Mikor megláttam a moziműsorban A nő (Her) címet, arra gondoltam, milyen nagyképű. Mert igaz, hogy egy magát ügyesen sztároló pszichiáter már megírta (+A férfi), de ő, ugye “bevállalós”. Kíváncsi nő lettem.
Hi-tech, ameddig a szem ellát, mégsem egészen sci-fi. Inkább romantikus-szerelmes, aminek hátteréhez továbbfantáziálták a mai technikát. Végig marad az egyensúly, pont jó az arány: a szépen letisztult, formatervezett, modern, halk és személytelen nagyvárost ellenpontozza Theodore (Joaquin Phoenix), a szerethető, érzelmes, suta, de férfias főhős, aki szerelmi csalódástól szenved. Együttérző nő vagyok.
Ahogyan az intelligens operációs rendszer is, amit magányában megvásárol. A csavar, hogy nem amit, hanem kiderül, akit. Mert egy személyiségi teszt és egy számítógépes adatgyűjtés után, alkalmazkodva a tulajdonos igényeihez, női hangon, Samantha néven életre kel a program, és végtelen türelemmel, segítőkészséggel, ahogy a matematikában meg van írva, társául szegődik Theodore-nak. Hamar egy hullámhosszra jutnak, idővel egyre intimebb kapcsolat alakul köztük. Szerelmes nő vagyok.
Azonban a viszony egyoldalú, hiszen Samantha nem valódi, és ennek a ténynek mi nézők, folyamatosan tudatában vagyunk. Érdekes, hogyan reagálunk: drukkolunk, közben borzongunk is, várjuk a csodát, de tudjuk, hogy reménytelen. A férfi kivirul, főleg miután coming out módjára felfedi titkát barátai előtt, akik a “nőt” is maguk közé fogadják. Barátnő lettem.
Hogyan tovább? Nem csak a főszereplő érzelmi élete fejlődik, de a program is egyre bonyolultabbá válik… A szerelem ereje mutatkozik meg, ami a bensőből fakadóan magányos történés, akár egy gép is elég az illúzióhoz. Fura mód, ez a lávsztori a magányról szól, ám közben korántsem szomorú. Inkább kellemesen álomszerű, puha pasztell piros. Jó film, jó cím.
A képen Scarlett Johansson (thedailybeast.com), akinek szexi hangja nélkül Samantha nem lenne az a nő, aki.
Rendező: Spike Jonze
Update: A film megkapta a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscart.
My Little Walhalla 