ANYA-LÁNYA DIVATBIRODALOM

Ki mondta, hogy a magánélet nem keverhető a munkával? Mindenesetre vannak üdítő kivételek. Például, ha harmonikus, inspiráló élettér alakul az otthon és munkahely egybeeséséből. Esetünkben anya és lánya szomszédok, egy épületben, együtt vezetik a lassan harminc éves, töretlen sikerű divatházat, a Luan by Luciát. Életük nemcsak jó példa a kivételes helyzetre, hanem példaértékű anya-lánya munkakapcsolat is – S. Hegyi Luciával és Sümeghy Claudiával beszélgettünk.     

Claudia, törvényszerű volt, hogy édesanyád nyomdokába lépj?

sumeghy_claudia.jpgClaudia: Kezdetben nem akartam divattal foglalkozni. Kiskoromtól a szervezés és a pénzügyek érdekeltek, közgazdásznak tanultam, nemzetközi kapcsolatok szakon, az egyetem mellett gazdasági vonalon dolgoztam különböző cégeknél. Öt év után specializálódni akartam, beiratkoztam a Mod’Artra. Addigra már bevontak a vállalkozásunk pénzügyeibe és szervezési folyamataiba. Szerettem volna jobban megismerni a divatipart, de világos volt, hogy a marketingkommunikáció, a PR, a közösségi média, illetve a stratégiai márkaépítés lesz az én asztalom, ezeken a területeken amúgy is erősíteni kellett a divatházat.

Lucia, jelenleg milyen munkamegosztás szerint dolgoztok Claudiával?

Lucia: Claudia a brandmanager, ő határozza meg az üzletágak stratégiáját. Én foglalkozom az egyéni ügyfelekkel és a szakmai gyakorlatos diákjainkkal. Nemcsak a szakmát tanítom nekik, odafigyelek a lelki fejlődésükre is. Kapcsolatot ápolok a partnerekkel, személyes konzultációkat tartok, stílustanácsadással foglalkozom, és viszem az haute couture részleget. Az elmúlt huszonöt évben kreatív káoszban dolgoztam, Claudia öt év alatt segített kialakítani egy átlátható rendszer.

Mi számodra a legfontosabb, amit a lányodtól tanultál meg a közös munka során?

Lucia: Hit, alázat, ősbizalom. Hitet abban, hogy a gyereked valamiben bölcsebb lehet, nagyobb tudással bírhat, mint te. Amikor Claudia az egyetem mellett dolgozott, láttam, hogy kialakult az értékrendje, maximálisan megbízhatok benne. Munkáján érződött az alázat és a türelem. A tudatos, felelősségteljes felnőtté válásban segíthette, hogy kicsi korában is egyenragú partnerként kezeltem. Nyári szünetekben dolgozott; fodrászkodott, takarított, hoszteszkedett, a varrodánkban is besegített. Nem derogált neki a munka, mindig szerette magát kipróbálni valami újban. Én is ilyen voltam. Tizennyolcéves koromtól sokféle feladattal próbálkoztam, míg rájöttem, alkalmatlan vagyok alkalmazottnak, vezetőtípus vagyok. Erre Claudia is rájött. Két dudás egy csárdában nem férne meg, ha nincs bennük szeretet és bizalom egymás iránt – ez lehet az eredményes munkánk titka.

Mit tartotok a legjobbnak és mi a legnehezebb a közös munkahelyen?

s_hegyi_lucia_ferjevel.jpgLucia: Nincs igazán nehézség, mert amit elhatározunk, azt következetesen végig visszük, a másik tiszteletben tartásával. Kommunikációban fordul elő fennakadás, mert családi vállalkozásoknál nem mindig lehet jól időzíteni. A fontos információkat szeretném gyorsan átadni, Claudia nem biztos, hogy épp befogadó rá, ha valami más foglalkoztatja. Megértő próbálok lenni, de nem mindig megy könnyen. Idősebb vagyok, vehemens és impulzív. Ő türelmesebb, strukturáltabb, üzleties gondolkodásának köszönhetően jobban látja, mi az, ami ráér, mi az, ami valóban fontos.

Claudia: Sokban hasonlítunk és jól ismerjük egymást – szerintem ezért nincs igazi konfliktus köztünk. Mindig meggyőzhetők vagyunk, tudjuk a másikról, hogy a maximumot nyújtja, egyikünk sem ellenőrizgeti a másikat. Anya nem feltétlen csak a szakértelmet tiszteli, a munkához való hozzáállást is. Ő gyakran a megérzéseire hallgat, én inkább analitikus fajta vagyok. Szerintem azért vagyunk kölcsönösen könnyen meggyőzhetők, mert nekem is vannak intuícióim, és neki is van elemző, objektív oldala – jól kiegészítjük egymást. Elmondja a megérzéseit, én pedig hiszek bennük, annak ellenére, hogy kutatok, olvasok, utánanézek. Mind ehhez összhangban, szinte szimbiózisban kell lennünk.

Lucia, mi az, amiben lányod a legnagyobb segítséged?

Lucia: Kreatív, intuitív, a természet feletti síkokat figyelembe vevő személyiségnek tartom magam. Sokaknak nem vagyok mindig érthető. Claudia le tud „fordítani”. Érzékelek valamit, kezdem mondani, és ő azonnal veszi a lapot. Ha egy másik munkatársamnak mondanám a jövőre vonatkozó elképzeléseimet, nem értené, miről beszélek, hiszen a jelenben annak még nyomát sem látni.

Claudia: Sok mindenben igyekszem segíteni: összefoglalom a főként angolul elérhető szakmai anyagokban szereplő információkat, vagy intézem a közösségi médiával kapcsolatos teendőket. Erre a feladatra van egy munkatársunk is, de eleinte én csináltam. Nálunk minden úgy épült föl, hogy az elején magunk csináltuk, csak akkor delegáltuk, ha a legapróbb részleteket is ismertük. Az alkalmazottak sem állnak úgy hozzám, hogy „na, ő a főnök gyereke”. Magabiztossá tesz, hogy mindazt meg tudom csinálni, amit elvárok másoktól. Az akadémiát én indítottam el, ezzel bővítettük a gyakornokképzést, ami anya vezetésével már évtizedek óta működik. Kialakítottunk egy kurzuspalettát, igyekeztünk minél koherensebb brand-et építeni az oktatási üzletágból.

Közismerten nem a divatvilágban megszokott szellemben dolgoztok. Mesélnétek erről?

Claudia: Sokan furcsának találják a holisztikus hozzáállásunkat, van, hogy össze is keverik az ezoterikussal. Holott ez annyit jelent, hogy az emberrel egészében foglalkozunk. Nem is gondolnák, hány vezérigazgató, hány racionális, materialista ember jár jósnőhöz, pránanadizni vagy thetahealingre. Az emberek keresik önmagukat, igényelik, hogy a kérdéseikre válaszokat kapjanak, kötődni szeretnének valakihez, akiben hisznek. Mi ezzel évtizedek óta foglalkozunk. Létrehoztuk a Luan Lélek-Forma Stúdiót, ahol például csoportos jógaórákat- és olyan egyéni foglalkozásokat kínálunk, mint a kineziológia, masszázs vagy pszichotréning.

s_hegyi_lucia.jpegLucia: Folyamatosan dolgozunk magunkon és környezetünkön, mi is járunk foglalkozásokra. Mert először magunkon kell kezdeni a személyiségformálást. A soul branding megvalósítására törekszünk, ami annyit tesz, hogy a legjobb personal brand az önazonos, boldog ember. A diákokat is ebben a szellemben oktatjuk. Néhányan önbizalomhiánnyal, önértékelési problémákkal érkeznek, de két-három hónap alatt megváltozik az egész személyiségük. A divat érdekes, kreatív nyelvén könnyebben meg lehet oldani a személyiséggel kapcsolatos problémákat. Aki verbálisan nem jól kommunikál, az alkotáson keresztül megnyílik. Az akadémia ars poeticája, hogy nem erőltetjük a divattervezést vagy, hogy valaki mondjuk styliste legyen. Hosszútávon nem lesz boldog, aki olyan szakmában dolgozik, ami nem neki való. Mielőtt bárki vehemensen beiratkozna egyéni kurzusra vagy haute couture képzésre, egyhetes orientációs, szintfelmérő héten vesz részt, és irányított feladatok mellett kielemezzük, való-e neki a választott divatszakma.

Energikus, dinamikus, mindig megújulni kész a márka, és ez nemcsak a kollekciókra igaz. Beszéltetek a Lucia Divatakadémiáról, a Luan Lélek-Forma Stúdióról, de van kozmetikátok, szerveztek nyaranta gyerekeknek divattábort is. Mivel folytatjátok a sort?

Claudia: Van egy újfajta energia a családban: tavaly megszületett Elin Inez, férjemmel közös kislányunk. Anya meg édesapám nagyszülői szerepbe léptek, egészen átformálja őket. A levegőben van a babaenergia, a gyerekekkel való foglalkozás igénye. A ház legutóbbi divateseményén a második vonalunkat, az LBL legújabb kollekcióját mutattuk be – az LBL élére minden évben másik iskolában végzett divattervező párost kérünk föl, hogy gyakorlati tapasztalatszerzésként tervezzenek két kollekciót a fiatalabb generáció számára –, az idei anyák napja és gyereknap közé esett, amire anya-lánya rendezvényt találtunk ki. Mindenkit az édesanyával együtt hívtunk meg. Az egyik szobát berendeztük játszóháznak egy-két éves körüli babáknak. Egészen más energiákat lehetett érezni, mint ami fashion event-en megszokott. Családias, önfeledt, gondtalan együttlét volt. Nagymamák, anyukák és a babáik – együtt, szép ruhák közt.

Az interjú eredetileg a Glamour 2017. októberi számában jelent meg.

(Fotók: OVB Vermögensberatung, designhet.hu, Luan by Lucia)

 

LEGKEDVESEBB TÖRTÉNETEM ESTERHÁZY PÉTERREL

Nem is oly rég történt, hogy Pintér Béla A bajnok című előadásának bemutatója után, a Katona előterében mindenki a szokásosnál izgatottabban járkált. Nem minden nap látni ízléses botránydarabot a színpadon – feltételeztem az okot.

Látszólag céltalanul cirkáltam, valójában vártam, hátha lesz az estnek valamilyen kifutása, ahol ki lehet tárgyalni a látottakat egyszerűen nem maradhat annyiban! De nem lett semmi. A tömegben észrevettem Esterházy Pétert, odasétáltam, érdekelt a véleménye. Kertelés nélkül rákérdeztem, neki tetszett-e. Igennel felelt, majd visszakérdezett, én mit gondolok. “Durván jó!”, válaszoltam meggyőződéssel. Kifejtésre nem telt, hamar elsodorták tőlem.

Nem sokkal később megint láttam Pétert, amint hallótávolságra beszélget. Társaság állta körbe, valaki feltette neki az obligát kérdést, mire ő azt felelte, “durván jó!”. Mintha megérezte volna, hogy félig mögötte állok, felém fordította fejét, és mosolyogva rám nézett. Tudtam, hogy be kell vésnem a jelenetet az emlékezetembe, mert nem lesz még egyszer.

In memoriam EP.

 

(A kép még 2014-ben készült, a Könyvhéten.)

“KISS ANNAMÁRIA BESZÉLGET FREI TAMÁSSAL”

Két hónappal korábban…

Emlékeztek Az ördög Pradát visel/ The Devil Wears Prada egyik jelenetére, amikor a divat legnagyobb úrnője, a Vogue főszerkesztője azzal túráztatja újonc személyi asszisztensét, hogy egy mission impossible-el bízza meg, miszerint szerezze meg aznapra a legújabb, még meg sem jelent Harry Potter-rész kéziratát? Kábé így látom utólag a feladatot, amit főnökömtől kaptam újságírói pályafutásom harmadik hónapján. Hogy ideje lenne megszólaltatni Frei Tamást, bár neki nincs összeköttetése hozzá. Ráadásul alig nyilatkozik és ritkán jön Nizzából Budapestre tettem hozzá némi kutatás utánNa, bumm, come on!

Meg kell találnom. Lássuk csak, hol adja ki a könyveit: az Ulpius-Háznál. Nem ismerem a “háziakat”, de jön segítség, íróismerősöm, aki ismerőse a tulajdonosnak, elkéri Frei e-mail címét. Kettő is van, ám régiek, különben sem ad interjút senkinek, felesleges megkeresni. Sebaj, próba-szerencse. Két hetes átfutási idővel ismerősöm egyik levele betalál, pedig már nem reménykedem a válaszban. Ekkor tudom meg a varázsigét, túl a protekción: “Teljesen kezdő azt hiszem, ez mellette szól.” Mellettem szólt. Oké, rendben, beszélgethetek vele, kizárólag személyesen, két hónap múlva Magyarországra jön, akkor keressem meg. Kezdetét veszi a felkészülés életem első interjújára. Tele a fejem: “akasztják a hóhért”, “mély víz, csak úszóknak”, “miért nem lettem inkább műkörmös???” Zzz…

Megvettem legújabb regényét, a 2015-öt, amit rögtön el is kezdtem olvasni, megittam egy kávéritkaságot, a Riói kókuszos mediát, rózsaborssal a Mammut-beli Frei Café-ban, meghallgattam húgom véleményét a korábbi két könyvről, A megmentőről és A bankárról, aztán összeírtam az interjúkérdéseim vázlatát.

Két héttel korábban…

A 321. oldalon tartok. Érkezik a hír egyik barátnőmtől, hogy Frei Tamás budapesti előadásaira akciós kuponokat hirdetnek. Ahá, akkor itt lesz! Gyorsan, mielőtt elkapkodnák, veszek jegyet a Maharadzsa kávéja és egyéb egzotikus történetekre. Ilyet sosem szoktam: kezdés előtt háromnegyed órával beülök az előadóba, az első sorba, közép-középre. És figyelek mindenre. A szokásos fekete-fehér színű pulcsiban, barátságosan, lazán elegánsan foglalja el helyét a pulpituson, hogy aztán két órán át félelmetesebbnél izgalmasabb kalandjairól meséljen viccesen, telt házas közönségének. Érdekes volt megtudnom, úgy készült fel a regényírásra, hogy riporterként felkereste azokat a híres külföldi akcióthriller bestseller-írókat, akiket nagyra tart (pl. Ken Follet, Alex Berenson), hogy megtudakolja műhelytitkaikat. A program után beállok a dedikálásra várók sorába, tíz perc, én következem. Az vagyok, akinek interjút ígért, mondom hetykén, újságírós öntudattal, titkon totál frászban. Ja igen, emlékszik, legyen, álljak a sor végére, hosszú lesz. Mert a nagy kérdés, mikor ér rá. Húsz perc scrollozás következik az okostelefonban, mire kijön az eredmény: pénteken legyek készenlétben, amikorra mondja, és ahova, menjek sebesen, riaszt majd. Számot cserélünk.

Történetünk idején, csütörtökön…

544. oldal. SMS: “Ma kellene délután telefonon interjúznunk. Remélem, úgy is fel tudja venni a beszélgetést, én autóban leszek 17.15-től kb. fél órát. Akkor kellene hívnia, a holnapi személyes találkozó nem fog működni. Szóval ma vagy soha.” Amíg Tamás A-ból B-be autózott, gyors beszédű, informatív, érdekes, lelkes, exkluzív válaszokat hallhattam. Én közben piros, zöld és sárga voltam, pedig nem is vagyok közlekedési lámpa szerencsére nem látta. Mission completed. 588. oldal. Vége.

Update: Az interjú megjelent a Librarius kulturális portálon! http://librarius.hu/2014/11/20/frei-tamas-fejunk-folott-fog-zajlani-vilag-exkluziv-interju/

(fotó: Librarius)

AKKOR ITT EGY KIS TRÜKK

Imádom a mákból készült finomságokat, a mákfagyit, a mákos gubát, a tökös-mákos rétest, a mákos rizst, még a mákos arcradírt is, de nemrégiben ettem egy szeletet Ungár Anikó “mákia” tortájából, amit Verebes István születésnapjára sütött, és kettévarázsolódott a fülem, annyira ízlett. (A publikum azt láthatja, ahogy a művésznő felvágja a tortát, de olyan ügyesen, hogy kezében a kést a publikum nem láthatja. Taps!)

Szóljanak most a dobok és fanfárok, mert Anikó megengedte, hogy eláruljam a torta receptjét (bűvésztrükk esetén biztos nem lenne ennyire engedékeny). Hátha kedv kerekedik elkészíteni. Ha kész, eltüntetni, lefotózni, beszámolni, megkínálni ér!

“Mákia” torta

15 dkg darált mák

15 dkg porcukor

15 dkg vaj

6 tojássárgája

8 tojásfehérje – habbá verve

1/2 citrom

2 púpos evőkanál narancs-, barack-, vagy áfonyalekvár

10 dkg mandula lapocskák – kicsit megpirítva

csokoládémáz (akár főzött, akár csokitáblából)

A vajat és a cukrot habosra keverjük, egyenként hozzáadjuk a tojássárgákat, majd egészen kihabozzuk. Hozzáöntjük a darált mákot, belereszeljük 1/2 citrom héját, a végén pedig beleforgatjuk a tojásfehérje kemény habját. Laza kevergetés után, egy kivajazott 24-28-as tortaformát zsemlemorzsával meghintünk, beleöntjük a tortamasszát, és 180 fokon 40-45 percet sütjük, nem rázva, légkeverve, vagy ha nem légkeveréses a sütőnk, akkor az alsó fokozaton. Amikor kihűlt, kivesszük a formából és keresztben kettévágjuk, megkenjük lekvárral, megszórjuk a pirított mandula felével, a lapokat újra egymásra tesszük, leöntjük csokimázzal, végül rászórjuk a maradék mandulát.

Taps közepette tálaljuk. 🙂

Update: Értesültem, hogy egyikőtök megsütötte a tortát ismerőse szülinapjára, mint Ungár Anikó specialitását. Állítólag nagyon finom lett sajnos nem kaptam kóstolót.

KISS WALHALLA

Most a blogról pár szó, abban bízva, hogy érdekelhet némi háttérinfó. Ha tévedtem, ne olvasd el, inkább fogj jó könyveket a kezedbe, és súlyzózz kedvedre.

Újévi fogadalomként a súlyzózás mellett ez év januárjában blogot indítottam. A blog.hu-t választottam motornak, a webcím végéből ki is derül: mylittlewalhalla.blog.hu. Célom volt néhány kilengéstől eltekintve napló formában olyan kulturális programokat ajánlani és olyan közéleti eseményekről tudósítani, amik tetszenek vagy valamiért érdekesek.

Már az elején meglepődtem, mennyien böngészik a cikkeimet. A walhalla valaha volt legerősebb nap sem sokkal a kezdés után következett be, emlékszem, szép tavaszi idő volt, március 15-e, madarak csicseregtek, fák rügybe borultak stb., én meg közreadtam saját felfogásban megírt ünnepi bejegyzésemet, a Rizskoch kis rizikóvalt. Legolvasottabb cikkem viszont későbbi: a Gyurcsány Ferenc plusz egy néni főszereplésével készült Kis magyar közéletet eddig 461-en látták. Egyébként az átlagos napi látogatottság új írás esetén 50, ami szerencsére fokról fokra növekszik (egyszer arra ébredtem, hogy rajtam kívül még 15-en vannak fent!). Mivel “kedvelni” is lehet a posztokat, jól mérhető a tetszési index (arról nem beszélve, hogy minden gombnyomással több és több ismerősnek az ismerősének az ismerőséhez jut el egy-egy bejegyzés). A toplista élén a Jó kis nő filmajánló áll, 91 lájkkal. A legkevésbé népszerű a Kisméretű műterem (6 lájk), kedvencem pedig a Színházi kiskáté, mely a középmezőnyben lézeng 22 “tetszikkel”. Milyen izgalmas adatot mondjak még, khm, khm, khm, oké: a legtávolabbi város, ahonnan megnyitották az oldalt, Fort Lauderdale, egy Floridához tartozó helyes városka, amit Amerika Velencéjének is neveznek kiterjedt és bonyolult csatornarendszere miatt, ahol a vízi taxizást érdemes mindenképpen kipróbálni. Na jó, nem jut eszembe több adat.

Egy változást is szeretnék bejelenteni: eddig szereplőim névtelenül jelentek meg, mostantól viszont névvel azonosítható lesz mindenki, amitől azt remélem, a közéleti bejegyzések még érthetőbbek és érdekesebbek lesznek.

(A képen helyettem Carrie Bradshaw gépel. 🙂

Ha kérdésed vagy észrevételed van, írj e-mailt: annamariaster@gmail.com

Update: A Pintér Béla és Társulatáról szóló Kis társulat óriási sikere átvette a vezetést, 200 lájkkal.

KIS MAGYAR KÖZÉLET

Megint a Columbia Egyetem volt orvoskutató professzorának zártkörű közéleti szalonjában vagyunk. Az egy szobára jutó exminiszterelnökök száma kettő. (A képen az egyik éppen a házigazdával beszélget.) Nekem a másikkal volt kalandom.

Rendre a meghívottak közt van egy nagyon idős hölgy is, aki bottal jár, ezért végig egy kényelmes fotelben foglal helyet, ahonnan tökéletesen belátni a teret. Fiatalos lelkesedéssel, meglepően éles szemmel követi az eseményeket és a vendégeket. Különösen miniszterelnökök hozzák lázba, például az imént érkezett legmegosztóbb és legmeghatározóbb leköszönt elnök. Bár én is észreveszem, izgatottan adja tudtomra, a feleségével kézen fogva jön be. Mindketten magasabbak, mint képzeltem.

Rendszeresen kisegítem a nénit, általában gyümölcslét kér és édességet, de ezúttal azzal hozakodik elő pironkodva, hogy kérjem meg az exelnököt, ha ideje engedi, jöjjön ide egy rövid beszélgetésre. Nem gond, mondom, máris intézkedem. Egy alkalmas pillanatot elcsípve, mikor épp csak egy emberrel beszél, odalépek. Bemutatkozom neki és feleségének, előadom, mi járatban, ő pedig készségesen beleegyezik. Tíz perc múlva látom ám, hogy nénike vadul gesztikulálva magyaráz vendégének. Elégedetten eszem rá egy tiramisut.

Később eszembe jut, biztos jólesne a néninek is a tiramisu, viszek hát egy szeletet. Rosszul teszem, ugyanis újabb megbízást kapok, hogy menjek ismét oda az exhez, és kérjem el az e-mail címét, szeretne fontos ügyben írni neki. Kezd kínossá válni. Mindegy, napi jó cselekedet, teljesítem.

Simán ment, semmi fakszni, vidáman viszem néninek a fecnit, amin ott virít a kézzel írt cím. Hogy akkor olvassam is fel, majd írjam alá nagyobb betűkkel. Leülök, felolvasok, de megakadok, mert a kukac előtt nem tudom eldönteni, az áthúzott o nulla vagy rontás vagy mi a rosseb. Nénivel tanakodunk. Ő dönt, kérjem el újra.

Most mi tévő legyek? Hű de ciki! Ötlet villan a fejemben, odamegyek egy csoport íróhoz, mutatom nekik, egyik sem tudja kibetűzni. Vert seregként osonok vissza a politikushoz, közben azt találom ki, hogy inkább a feleséget kérdem. Tök közvetlen és kedves, ám neki sincs tippje. Nincs mese, hangosan odaszólok a férjének, aki elmerülten tereferél, elnézést, hahó, megint én, emlékszik, a néni vagyok, mármint nem én vagyok a néni, hanem…, neki, a néninek sajnos rossz a szeme, nem látja jól az írást, és mondjuk én sem, pedig jó a szemem. Valami ilyesmiket mondtam, mire ő kissé ingerülten elkéri a papírt, jól látható betűket, jeleket kanyarít. Nem mosolyog, mérges. A néni mosolyog, boldog. Én sem mosolygok.

Kicsi ÉS nagy

Élet és Irodalom. Kulturális hetilap, azok is veszik, akiket a magas kultúra a közélethez képest nem annyira érdekel. Közélet mellett irodalommal, de más művészetekkel is foglalkozik, időnként üdítően össze is keverednek benne ezek a dolgok. Irodalom és annak “társadalmiasodott” része, az irodalmi élet mint a közélet egy szegmense. Talán pont ez a titok. Túl a minőségen, a művészet és a társadalom témáinak kettőse teszi széles körben érdekessé és befogadhatóvá. Én is veszem a lapot.

Tetszik, hogy színes: verseket, regényrészleteket, esszéket, kritikákat, ajánlókat valamint festmény- és szoborfotókat tartalmaz. Minden számhoz kiválasztanak egy képzőművészt, akinek egy-egy műve mindegyik oldalon megjelenik. A legutóbbiban (LVIII. évfolyam, 9. szám) Aknay János festőművész munkáit lehet nézegetni. Az újság fekete-fehér. Fekete, mert nekrológokat is közöl, a mostaniban a tragikus hirtelenséggel elhunyt író, Borbély Szilárd és Jancsó Miklós filmrendező búcsúztatóit olvashatjuk. (Több híres külföldi filmes búcsúlevelét idézik, például Darren Aronofsky írja, hogy “amit Miklós csinált a hosszú felvételeivel annyi évvel ezelőtt, ma milyen őrületes divat lett”, Francis Coppola pedig így méltatja: “munkássága a film világába új kifejezésmódot vezetett be, legfőként a szimbolizmus területén”.) És fehér, amikor a lap egy-egy művészt a nevezetes születésnapján köszönt. Még egy különlegesség, hogy a reklámok egyáltalán nem zavarnak, kizárólag kulturális hirdetést látok, könyvbemutatókról (Kim Leine: A végtelen-fjord prófétája, Toldi Mozi, március 5. 18.00) irodalmi estekről, új könyvekről, aktuális bestsellerekről.

Az állandó rovatok közül a hónap könyve (a mostaniban Szilasi László A harmadik híd című regénye) és az ajánlók mellett (Pl. Mélyi József művészettörténész Ostrom alatt, délután cikkében a Randomroutines fiatal magyar kortárs képzőművész páros Tűzszünetben c. kiállítását ajánlja a Higgs Mezőben) legjobban a kritikákat kedvelem. Különösképp Koltai Tamásét, aki most a Katona József Színház Fényevők előadásáról írt Meddőhányó címmel. Én is posztoltam a darabról itt, ezért különösen érdekel a véleménye. Hát szakszerűbb, mint az enyém. 🙂

A példányszámát kicsinek lehetne mondani egy pletykalaphoz, mondjuk a Borshoz képest, de… Az ÉS mégis meglepően sokakhoz eljut, ráadásul sok cég is járatja. A kultúra talán veszített presztízséből, ám ez az újság azon van, hogy valamit visszahozzon belőle. Erős!

EGÉSZEN KIS FÖLDALATTI MOZGALOM

Az Andrássy út egyik házának pincéjében, egy régi óvóhelyen, kéthavonta barátokkal összegyűlünk megtárgyalni az elmúlt időszak közéleti történéseit. Házigazdánk érdekesen alakította át és rendezte be saját bejáratú bunkerét. A mosdófülke mellet az Alaptörvény asztala áll szabvány szerint, a falakon karikatúrák lógnak a kommunizmusról, pár tiltótáblával tarkítva, a jól felszerelt amerikai konyha vakablakában egy néma Pacsirta márkájú rádió, de szemben a gramofonból hangulatos francia sanzon szól, amit az étkezőben hallgatunk.

Előételnek hagyományosan humuszt eszünk, ami nekem passzol a földalatti konyhához, aztán sóletet, héjastól benne főtt tojással, de a menü fénypontja az a marhapofa, aminek létezéséről eddig nem is tudtam, pedig nagyon finom, omlós húsú pörkölt készíthető belőle. Eszünk és beszélünk, szomorkodunk és nevetünk. Nagyjából sírva vigadunk.

Neves történész fest pesszimista képet a jövőről, de nem ijedek meg, mert egyrészt a múlt a szakterülete, másrészt velünk van egy varázslónő, akinek bízom a képességeiben. Befut a szomszédos Operából feleségével egy újságíró, aki az est folyamán viccesen kicikiz egy Muppet Show jellegű hírtévés politikai háttérműsort. Szó esik még a börtönviselt színész hedonista viselt dolgairól, azzal a megállapítással, hogy egy rendkívül tehetséges művész szükségszerűen ilyen, de én ezt nem hiszem. Úgy beszélgetünk, mint underground gondolkodók. Konspirálunk, spekulálunk, spontán. Egészen kicsiben.

In memoriam Rabin László.