Heten voltunk potyautasok, ám ha behajózásra méltó fajok közé soroltak volna minket, mindössze két beszállókártyát utaltak volna ki számunkra, és mi a magunk részéről el is fogadtuk volna ezt a döntést. Na, mármost, az igaz, hogy Noé nem sejthette előre, meddig tart majd az Utazás, ám ha számításba vesszük, milyen csekélyke mennyiséget fogyasztottunk el mi heten a teljes öt és fél év leforgása alatt, bizonnyal megérte volna a kockázatot, hogyha nem is többet, de egyetlen párocskát fölengedjen belőlünk a fedélzetre. Végül is, nem a mi hibánk, hogy szúnak születtünk.
(Julian Barnes: A Világ története 10 és ½ fejezetben)
Nem vagyok vonatmániás, mégis kevés izgalmasabb helyszínt tudok elképzelni egy, a Föld körül körbe-körbeszáguldó hosszú vonatnál, ami sosem áll meg. Esetünkben azért nem, mert szétfagynának az utasok az apokalipszis után kint uralkodó körülbelül -100 fok miatt. Így lehetnek ezzel a Netflix csatornán idén tavasszal induló sorozat ötletgazdái is a TNT-nél, akik az univerzumot az azonos című 1984-es francia képregényből, illetve a nemrég készült amerikai mozifilm változatból vették át. Ám a történetvezetést nem másolták, nem tudhatjuk, mire fut ki a sztori. A Snowpiercer (magyar címe a Túlélők viadala – de nem használjuk e gyenge magyarítást) odaszegez a képernyő elé, anélkül, hogy a képregény adaptációkban megszokott szupererőt erőltetné.
Földünk nemhogy felmelegedett volna, kihűlt, élhetetlenné vált. A melegedés félelmétől túlfűtve túlhűtöttük. Azok menekülhettek meg, akik feljutottak a csilliárdos Mr. Wilford vonatára, aminek az ára osztályonként eltért. Ahogy haladunk hátulról, úgy következnek a harmad-, másod- és elsőosztályú kocsik, de utóbbiak csak az összes húsz százalékát teszik ki. Közöttük az átjárás civileknek tilos. A szerelvény osztályozatlan, “faroknak” becézett végére potyautasok özönlöttek a beszálláskor, ők okozzák az alapkonfliktust azzal, hogy jobb körülményekért és bánásmódért küzdenek, csatakiáltásuk a sokszor elhangzó “one tail”. Az indulástól számított hetedik éveben csöppenünk a „bárka” életébe, és nem csodálkozunk azon, hogy a hetedik itt is kritikus. A lázadók élén az ízig-vérig fekete macsó ex nyomozó, Layton áll, akit ráadásul Mr. Wilford egy sorozatgyilkosság felderítésével bíz meg, mondván, nincs alkalmasabb ember előrébb sem, és így, kiváltságosként alkalma nyílik egész a szerelvény elejéig felfedező utakat tenni.
De ne szaladjunk előre; ismerkedjünk meg a misztikus mágnással, aki annyira rejtélyes, hogy talán nem is létezik (a képregényben és a filmben valóságos), mindenesetre a rangidős légiutas kísérőnek kinéző csinos Melanie hangján szólal meg, aki nemcsak hangosbeszélőn, de személyesen is intézkedik, vagy kolléganőjét, a gonosz mostohának is beillő Ruthot küldi. Az igyekvő asszisztens nem habozik a kihágást elkövetők kezeit és karjait üzembiztosan kilógatva lefagyasztani. Ezt egyszer végig is nézzük, és mikor a megfagyott testrészt kalapáccsal ripityára töri, lefagyunk. Mr. Wilford kilétére már az első epizódban csattanós választ kapunk (vagy mégsem – itt semmi sem biztos).
Ha már a stewardess-külsőnél tartottunk, nem mehetünk el szó nélkül a jelmezek mellett, ahogy Melanie izmos, szikár alakja mellett sem. Jól áll neki a szűk folyosó és a szűkített fazonú, álló gallérú égszínkék formaruha – vékonysága utal a szűkös készletekre. A külsőségeken kívül is remek választás a főszerepre Jennifer Connelly: pókerarccal és száraz, kemény gesztusokkal igazgat, tökéletesen megtéveszt törékenységével, kijár neki a tisztelet. Van tekintélye. Egyébként szinte minden utas vékony, ami fokozza a hitelességet, kivéve például a börtönként hibernálásra szolgáló Tepsi testes orvosát, aki talán fontos pozíciójánál fogva az ételnek is bővében van. Tetszik még a második részben bemutatkozó Hálókocsi énekes mádámjának outfitje (bár az sem biztos, hogy a night clubnak kinéző vagon valóban bordély – mondom, sok a kétség).
Pörögnek az események, mint a vonatkerekek: van itt ármány és szerelem, zsarolás és taktika, verekedés és leszbikus erotika, nem lehet panaszunk az iramra. Időnként lassítanak, amennyire a veszélyes szakaszok megkívánják. Néhány snitt erejéig a tájban is gyönyörködünk: az igényes technikával konstruált látképeken jól érvényesül az elegáns fémmonstrum – egyet-egyet kimerevítve legszívesebben képernyőháttérnek használnánk. A zenei betétekre sem panaszkodunk; az első rész megindító jelenetét Rachmaninoff 2. Zongoraversenyére komponálják, a második epizódban pedig hihetetlen jó hangulatfestő a Hálókocsiban hallható keserédes Say It Ain’t so, Joe, Lena Halltól (https://www.youtube.com/watch?v=7ic72NCT1U8). Ami a dizájnt illeti, minimalistára, ellenpontozásként barokkosra, és kissé cyberpunkosra (hol így-hol úgy) vették.
Ígéretes sorozatkezdést láthatunk a lendületes cselekményvezetésnek, a Mr. Wilfordot körbelengő titokzatosságnak, a jó szereplőgárdának, a művészi szándékkal megalkotott háttérnek, és mindenekelőtt, a szokatlan helyszínül szolgáló Hótörőnek köszönhetően. Kíváncsian várjuk a folytatást, benne a túlélésért való további küzdelmet és esetleg az igazi Wilford felbukkanását. Addig zötyögünk egy másik vonaton tovább. Kiss Walhalla pontszáma: 7,5/10 (IMDb: 6,3/10)
Egyetértesz velem? Te is mondd el a véleményed!
My Little Walhalla 