A RÉGI AZ ÚJ TARTUFFE

Az előadás elejétől foglalkoztat a színlapon olvasható kérdés: „Kiről szól valójában a Tartuffe?” És a bizonytalanságot végig fenntartják. Rezgése a műtőhöz hasonló – csak annál kevesebb berendezési tárggyal felszerelt – fémdobozos játéktér (díszlet: Bartha József) minden négyzetcentiméteréről visszaverődik. Ez egyáltalán nem jelenti az alkotók bizonytalankodását – alaposan átgondolt, határozott koncepciójú produkciót láttunk a budapesti Katona József Színházban, Bocsárdi László rendezésében.

Nehéz nem a díszlettel kezdeni, el is kezdtük vele. Mert mi sem áll távolabb egy Molière-darabtól, mint a sterilnek ható, fémes ízű minimalizmus. Alumíniumból készült tér, nincs benne semmi, egy tolóajtón lehet ki-be közlekedni. Ha működésbe lép, a rés keresztet rajzol ki, időnként be sem csukják teljesen, hogy a feszület a színen látható legyen. Feszültséget teremt. Az elején még nem: Fekete Ernő Pernellné szerepében mókás pantomimet ad elő, de nem biztos, hogy a móka kedvéért. Biztos, hogy nem azért. A prűd, letűnt korok szenteskedő nénije megmosolyogtatón távozik a résen át. (Igen szellemes a prűdség és alantasság ellentétbe hozása, és ilyent még látunk másutt is).

A korszerű színjátszás kritériuma, hogy a legsúlyosabb témák dramatizálásakor is szórakoztasson, a mondanivaló fontosságát nem degradálva, ügyesen balanszírozva nehéz és könnyű között. Molière Tartuffe-jét könnyednek gondolnánk – nem könnyűnek –, ám ebben a változatában kemény, erőteljes. Erővel játszanak a színészek; sokat kiabálnak és üvöltöznek. Még a szerelmeseket segítő szolgáló, Dorine (Bánfalvi Eszter) is üvölt, vagdalkozik, a szerelmespárt alkotó Mészáros Blanka és Tasnádi Bence pedig ahelyett, hogy civódnának, ütik-vágják egymást. Konfliktus konfliktust szül, nincs időnk megnyugodni. Kemény szituációk jönnek sorban, ezért is vagyunk hálásak egy-egy poénos pillanatért. Az összeütközésekben mintha a mai társadalmat látnánk: nincs szép szó, hanem rögtön ütnek. A buszon az utas a sofőrt, az iskolában a szülő a tanárt stb. Elveszni látszik az értelmes beszéd. Nincs új a nap alatt: érzelmeink százezer éve mit sem változtak.

A Tartuffe-öt megformáló Keresztes Tamás játékstílusa is harsány, de a többiekkel ellentétben halkan beszél, higanymozgással, elnagyolt gesztusokkal jellemzi a figurát. Eltúlozza a gesztikulálást. Kívülállósága alá van húzva, ő a család befogadott tagja. Magánszámot ad elő, ahogy a kereszten átmegy. De szinte minden megmozdulása kacagtat, fizimiskája Habony Árpádéra hajaz – szó szerint a haja. Van egy „mindent látó szem” a homlokán, ebből is tudjuk, hogy igazi látnok. Hiába a nevetésre ingerlő, együgyű mozdulat és grimasz, a karakter nem válik kedvessé, kezdettől fogva viszolygunk tőle. A harsányság eszünkbe juttatja a comedia dell’art színházát, alóla Molière sem vonhatta ki magát, de itt és most a rikító riaszt, direkt.

Máté Gábor Orgonként gyerekesen naiv, látványos belépőjében kisgyerek módjára szárnyal. Szemének nem hisz, ahogy előtte csalja meg felesége, viszont feltétel nélküli a bizalma a szemfényvesztő felé. Az est egyik leghumorosabb jelenetében rejtekhelyről cukorkát ad köhögés ellen az épp a feleségével háló Tartuffe-nek. Nehéz eldönteni, hogy a buta, de szerethető vagy a minden hájjal megkent karaktert tekintsük-e főhősnek. Mi több, felmerül: van egyáltalán főszereplője az estének? Senki sem magaslik ki (többen kimagaslanak), nincsenek jellemfejlődések. Csoportos dráma tanúi vagyunk, ahol a szereplők egymás után sodródnak bele megoldandó helyzetekbe.

Elmira ellentétpárja Tartuffe-nek; kellemes, finom, talpraesett. Ónodi Eszter ragyogó a szerepben, jól áll neki a jelmez, a neonzöld megy szemszínéhez. Egyébként minden szereplő ruhája (jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna) kemény és merev – illeszkedve a rendezői elgondoláshoz –, még Elmiráé is. Cléante-ot Kocsis Gergely játssza, tisztánlátása kicsit sem győzi meg Orgont, minket viszont meggyőz értő játéka. Pernellné vicces – elég, ha azt vesszük, hogy Fekete Ernőt idős hölgynek maszkírozták. Annak ellenére az, hogy képében a lesüllyedt keresztényi világ szellemisége mutatkozik meg, mely nem sokat változott a XVIII. századihoz képest. A (rizs)poros dáma visszatér a zárójelenetre, ami az általa képviselt ál erkölcsösség miatt válik drámaivá, eljuttatva minket egy, amolyan negatív értelemben vett katarzisig. A végén feltűnik Borbély Alexandra mint Lojális úr és mint Rendőrhadnagy, hanghordozása mindkét szerepben hivatalos és szenvtelen. Könyörtelen. Megvereti Tartuffe-öt, a vér szerteszét fröcsög. Ellentétben az előadás többi testi kontaktusaival (pl. Elmira és Tartuffe ágyjelenete), itt nem jelzésszerűen mutatják az ütlegelést, sokkolóvá téve a befejezést.

Bocsárdi László bohózatot rendezett, mely túlzásokkal van tele, és ekkora kilógatott lóláb csak ellenkező előjellel értve nem kérdőjelezhető meg – az előadás pont nem bohózat. A Tartuffe korhű megjelenítése ma mást fejez ki, bár a mondanivaló aktuális. Mondhatni: a régi az új Tartuffe. Bocsárdi remekül ötvözte az eredeti stílust a modern színházzal; egyik átcsúszik a másikba és vissza, egy új verziót létrehozva. (Avítt helyzetkomikum során jól jön a mobiltelefon, az internet, és a vagány szolgálólány sem lóg ki futurisztikus környezetéből stb.) A szöveg, amely Alice Georescu román fordítása alapján készült, kortalan és súlytalan, és ez jól megy a darabhoz. Érzékszerveink éles ingereket kapnak, a végjátékkal még fejbe is kólintanak. Hogy Tartuffe-e a főszereplő, választalan marad, bizonyíték rá a színlap szerinti (nem ábécés) szereposztás, ahol csak a nyolcadik helyen hozzák. A színészek felsorakoztak: taps.

Fotó: Horváth Judit

Molière: Tartuffe

Alice Georescu román fordítása alapján, a szövegkönyvet Kali Ágnes és Bocsárdi László készítették.

Szereplők:

Pernellné: Fekete Ernő

Orgon: Máté Gábor

Elmira: Ónodi Eszter

Damis: Vizi Dávid

Mariann: Mészáros Blanka

Valér: Tasnádi Bence

Cléante: Kocsis Gergely

Tartuffe: Keresztes Tamás

Dorine: Bánfalvi Eszter

Lojális úr, Rendőrhadnagy: Borbély Alexandra

A Rendőrhadnagy kísérői: Darvasi Áron, Erdélyi Flóra, Tamaskó Áron, Veszelovszki Janka

 

Díszlet: Bartha József

Jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna

Dramaturg: Kali Ágnes

Zene: Bocsárdi Magor

Rendező: Bocsárdi László

Bemutató: 2019. december 21.

Katona József Színház