A RÉGI AZ ÚJ TARTUFFE

Az előadás elejétől foglalkoztat a színlapon olvasható kérdés: „Kiről szól valójában a Tartuffe?” És a bizonytalanságot végig fenntartják. Rezgése a műtőhöz hasonló – csak annál kevesebb berendezési tárggyal felszerelt – fémdobozos játéktér (díszlet: Bartha József) minden négyzetcentiméteréről visszaverődik. Ez egyáltalán nem jelenti az alkotók bizonytalankodását – alaposan átgondolt, határozott koncepciójú produkciót láttunk a budapesti Katona József Színházban, Bocsárdi László rendezésében.

Nehéz nem a díszlettel kezdeni, el is kezdtük vele. Mert mi sem áll távolabb egy Molière-darabtól, mint a sterilnek ható, fémes ízű minimalizmus. Alumíniumból készült tér, nincs benne semmi, egy tolóajtón lehet ki-be közlekedni. Ha működésbe lép, a rés keresztet rajzol ki, időnként be sem csukják teljesen, hogy a feszület a színen látható legyen. Feszültséget teremt. Az elején még nem: Fekete Ernő Pernellné szerepében mókás pantomimet ad elő, de nem biztos, hogy a móka kedvéért. Biztos, hogy nem azért. A prűd, letűnt korok szenteskedő nénije megmosolyogtatón távozik a résen át. (Igen szellemes a prűdség és alantasság ellentétbe hozása, és ilyent még látunk másutt is).

A korszerű színjátszás kritériuma, hogy a legsúlyosabb témák dramatizálásakor is szórakoztasson, a mondanivaló fontosságát nem degradálva, ügyesen balanszírozva nehéz és könnyű között. Molière Tartuffe-jét könnyednek gondolnánk – nem könnyűnek –, ám ebben a változatában kemény, erőteljes. Erővel játszanak a színészek; sokat kiabálnak és üvöltöznek. Még a szerelmeseket segítő szolgáló, Dorine (Bánfalvi Eszter) is üvölt, vagdalkozik, a szerelmespárt alkotó Mészáros Blanka és Tasnádi Bence pedig ahelyett, hogy civódnának, ütik-vágják egymást. Konfliktus konfliktust szül, nincs időnk megnyugodni. Kemény szituációk jönnek sorban, ezért is vagyunk hálásak egy-egy poénos pillanatért. Az összeütközésekben mintha a mai társadalmat látnánk: nincs szép szó, hanem rögtön ütnek. A buszon az utas a sofőrt, az iskolában a szülő a tanárt stb. Elveszni látszik az értelmes beszéd. Nincs új a nap alatt: érzelmeink százezer éve mit sem változtak.

A Tartuffe-öt megformáló Keresztes Tamás játékstílusa is harsány, de a többiekkel ellentétben halkan beszél, higanymozgással, elnagyolt gesztusokkal jellemzi a figurát. Eltúlozza a gesztikulálást. Kívülállósága alá van húzva, ő a család befogadott tagja. Magánszámot ad elő, ahogy a kereszten átmegy. De szinte minden megmozdulása kacagtat, fizimiskája Habony Árpádéra hajaz – szó szerint a haja. Van egy „mindent látó szem” a homlokán, ebből is tudjuk, hogy igazi látnok. Hiába a nevetésre ingerlő, együgyű mozdulat és grimasz, a karakter nem válik kedvessé, kezdettől fogva viszolygunk tőle. A harsányság eszünkbe juttatja a comedia dell’art színházát, alóla Molière sem vonhatta ki magát, de itt és most a rikító riaszt, direkt.

Máté Gábor Orgonként gyerekesen naiv, látványos belépőjében kisgyerek módjára szárnyal. Szemének nem hisz, ahogy előtte csalja meg felesége, viszont feltétel nélküli a bizalma a szemfényvesztő felé. Az est egyik leghumorosabb jelenetében rejtekhelyről cukorkát ad köhögés ellen az épp a feleségével háló Tartuffe-nek. Nehéz eldönteni, hogy a buta, de szerethető vagy a minden hájjal megkent karaktert tekintsük-e főhősnek. Mi több, felmerül: van egyáltalán főszereplője az estének? Senki sem magaslik ki (többen kimagaslanak), nincsenek jellemfejlődések. Csoportos dráma tanúi vagyunk, ahol a szereplők egymás után sodródnak bele megoldandó helyzetekbe.

Elmira ellentétpárja Tartuffe-nek; kellemes, finom, talpraesett. Ónodi Eszter ragyogó a szerepben, jól áll neki a jelmez, a neonzöld megy szemszínéhez. Egyébként minden szereplő ruhája (jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna) kemény és merev – illeszkedve a rendezői elgondoláshoz –, még Elmiráé is. Cléante-ot Kocsis Gergely játssza, tisztánlátása kicsit sem győzi meg Orgont, minket viszont meggyőz értő játéka. Pernellné vicces – elég, ha azt vesszük, hogy Fekete Ernőt idős hölgynek maszkírozták. Annak ellenére az, hogy képében a lesüllyedt keresztényi világ szellemisége mutatkozik meg, mely nem sokat változott a XVIII. századihoz képest. A (rizs)poros dáma visszatér a zárójelenetre, ami az általa képviselt ál erkölcsösség miatt válik drámaivá, eljuttatva minket egy, amolyan negatív értelemben vett katarzisig. A végén feltűnik Borbély Alexandra mint Lojális úr és mint Rendőrhadnagy, hanghordozása mindkét szerepben hivatalos és szenvtelen. Könyörtelen. Megvereti Tartuffe-öt, a vér szerteszét fröcsög. Ellentétben az előadás többi testi kontaktusaival (pl. Elmira és Tartuffe ágyjelenete), itt nem jelzésszerűen mutatják az ütlegelést, sokkolóvá téve a befejezést.

Bocsárdi László bohózatot rendezett, mely túlzásokkal van tele, és ekkora kilógatott lóláb csak ellenkező előjellel értve nem kérdőjelezhető meg – az előadás pont nem bohózat. A Tartuffe korhű megjelenítése ma mást fejez ki, bár a mondanivaló aktuális. Mondhatni: a régi az új Tartuffe. Bocsárdi remekül ötvözte az eredeti stílust a modern színházzal; egyik átcsúszik a másikba és vissza, egy új verziót létrehozva. (Avítt helyzetkomikum során jól jön a mobiltelefon, az internet, és a vagány szolgálólány sem lóg ki futurisztikus környezetéből stb.) A szöveg, amely Alice Georescu román fordítása alapján készült, kortalan és súlytalan, és ez jól megy a darabhoz. Érzékszerveink éles ingereket kapnak, a végjátékkal még fejbe is kólintanak. Hogy Tartuffe-e a főszereplő, választalan marad, bizonyíték rá a színlap szerinti (nem ábécés) szereposztás, ahol csak a nyolcadik helyen hozzák. A színészek felsorakoztak: taps.

Fotó: Horváth Judit

Molière: Tartuffe

Alice Georescu román fordítása alapján, a szövegkönyvet Kali Ágnes és Bocsárdi László készítették.

Szereplők:

Pernellné: Fekete Ernő

Orgon: Máté Gábor

Elmira: Ónodi Eszter

Damis: Vizi Dávid

Mariann: Mészáros Blanka

Valér: Tasnádi Bence

Cléante: Kocsis Gergely

Tartuffe: Keresztes Tamás

Dorine: Bánfalvi Eszter

Lojális úr, Rendőrhadnagy: Borbély Alexandra

A Rendőrhadnagy kísérői: Darvasi Áron, Erdélyi Flóra, Tamaskó Áron, Veszelovszki Janka

 

Díszlet: Bartha József

Jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna

Dramaturg: Kali Ágnes

Zene: Bocsárdi Magor

Rendező: Bocsárdi László

Bemutató: 2019. december 21.

Katona József Színház

Horror otthon

otthon_kiallitas_performansz.jpgA helyszín kísérteties: a szocializmusban virágzó, mára elhagyatott Otthon áruház. Itt mutatták be a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet szakos hallgatói diplomamunkájuk részeként a színházi előadásukat Meghíztam a sötétben, mondjuk nem címmel, az Otthon elnevezésű, lakhatási problémákat boncolgató projekt keretében, az OFF-Biennálé Budapest szervezésében.

20190523_otthon_kiallitas_performanszok.jpgCsodálattal vegyes félelmet kelt a kies áruházbelső, melyet néhány reflektor gyéren világít meg. A földszint közepén kör alakú rész, az emeletek körfolyosó-jellegűek – mint egy rozzant mini kolosszeum, ez önmagában díszlet. Ráadásul kétértelmű: a kör alapterülete a színpad, még csak elkülönítve sincsen (az elején), és arra utal, hogy a hajléktalanok rendre beköltöznek elhagyatott épületekbe. A nézők leginkább képzős egyetemisták, külsőjük művészi hajlamú önkifejezésről árulkodik. Legtöbbjük szőnyegre ül, de vannak összecsukható székek is. Egyik alkalmatosság sem kényelmes. A kényelem ide nem is passzol – hippi kommunára hasonlít az összkép. A vagány közegtől kísérleti színházra számítunk.  

otthon_projekt.pngKísérteti színházat kapunk. A kultikussá vált Silent Hill-es számítógépes játékok harmadik része köszön vissza. Hasonlóan indul: áruházban elalszik egy lány, és mire felébred, egyedül találja magát a hatalmas épületben, sötétben. Elemlámpája csak kis részeket világít be, ahogy a monodráma szereplőjének, akit Raubinek Lili alakít, a zseblámpája is. Egyezés még, hogy hősnőnk szabályismertetéssel kezd, mik a lakhatási regulák, amivel kvázi életben maradhat, ugyanez a játékban az árnyékvilágra vonatkozik, ahol az emberélet szó szerint is a szabályok pontos betartásától függ. Az előadás ugyanígy két síkon játszódik: a kísérteties áruházi környezettől nem lehet elvonatkoztatni, de ez egyben Raubinek lakása (Otthon Áruház vs. otthon). A kettős sík a reális és szürreális kettéosztottságában is megjelenik. A főhős hétköznapian cselekszik – eszik, iszik, takarít, alszik –, de például vitustánca valóság feletti. E két nézőpont váltakozása dinamikát ad a darabnak, a figyelmet folyamatosan fenntartja.

(…)

A cikk folytatása a Prae-n található, itt.

(Fotó: Borsos Mátyás)

Girl power

Franciaország széthullott volna, és esetleg egész történelme másképp alakul, ha nincs Jeanne d’Arc, a tizenkilenc éves pásztorlány, aki látomásoktól és hangoktól vezérelve, a jelképévé lett hatalmas lobogóval, egész lényéből jövő lobogással a francia seregek élére állt. Hitet és reményt adott országának, a királyi jutalom mégis elmaradt, sőt az egyház halálbüntetésre ítélte. A Katona József Színházban Garai Judit szövegkönyvével az alkotók arra vállalkoztak, hogy Jeanne d’Arc-ot egy vitrinbe zárva mai szemmel kvázi átvilágítsák, és kiderítsék, mi okozta vesztét. Erre utal a darab alcíme: a jelenidő vitrinében.

Jeanne vezetésével felszabadítják az orléans-i várat, és a lány azt is eléri, hogy VII. Károlyt megkoronázzák. Ám elpártolnak támogatói, még a király sem védi meg. Ekkortól elevenedik meg a színpadi kép. Előtte gyorsított felvételként lejátszott divatbemutató módjára felvonultak a szereplők. Azelőtt a címszereplő monologizált: Mészáros Blanka a történetből korunk nőjeként kikacsintva beszélgetést mímel a nézőkkel. A hitről beszél, hogy tenni kell érte, bizonyítani, hogy lelkünk mélyéből hiszünk. Elszántság süt a szeméből, pedig szinte még el sem kezdtük. Éles váltással – apródfrizurás parókájának felhelyezésével és lovagruhájának felöltésével – belép az üvegvitrinbe, a mindenkitől elzárt, magányos és időtlen létezésbe.

Bírái fontosabb szereplői a százéves háború korabeli Franciaországnak (1337–1453), negatív koncepciótól vezérelt számonkéréseik dörgedelmesen és kíméletlenül koppannak az üvegen. Jeanne forog a vitrinében. Pert látunk, mely amolyan flashback módjára visszarepít a „küldetés” kezdetéhez, elvezet a halálos ítéletig. A pro és kontra megszólalások fényt deríthetnek a csodára, hogy e világi földöntúlit tudott cselekedni. „De miért kellett meghalnia? Ideológiai viták áldozata lett? Miért tagadta meg az ország, amelyikért heroikus küzdelemmel harcolt? Átfordulhat az eltökélt hit fanatizmusba, a kiválasztottság érzése önhittségbe?” – olvassuk a színlapon. Hegymegi Máté rendező Mészáros Blanka játékán keresztül visz közel a megfejtéshez. A naiva minden erejét beleadja, hogy elszántságát töretlen kimutassa. Hitében néha meging, és ez elég esendővé teszi, hogy ne csodatévő messiásnak lássuk. „Csodafegyvere” egyszerűen a női erő megnyilvánulása férfias terepen, a fiús külső ellenére is.

(…)

A cikk eredetileg a Prae-n jelent meg. A teljes szöveg is itt olvasható.

(Fotó: Dömölky Dániel)

A színtelen és szívtelen Don Juan

Normal
0

21

false
false
false

HU
X-NONE
X-NONE

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin-top:0cm;
mso-para-margin-right:0cm;
mso-para-margin-bottom:8.0pt;
mso-para-margin-left:0cm;
line-height:107%;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:12.0pt;
font-family:”Times New Roman”,serif;
mso-fareast-language:EN-US;}

A Jurányi Házban láthattuk a drámairodalom sokadik Don Juan-értelmezését. A Don Juan visszatér című darabot a Füge Produkció mutatta be Ödön von Horváth azonos című darabja nyomán. Szürke a díszlet, a jelmez, a hangszín, még az arcok is hamuszínűek – közvetlenül a második világháború végén más szín nincs. Ez az előadás viszont épp eléggé kilóg a sorból ahhoz, hogy újszerű megközelítésével üde színfolt lehessen a Don Juan-feldolgozások közt, igen messze esik az eredeti spanyol legenda koncepciójától.

Hősünk visszatér a frontról, és lelkiismeret-furdalástól hajtva első dolga megkeresni elhagyott szerelmét. Bolyongása közben különböző sorsú, életkorú és habitusú nőkkel találkozik, megpróbálja visszahozni régi életének hangulatát, de az új szerelmek gyenge utánzatok. Keresése nem intenzív, nem fókuszált, kötelességnek érzi, mint – kis túlzással – más a bevásárlást, a drámát nem ebben a tekintetben látjuk. Mintha nem volna annyira fontos a lány megtalálása, az odavezető út lassú, kacskaringós, már-már unalomba fullad, jelleme sem változik. Az előadás lerántja a leplet a „donjuanságról”: szó sincs pezsgős, rózsás udvarlásról, csábítási tudományról, de még arról sem, hogy minden szembejövő nőt le akarna fektetni. A szerelmi kapcsolatok jönnek-mennek, megtörténnek. Sodródik, jobbára kikezdenek vele, kvázi tehetetlen. Mindez a darabon túlmutat: a legtöbb férfi-női viszony csak úgy lezajlik, szinte törvényszerűen, nincs bennük különleges. Szomorú belegondolni, hogy nemcsak a főhős, mi sem vagyunk urai a kapcsolataink alakításának, hiába hisszük, és ez így drámai felismerés lehet. Szürke. Don Juan kényszerpályán mozog, menekül egész életében, kicsit sem irigylésre méltó, nem a gyönyör hajhászója. „Nincs itt semmi látnivaló, tessék szépen továbbmenni!” – üzenik az alkotók.

Klem Viktor a Don Juanoktól megszokott vonzó külsője ellenére elhiteti, hogy bármelyik férfinéző lehetne a szerepében. Szándékoltan egysíkú, leegyszerűsített a játéka. Jól hozza a gyötrődő hőst, talán túlzottan is esendő, csupán palástszerű kabátja láttatja őt különleges képességűnek. A húsz különböző női szerepet öten játsszák, kapkodjuk is a fejünket, hát még a színésznők! Nem könnyű a feladatuk, de kiválóan szerepelnek. A fiatal és csinos Sztarenki Dóráért méltán lelkesedik a szakma, apácaként ugyanúgy hiteles, mint prostituáltként. Hajdu Lujza, Török-Illyés Orsolya szintén könnyeden alakítanak, Nagy Mari remek karakterábrázolásait, mondhatni, megszoktuk már, ahogy Kerekes Éva profizmusát, érzékeny, élettel teli megformálásait is.

(…)

A cikk eredetileg a Prae-n jelent meg, a folytatás is itt olvasható.

(Fotó: Petrucz Krstan)

Bergman a Nemzetiben

Normal
0

21

false
false
false

HU
X-NONE
X-NONE

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin-top:0cm;
mso-para-margin-right:0cm;
mso-para-margin-bottom:8.0pt;
mso-para-margin-left:0cm;
line-height:107%;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:11.0pt;
font-family:”Calibri”,sans-serif;
mso-ascii-font-family:Calibri;
mso-ascii-theme-font:minor-latin;
mso-hansi-font-family:Calibri;
mso-hansi-theme-font:minor-latin;
mso-bidi-font-family:”Times New Roman”;
mso-bidi-theme-font:minor-bidi;
mso-fareast-language:EN-US;}

Ingmar Bergman Szenvedély című filmjéből a világon most először készült színházi előadás, az ősbemutatót a Nemzeti Színházban tartották. A (talán nem teljesen) gyanútlan törzsközönség kissé „ikeás” mámorú értelmiségi-szerelmes drámán rágódhat, egy hosszú felvonásban.

A svéd rendező élete nagy része egy csendes, kopár, megtépázott kis szigeten, Farö-n telt, itt játszódik a darab is. Nem a helyszín az egyetlen életrajzi elem, Bergman szerelmi élete viharos – s ki tudja, mennyire vontatott – volt, legalábbis erre lehet következtetni a férj-feleség-kapcsolatot agymenésig analizáló, skandináv rit(m)usú, hosszúra nyújtott, ijesztően őszinte párbeszédekkel teli filmjeiből.

Más utakon jár a párjuk elvesztésétől sérült, megfáradt Anna és Andreas felszabadító egymásra találásának és sorsszerű különválásának története. Anna állapota rosszabb, mert az autóbalesetben nemcsak férjét, hanem kisfiát is elvesztette, nem is tudott talpra állni – a szó szoros értelmében lesántult. Azonban az új szerelem legszebb időszakában, egy műtét után meggyógyul, és csak táncol és táncol. A szenvelgést fokozza, hogy egy tipródó, gyermektelen, hazugságokba menekülő házaspár, Eva és Elis is szerepelnek. A drámai csúcspontokat háziállatokkal szembeni kegyetlenkedések élezik ki, ráadásul a közhangulat – ártatlanként megvádolva – egy jóravaló ember, Johan ellen fordul. „Átjön az üzenet”: mindenki magányos, „mindenki sziget”.

(…)

A cikk eredetileg a Librarius-on jelent meg, a teljes szöveg is itt található.

(Fotó: Nemzeti Színház)

Laci, Anti, antiszemétizmus

Normal
0

21

false
false
false

HU
X-NONE
X-NONE

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin-top:0cm;
mso-para-margin-right:0cm;
mso-para-margin-bottom:8.0pt;
mso-para-margin-left:0cm;
line-height:107%;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:11.0pt;
font-family:”Calibri”,sans-serif;
mso-ascii-font-family:Calibri;
mso-ascii-theme-font:minor-latin;
mso-hansi-font-family:Calibri;
mso-hansi-theme-font:minor-latin;
mso-bidi-font-family:”Times New Roman”;
mso-bidi-theme-font:minor-bidi;
mso-fareast-language:EN-US;}

A Budapesten játszó független zsidó színház, a Gólem előadása, Vinnai András Lefitymálva című darabja Borgula András rendezésében. Szórakozva tanulsz, nevetve vigadsz.

A Jurányi Inkubátorház fogadta be a társulatot, mint más hátrányos helyzetű, progresszív, formabontó kezdeményezést, legyen az képzőművészet, romákat segítő alapítvány vagy előadóművészet. Belépek: csupa fiatal, sietnek a dolgukra, egyikük futtában elmagyarázza, kövessem a sárga csíkot, ugyanis a házban minden társasághoz/ társulathoz egy bizonyos színű csík vezet. Színkavalkád, vidámság, külföldi irodaházakban láttam ilyet.

Érkezési sorrendben villámgyorsan foglaljuk el a helyeket, ki lehetne akasztani a „megtelt” táblát a bejárathoz. Két vitatkozó férfi hangját hallani, nagy svunggal érkeznek: gázóra leolvasók. Az egyik, Anti (Bánki Gergely) nagyon éhes, barátja, Laci (Schmied Zoltán) nemzetek gyorséttermi konyháját ajánlgatja – hiába, mert a kínaiakkal ez a baj, a törökökkel meg az, belekeverednek valahogy a cigányok is, végül a zsidók, és kész az össznépi előítélet. Egy bérház kapuja előtt tipródnak, becsöngessenek-e, mert a névtáblán zsidó vezetéknév szerepel, ők meg hogy jönnek ahhoz, hogy a név nyilván sokat szenvedett tulajdonosánál leolvassák a gázt. Konyha, benne férj-feleség (Nagy Mari és Tamási Zoltán) perlekedik a sólet felett. A gázosok időközben mégiscsak csengetnek, éhesen és félénken betámolyognak, hogy kezdetét vegye a darab legmulatságosabb jelenete, melyben kiderül, a férj karján lévő tetoválás nem rabszám, hanem gázóraállás, továbbá, hogy a zsidó téma viccesebb, mint hinnénk. Mindehhez jól passzol a két főszereplő megfelelően adagolt és pontosan előadott abszurd játéka. A következő színben helyes, decens műsorvezető nővel (Huzella Júlia) talk show a zsidóságról, hozzá humoros(nak szánt, elég erőltetett) bejátszás az utca emberével: mi is a vélemény a zsidókról. Legjobb az egészben, hogy az „antiszemétizmus” szón minden további nélkül mosolygunk. Tudunk rajta mosolyogni. Azon szintén, hogy a nézők közül antiszemita önként jelentkezőt várnak a színpadra egy kísérlethez, és Anti vállalja. Egy zsidó értelmiségi fejéhez kell vágnia, hogy „maga egy kedves zsidó”, fordítva pedig az értelmiséginek magára: “én egy szemét zsidó vagyok”. Többedszerre sem jön a szájukra, a csalódott műsorvezető kivetkőzik magából, mindnyájuk fejét káromkodva leordítja. Ez is vicces, fura mód. Erről jut eszembe a kedvenc mondatom a darabból: „Észrevetted, hogy a „zsidó” szót mindig mindenki halkabban mondja?” – Tényleg! Halkabban mondjuk!

(…)

A cikk eredetileg a Librarius-on jelent meg, a folytatás is itt található.

Ha a pápát Johannának hívnák

Normal
0

21

false
false
false

HU
X-NONE
X-NONE

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin-top:0cm;
mso-para-margin-right:0cm;
mso-para-margin-bottom:8.0pt;
mso-para-margin-left:0cm;
line-height:107%;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:12.0pt;
font-family:”Times New Roman”,serif;
mso-fareast-language:EN-US;}

Milyen lenne, ha a keresztény világ legnagyobb méltóságának egy nőt választanának? Johanna rögös útját a pápai trón elfoglalásáig, és annak személyes következményeit meséli el Donna W. Cross világhírű regénye, A pápanő (Die Päpstin), melyet Dennis Martin musical-feldolgozásában mutatott be Magyarországon először a József Attila Színház.  

814-et írunk, ami Róma fennhatósága alatt lévő a Frank Birodalom kezdetét jelzi. Lothar császár aláveti magát a pápának, így legalizálva a Karoling-dinasztiát, mely nem vérségi alapon követi a Merovingokat, cserébe a császári haderő megvédelmezi a pápaságot a normannok támadásaival szemben. Tanúi vagyunk a már gyerekként is kimagaslóan okos Johanna kitörésének az autoriter, Ingelheim város egyházi vezetőjeként tisztelt apja uralta miliőből, ahol egy nőnek semmi esélye, ha tovább akar tanulni, főként, ha papi pályára készülne. A schola palatina a mintaképe a birodalomban mindenfelé létrejövő székesegyházi és kolostori iskoláknak. Az egyik leghíresebb a bencés rend által alapított fuldai iskola, ide kerül Johanna, testvérének, Johannesnek adva ki magát, ahol mentora, Aeskulapius egyengeti útját. Azonban hamarosan veszélybe kerül inkognitója, kénytelen Rómába menekülni. Lépdel előre az egyházi ranglétrán – még mindig fiúnak tettetve magát –, közben szembekerül a dilemmával: hivatása vagy magánélete a fontosabb. Merész döntése nehézségek sorozatát indítja el. A női egyenjogúság, különösen a női karrier kérdése igen aktuálissá teszi a darabot.

Csonka Dóra Johannája céltudatos, bátor és kemény, túlzottan is erősnek mutatja magát. Csak szerelmével, a kezdetben őt gyámsága alá vevő Geroldot-va gyengül el kissé, de együttes jeleneteikben is ura a helyzetnek. Hogy kettejük között mellérendelt a viszony – dacára annak, hogy akkoriban a nők alárendelt helyzetben voltak a férfiakhoz képest – többek közt Johannának e számonkérő mondatán látszik: „Miért csak most jöttél el hozzám?” Itt múltat és jelent párhuzamba állít a darab, és a két egymástól távoli időszakot a nemek közötti töretlen megkülönböztetés köti össze, hozza egy szintre.

(…)

A cikk eredetileg a Prae-n jelent meg, a folytatás is itt található.

(Fotó: József Attila Színház, Facebook)

Tapsoljunk kivilágos virradatig!

Ezt a darabot minden magyarnak (és osztráknak, nem magyarnak és nem osztráknak) látnia kell egyszer az életében! Felbuzoghat bennünk a magyarságtudat, mely immár az American Dreamhez hasonló, vidám szürrealizmus operettlépcsőjét is otthonosnak érzi. Mit nekünk a Grease, mikor a Csárdáskirálynő is van olyan jó! Különösen igaz ez a Vidéki Színházak Fesztiválján, Béres Attila rendezésében bemutatott kecskeméti Katona József Színház előadására.

A kecskemétiek munkáját Térey János is beválogatta a POSZT idei versenyprogramjába, az évad tíz legjobb produkciója közé. A magyar orfeum világa láthatóan igyekszik, hogy ne csak a műfaj kedvelői, hanem a szélesebb közönség is helyet és kedvet kapjon, ahogy hajdanán volt.

A jelenben, vagyis a színpadon megjelenített I. világháború korabeli Orfeum kedélyes hangulatú félhomályában elsőnek az ünnepelt primadonna, Sylvia (Dobó Enikő) magánszámára (Haj-hó…) tapsolunk. A dizőz Párizsba készül, hogy ott folytassa karrierjét, hazai rajongói nagy szomorúságára. Mind közül legszomorúbb a szerelme, Edvin (Orth Péter), akinek ráadásul trónörökösi rangjához mérten választott édesanyja, Cecília (Sáfár Mónika) menyasszonyt, az osztrák Stázi (Hajdú Melinda) személyében. A hercegi palotában a szerelmespár segítségére siet Bóni gróf (Szemenyei János) és az Orfeum lelke, egyben cselszövője és kerítője, Miska főpincér (Kőszegi Ákos), hogy még egyszer viszontlássák egymást a fiatalok, vígjátéki félreértések sorát indítva el. A helyzetkomikummal átszőtt cselekmény csöppet sem felhőtlen; minden szereplőnek van mit veszítenie egyénileg, a háború kitörése miatt kollektívan is. Egyébként a kiváló, bálozást lezáró, kissé morbidnak ható jelenetben Ferdinánd főherceg (Ferencz Bálint) valahogy úgy köszön el rezzenéstelen arccal a vendégektől, hogy most Szarajevóba kell utaznia, és nem biztos, hogy egyhamar újra találkoznak. És tudunk nevetni rajta!

(…)

A cikk eredetileg a Prae-n jelent meg, a szöveg folytatása is itt olvasható.

(Fotó: Thália Színház)

Ősbemutató ősfák alatt

Normal
0

21

false
false
false

HU
X-NONE
X-NONE

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin-top:0cm;
mso-para-margin-right:0cm;
mso-para-margin-bottom:8.0pt;
mso-para-margin-left:0cm;
line-height:107%;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:12.0pt;
font-family:”Times New Roman”,serif;
mso-fareast-language:EN-US;}

Se túl hideg, se hőség, se szél és eső nincs a júliusi péntek estén, amikor a Budapesti Nyári Fesztivál keretében bemutatják – Magyarországon először – Bonnie és Clyde történetének musicalfeldolgozását a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Kellemes nyári program, még ha nem is számítunk happy endre.

Meglepő, hogy a musical 2011-es Broadway-beli bemutatója óta nálunk senki sem gondolt rá, hogy adaptálja a művet a hazai közönség számára. (Bár, ha utánanézünk, kiderül, hogy a New York-iak nem fogadták jól annak idején.) A darabra a Fesztivál igazgatója és művészeti vezetője, Bán Teodóra talált rá, alkalmas nyári produkció után kutatva. Hitte, hogy a megfelelő alkotói gárdával sikerre vihető.  

Az alapot a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves zenés színész osztálya hallgatóinak hangja és színészi kvalitásai adják – és ami a képességeket illeti, nem is lehetett kétséges a kimenetel. A rendező, Harangi Mária ismerte Novák Eszter osztályát egy korábbi közös munka miatt, ezért is kérte fel őt Bán. Harangi vezetésével az alkotók alaposan átgondolva és továbbfűzve az eredeti művet, mélyre ásnak a szereplők lelkében. „Bővelkedünk hát a lélektani pillanatokban, miközben szerencsésen sikerül túllépnünk a gengszterromantikán, és a történet felvillant olyan sorsokat a páros körül – például a szülők, Clyde testvére és felesége vagy az őket üldöző rendőrök életét –, amelyek nagyon jó kapcsolódási lehetőséget jelentenek a mai nézőnek is”, mondta a napokban a Prae.hu-nak adott interjújában a rendező. A munkafolyamathoz később csatlakozott a kaposvári Csiky Gergely Színház is.

A sztorit tudhatjuk a híres filmből. A szerelmespár a nagy gazdasági világválság idején az Egyesült Államokban bankrablásokból, fosztogatásokból akar meggazdagodni, közben gyilkosságokat is elkövetnek – kilencet tulajdonítanak nekik, illetve bűnbandájuknak. Tagok voltak többek közt Buck, Clyde testvére és annak felesége, Blanche is. Valamennyiükre lecsap az igazságszolgáltatás: előbb Buck, majd a főszereplő páros a rendőri tűzerő következtében meghalnak (emlékezetes jelenet a pár garázsból való reménytelen autós kitörése), Blanche-t pedig börtönbüntetésre ítélik. A korabeli amerikai közvélemény romantizálta Bonnie-t és Clyde-ot, mint akiknek sikerült kiutat találni a szegénységből – az alkotók ennek magyarázatát is keresik a két felvonás alatt. „Nem egy végletesen átromantizált szerelmi szálat kapunk, hanem egészen közeli, intim jelenetekben boncolgatja az előadás a főszereplők lelkét, megmutatja történetük árnyoldalait, például azt, milyen nehéz volt olykor nem elhagyni a másikat”, így a rendező egy televíziós beszélgetésben.

(…)

A cikk eredetileg a Prae-n jelent meg, a szöveg folytatása is ott olvasható.

Fotó: Gergely Beatrix

Sokkolt és nyert A párnaember

parna-2.jpgÉrdekes szimbólum a disznó, a pozitív jelentéseit jól ismerjük: termékenységet jelképez, és ha „malacod van”, szerencsét hoz. De több negatív értelmezése is létezik: bujaságra utal, az Odüsszeiában harcost szimbolizál, a kereszténységben ördögi falánk lény, a halálhoz is erősen kapcsolódik (áldozati malac). Martin McDonagh A Párnaember című darabjának nyitó jelentében, a MOST Feszten (Monodráma és Stúdiószínházi Fesztivál), a csíkszeredai Csíki Játékszín előadásában krétával malacokat rajzolnak. A színdarabot először 2003-ban mutatták be a londoni National Theatre Cottesloe színpadán, több budapesti színház is műsorára tűzte, most pedig versenyprogramként szerepel a tatabányai színházfesztiválon.

parna-1.jpgNegativitás és pozitivitás kettőssége kíséri végig az előadást, a szereplők maguk is két pólusúak, és talán van is köztük igazi bipoláris személyiség. A jó rendőrről, Tupolskiról kiderül, hogy nem is jóságos, míg a rossz zsaru, Ariel (talán nem véletlenül hívják így) mégsem olyan szívtelen – neki köszönhetjük az enyhe katarzist (aminél azért nagyobbra lett volna szükség, hogy helyreálljon a lelki békénk). A vádlottak sem egyértelműek, hiába gyengeelméjű a báty, Michal, attól még rosszindulatú. Az öcs neve Katurian, azaz Katurian K. Katurian, ahol a K. szintén Katurian – ez az egyik vicces momentum az estén, bár a főhős szerint kicsit sem humoros, hogy szülei csúfot űztek vele. Később azt is megtudjuk, messze nem a kellemetlen névadás volt egyetlen bűnük. K. hiába nehéz sorsú, nem tekinthető áldozatnak, és a négy kulcsszereplő közül ő a legemberségesebb.

Mindenkit pozitív cél mozgat (…), mégis egy olyan történet bontakozik ki előttünk, melyben végeérhetetlen borzadályok sorozata veszi kezdetét. Elindul egy lavina, amelyet nem lehet kivédeni, megállítani, csak engedni lehet, hogy a tombolás után megnyugodjon

– olvasom a színlapon – és a színpadon.

parna-3.jpgA párnaember szól testvéri kapcsolatról, a totalitárius diktatúra rendőrségen keresztül gyakorolt nyomásáról és gyerekkorban elszenvedett traumák felnőttkori, véres végletekig fokozott következményeiről. Beszél a művészet hatalmáról: milyen morális határai vannak egy művész azon törekvésének, hogy értékelhető lenyomat maradjon utána. Mindezt rengeteg kísérteties hangulatú malacrajz kíséri.

 

parna-4.jpgVass Csaba Katuriánként hitelesen alakítja az önelégült írót és a gondos testvért. Hátrányos helyzetével alapjában elégedett, a hatalommal sincs igazán problémája, megérti és elfogadja a rendőrállam szabályait. A produkció legjobb alakítását tőle, valamint az Arielt megformáló Kozma Attilától kapjuk. A magát „rossz zsarunak” tituláló rendőr valójában érzékeny, kiderül backstory-jából. Negédesen megható munkahelyi emléke, hogy egy kislánytól cukorkákat kap hálából, mely – teret adva az abszurd humornak – ha lehet, még patetikusabban ismétlődik meg a szemünk láttára. Minden szereplőnek részletesen kidolgozott a háttértörténete, könnyen megismerjük jellemüket. A Tupolskit játszó Kányádi Szilárd szintén jó: minél gonoszabb, színészi játéka annál kiforrottabb. Kosztándi Zsolt a bolond Michalként gyerekesen viselkedik, beleborzongunk, ahogy ebből a gyerekesből időnként kikacsint érett énje. Anya (Márdirosz Ágnes) és apa (Bende Sándor) kevés lehetőséget kapnak a kibontakozásra, szerepeltetésükben főleg a jelmeztervező, Török Réka kreativitása érvényesül; a házaspár fején a csőrben végződő bikafejek félelmetes hatást keltenek. Ugyanígy eltalált, igencsak meghökkentő a kislány, Fekete Bernadetta iskoláslányosra vett, ám álszakállal torzított kinézete, mely a Jézus keresztre feszítését imitáló jelenet kelléke is. Egyébként ekkor érkezik az este legjobban sikerült abszurd poénja: a szülők egy INRI márkájú televíziót csomagolnak ki. A narrátor, Szabó Enikő pin-up jellegű, dominákat megszégyenítő szettje kiválóan illeszkedik az erőszakos környezetbe. Szabónak az énekhangja is remek, búgva, bárénekesnők andalító stílusában narrálja a történetet Veress Albert zeneszerzőnek az eleve komor darabot egészen baljóslatúvá festő, remek zenéjére.

(…)

A teljes cikk itt, a Prae-n jelent meg.

(Fotó: Sándor Levente)