY PÉTERREL

Nem is oly rég történt, hogy Pintér Béla A bajnok című előadásának bemutatója után, a Katona előterében mindenki a szokásosnál izgatottabban járkált. Nem minden nap látni ízléses botránydarabot a színpadon – feltételeztem az okot.

Látszólag céltalanul cirkáltam, valójában vártam, hátha lesz az estnek valamilyen kifutása, ahol ki lehet tárgyalni a látottakat egyszerűen nem maradhat annyiban! De nem lett semmi. A tömegben észrevettem Esterházy Pétert, odasétáltam, érdekelt a véleménye. Kertelés nélkül rákérdeztem, neki tetszett-e. Igennel felelt, majd visszakérdezett, én mit gondolok. “Durván jó!”, válaszoltam meggyőződéssel. Kifejtésre nem telt, hamar elsodorták tőlem.

Nem sokkal később megint láttam Pétert, amint hallótávolságra beszélget. Társaság állta körbe, valaki feltette neki az obligát kérdést, mire ő azt felelte, “durván jó!”. Mintha megérezte volna, hogy félig mögötte állok, felém fordította fejét, és mosolyogva rám nézett. Tudtam, hogy be kell vésnem a jelenetet az emlékezetembe, mert nem lesz még egyszer.

In memoriam EP.

 

(A kép még 2014-ben készült, a Könyvhéten.)

VISZONYLAG KEVESEN OKOZNAK MEGLEPETÉST NEKEM

Edzés után bedőlök az ülésre. Különösen nem hiányzik egy piros hibaüzenet a műszerfalon: figyelmeztetet a fedélzeti komputer, hogy veszélyesen alacsony az olajszint. Hívom angyali szervizemet, most mi legyen. Rábeszélnek, hogy a hétfői szervizelésig ugorjak szintet: életemben először ki kell nyitnom a motorháztetőt. Valahol bent középen egy láthatatlan kallantyút valamilyen irányba erősen rángassak – szól a laikus nőknek szánt instrukció –, támasszam ki a tetőt a szóba jöhető alkalmatossággal, keressem meg az olajszint ikonnal díszített sapkát, csavarjam le, húzzam ki a szintmérőt, zsebkendővel töröljem meg, tegyem vissza, megint vegyem ki, hogy lássam, a minimum feliratig olajos-e. Oké, mondom szőke hangsúllyal, és ahogy teszem le a telót, már tudom, a papírzsepin fogok elvérezni. Az nálam általában nincs. Semmi sincs a kocsiban, amit használhatnék, de a “hajótörött egy lakatlan szigeten” életérzésem túlélési üzemmódba kapcsol, találok egy régi blokkot.

Kezemben a papírdarabbal hajolok a motorház fölé. Level 1-et, a tetőnyitást szintidő alatt teljesítem, ami meglepetés, ugyanis – tapasztalatból mondom a francia kocsikban a legegyszerűbb műveleteket a legbonyolultabb megcsinálni. Jön a nehezebb pálya: a pálca nálam, sorra adom magamnak a bónuszpontokat, de gyengén töröl a blokk, hamar belátom, mégsem fog így menni, nincs mese, segítséget kell kérni. Vagy legalább zsepit.

Kihalt a Fáy utca, a futballpálya is üres(en kong, ahogy mondani szokás – de nem kong), foci EB van. Viszont feltűnik a láthatáron (egy hajó – de nem) egy fiatal, görnyedt, kissé suttyósra vett sötét tónusú srác. És – jól van, ez az – gondolkodás nélkül tipegek át a túloldalra a magassarkúban hozzá. Mielőtt elérem, szemem sarkából látom, hogy épp egy bizalomgerjesztő pár lép ki az edzőterem ajtaján. Az idő tört részéig lassulok csak le, hogy megforduljak, de aztán – fogalmam nincs, miért –, határozottan odalépek a cigányfiúhoz. És megszólítom.

Föl se néz, mire én hangosabban még egyszer, erre hitetlenkedve felkapja fejét. Hogy van-e papír zsebkendője. A kocsihoz kéne? – bök ujjával az autóm felé. Bólintok, mire ő: pont nincs pézséje már fordulnék is sarkon egy köszönömmel – de int, elhúzza táskája cipzárját, kihalász egy fehér pólót, és nyújtja felém. Odaadom, mondja. Dehogy fogadom el, az olajszintmérésnél koszos lesz, az olajfoltot nem lehet kimosni. Persze, tisztában van vele, válaszol, nem kéri vissza a trikót, amúgy sem árt, ha tartok a kocsiban egy törlőruhát. És mondja, hogy segít is. Ez már sok így.

Nem is akarom elhinni. Egy láthatóan kültelki roma srác akit normál körülmények között nagy ívben elkerülnék , úriembereket megszégyenítő módon viselkedik velem. Hagyom, hadd álljon mellettem, míg az ellenőrzést végzem a vakítóan tiszta pólójával. Minden rendben, hibahatáron belül a szint. Pillanatra velem örül. Én tegezve, a csodálkozásból még nem felocsúdva köszönöm meg a segítséget, ő tisztelettudóan, magázva elköszön. Bámulok utána, pedig már rég eltűnt. Ööö. Ide most nem írnék tanulságot.

NEM VAGYUNK MI ANGYALOK

Normal
0

21

false
false
false

HU
X-NONE
X-NONE

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin-top:0cm;
mso-para-margin-right:0cm;
mso-para-margin-bottom:8.0pt;
mso-para-margin-left:0cm;
line-height:107%;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:11.0pt;
font-family:”Calibri”,sans-serif;
mso-ascii-font-family:Calibri;
mso-ascii-theme-font:minor-latin;
mso-hansi-font-family:Calibri;
mso-hansi-theme-font:minor-latin;
mso-fareast-language:EN-US;}

Alkonyati fények, enyhe februári délután a Pozsonyi úton. Eltelve garnélás-rukkolás focaccia szendvicstől és meggyes-csokoládés mousse tortától, kifáradva a bisztró gyereksarkának zsivajától sétálok Timivel és gyerekeivel. Barátnőm babakocsit tol, benne kisebbik fia, Patrik minden irányba élénken tekinget. Legszívesebben kiugrana onnan, de a kék-zöld korszak még odébb van. Én a nagyobbik, Peti kezét fogva küzdök meg minden lépésért: mint egy kiskutya, szaladna bokorhoz, kirakathoz, kutyához, villanyoszlophoz – ha hagynám. Rövid a “póráz”, néha elbukik a nekifutástól – ő már, gyanítom, tele lehet kék, zöld, lila foltokkal. És vörös a haja! Egy kéregető öregember elé érünk. A kisfiú korosztálya csúcsra járatott hatodik érzékével látja meg a pajzson a rést, figyelmem lankadását, kiszabadítja magát, és ugyanazzal a lendülettel kiüti alulról a koldus kezéből a műanyag tálkát. Csak úgy röpül szerteszét az aprópénz. Az idős ember atlétákat megszégyenítő energiával ugrik fel a kolduspozícióból, a tál után vetve magát. Ahogy megkaparintja, azonnal visszavált, megnyugszik, nevet. Sok éve koldulok, de ilyen még sose történt velem, mondja. Timi szorgalmasan szedi össze a földről az aprót, én Rosszcsont Petivel meccselek, nehogy megint baj legyen. Mindenki mosolyog, Peti elég kópésan. Barátnőm újra babát vár, ismét kisfiút. Mielőtt megfejtették a nemét, már tudta, annyira fiúsan rugdossa. Vajon a has be tud lilulni belülről? Otthon nyomban ledőlök, a találkozás két órája alatt totál elfáradtam. Angyalok vagy nem, nézőpont kérdése: életre való cuki kis puttók. Pont ilyen életre.

RÖPKE JELENET APÁK NAPJÁRA

Apa és fia. Hasonlítanak egymásra. Mulatságosan. Negyvenes, kicsit pocakos férfi, fiú a nagykorúság határán. Fiatal. Felnőtt. Nem gyerek, lassacskán megáll a saját lábán, már nem kell folyton gondoskodnia róla, fölnevelte.

A wellness részlegben szaunáztak, az öltöző felé igyekeznek. Megállnak egy ládánál, tudják a szabályt: kérjük, használat után dobja be a törülközőt! A fiú behajítja a magáét, mögötte az apja gombócba gyúrja az övét, és láthatólag gondolkodás nélkül, ösztönösen még áttörli a fia hátát. Szemben, a fűtött kőágyak egyikén ülök, az első sorból nézhetem a jelenetet. Legszívesebben megtapsolnám. Apák napja (június harmadik vasárnapja, idén június 21-én), oké, akkor legyen ilyen!

Képen: Dustin Hoffman és filmbéli kisfia a Kramer kontra Kramerben

THE DIRECTOR AND THE MUSE’S KISS

Szabó István filmrendező létére kutatóan néz rám többször is. Olyan az arcberendezésem, hogy sokan azt hiszik, ismernek, pedig nem. Ismerős vagyok. Nem vagyok az ismerőse. Egyszer egy színházi mosdóban Jordán Adél színésznő, mintha ismerne, felvidultan odaköszönt. Mosolyogva visszaköszöntem.

Lucas Cranach (1472-1553) szász/ német festő, a protestáns egyházi festészet atyja, a wittenbergi fejedelmi udvarban élt amúgy fejedelmien. Luther és Tiziano barátja, Goethe egyenes ági felmenője. Portréi nem egyszerű “pillanatfelvételek”, inkább az ábrázoltak jellemvonásainak összessége, kordokumentumnak is beillenek. Manierizmus a javából: reneszánsz harmónia és barokk túldíszítettség, olykor nyakatekert pózok, mindig aprólékos kidolgozottság. Női modelljeit a választófejedelem családjából és udvartartásából választotta, arisztokratikus vonások, hófehér, pufók, kipirosodásra hajlamos pofi, hosszúkás fejforma, hegyes áll, pufi ujjak, karcsú, elnyújtott alak. Mindehhez gazdagon hímzett ruhaköltemény és sok ékszer dukált. Duchesses in mediaval times.

Már majdnem vége a vacsorának, amikor a rendező úr  az est alatt először váratlanul és élénken hozzám szól. Végre eszébe jutott, mondja, miért érzi, hogy találkoztunk már: kedvenc festőjének múzsája hasonlít rám. Szerinte ugyanolyan középkorias, reneszánsz arcom van. Itthon nézegetem a Cranach-festményeket: gülüszemek, csúcsfejek, tokahegyek, ortopéd orvosért kiáltó végtagok hát nem is tudom. Viszont imádom a kosztümös filmeket. Szerepelhetek egyben?

(fotó: Museu Nacional de Arte Antiga)

A KISSZÍNES DALBAN MONDTA EL

A rendszerváltozás után keletkezett, és azóta fennmaradt lapok közül, a Holmi (sajnos nemsokára megszűnik) és a Lettre Internationale és a Prae mellett, a 2000 a legfontosabb hazai irodalmi orgánum. Szerkesztői, élükön az alapító Bojtár Endrével a meghatározó hazai irodalmi kánont alakítók közé tartoznak. Ez azt jelenti, a havilap oldalain megjelenő publikációkból kerülnek ki egy láthatatlan rangsor topon lévő művei (amiket aztán iskolákban tanítanak, antológiákban gyűjtenek, előadások témáinak választanak stb.). A 2000 folyóirat negyedszázados születésnapi rendezvényén, a Sztóritelling Fesztiválon jártam.

A fellépők, neves írók, költők, plusz egy volt kultuszminiszter, egy táncosnő és egy, pardon, duó zenekar, a színpad mellett foglaltak helyet, szemben a közönség, főként előfizetők. (A képen balról jobbra: Kabai Lóránt, Kukorelly Endre, Csobánka Zsuzsa, Dragomán György, Márton László, Kiss Noémi, Tóth Krisztina, Jordán Tamás, Parti Nagy Lajos és Szvoren Edina  akinek csak a haja látszik, de ő az.)

A Kisszínes Duó csinos, új nemzedéket képviselő költőnői, a Kemény-lányok, Kemény Lili és Zsófi kezdték a műsort két, gitárra komponált szerzeményükkel, az egyik refrénjében releváns sor: “Nézz rám, ronda vagyok, nézz rám, túl szép vagyok!” csak nézzünk rájuk!

A taps gitárra és énekre után a szöveglovas, Török András egy óriási órával a kezében lépett a dobogóra, hogy megnyissa a programot: a meghívottaknak fejből mondott, az elmúlt 25 évben velük megesett érdekes sztorival kell kirukkolniuk, versengeniük. Az óra a szereplési idők mérésére szolgál, mindenki 5 perccel gazdálkodhat.

A nyertes, Jordán Tamás előadását prózában idézem fel, megközelítőleg sem olyan szórakoztatóan, mint ahogy ő rendező módjára eljátszotta. Tamás szervezte Törőcsik Mari 70. szülinapjának Nemzeti Színház-beli ünneplését. Tudta jól, nemzetünk színésznője azt szeretné, ha kedvenc hegedűművésze, Szabadi Vilmos zenélne neki. Hívta is a művészt, de nem vette észre, hogy félrenyomott, Ragályi Elemér operatőrt tárcsázta, aki, hallva a felkérést, miszerint adjon elő öt percben valamit, felháborodva bődült bele a telefonba, hogy “mégis mit csináljak ennyi idő alatt?!” Jordán csak később döbbent rá, hogy rossz számot hívott, de már nem volt visszaút, kivágta magát, nem kell semmit csinálnia, mondta, csak ülje végig a gálaesetet, mert Marinak jól fog esni.

Nekem Réti Anna táncosnő fej nélküli performance-a esett legjobban. (Ezt csak képben mondom el.)

Volt tehát torta meg kacagás, folytatás 25 év múlva, addig a résztvevők gyűjthetik az izgibbnél izgibb sztorikat.