KIS KÖNYVAJÁNLÓ #9 – Ifjúsági, irodalom, avagy az ifjúság olvasson kortárs magyar íróktól!

taller_edina_dedikal.jpgTallér Edina iskolásként arról álmodozott, hogy egyszer gyerekekkel foglalkozhat, vagy táncdalénekesnő lehet. Mindenképpen olyan felnőtt életet akart, ami tele van bohóckodással és nevetéssel. Férje naponta legalább háromszor megnevetteti, két gyerekével sokat bohóckodnak. Ráadásul író lett, így ha akarja, lehet táncdalénekesnő is. Edina mindezt a regény bemutatkozó fülszövegében meséli el.

Meggyőződésem, hogy a fiataloknak olvasniuk kell kortárs magyar szerzők könyveit. A lányoknak különösképp női írók szövegeit ajánlom – a művészi érzékenységgel megírt történet segít eligazodni majdani, felnőttkori életükben. Nem kifejezetten nőiséggel kapcsolatos témájú olvasmányokra gondolok, sőt, ha lehet, inkább nem azokra: ha túl direkt, csak elmegy a kedvük az egésztől. Bármilyen izgalmas szöveg jöhet, a lényeg, hogy itt és most élő, hiteles nő szóljon hozzájuk. Hasonlóképp létezik számos, fiúknak való hazai kortárs regény. Fontos lenne, ha ezekről beszélnének az iskolákban. Nem látok komoly szándékot erre. Igaz, a vegyes kínálatból nem könnyű megtalálni a megfelelőt, ezért örültem Tallér Edina Holnaptól minden rendben című könyvének

holnaptol_minden_rendben.jpgEgy sorozat második kötete, a tavaly előtt megjelent Most akkor járunk? folytatása, de önállóan is teljes értékű, nem feltétlen szükséges tudni az előzményt. Általánosban végzős, átlagosnak mondható fiúról, Beniről, szerelméről, családjáról, barátairól szól. Főként arról, miként kavarog benne két ellentétes érzés – a félelem és nyugalom –, ahogy hátra hagyva egyre feszültebb gyerekkori énjét, várja az ismeretlen középiskolát, a felnőtté válás következő állomásának kezdetét. Mindennapi, pont ezért lényeges korosztályos problémák vetődnek fel, humoros, megmosolyogtató helyzetek keverednek a tinédzserek kesernyés tapasztalásaival. Ahhoz már elég nagyok, hogy értsék a felnőtt világot, viszont még kicsik, hogy azt csinálhassák, mint a szüleik.  

“Én sem kérem a felnőttektől, mondjuk apától, hogy figyu már, fogalmazd meg légyszi 10-15 mondatban, hogy a te korosztályod miért mondja mindig, mikor beállítja a telón az ébresztést, hogy ‘felhúzom az órát’?

(…)

A teljes cikk a Librarius-on jelent meg, tavaly nyáron.

Tallér Edina: Holnaptól minden rendben, Tilos az Á Könyvek, 2015.

(Edináról a fotót én csináltam, mikor dedikálta nekem a könyvet.)

KIS KÖNYVAJÁNLÓ #8 – Egy könyv, amin mindenki szeme megakad

Kedves barátnőm, Harmath Artemisz házassági kisokosát jó szívvel ajánlom. Lányos napló báját idéző zsebkönyv, tanácsaival segédeszköz lehet menyasszonyoknak vagy bármikor (is) férjhez menni vágyók számára. Nemrégiben adtam kölcsön a könyvet volt osztálytársnőmnek, az akkor házasság előtt álló Juditnak, aki lelkesen mesélte el, mely átvett tipp bizonyult életmentőnek a nagy eseményen.

“Kedves Nőtestvérem az Úrban! Csajszi! Drága Kolléganőm! Honnővérem! Édes Barátnőm! Asszonytársam! Te Lyány a női mosdóból! Egyszóval: Kedves Olvasó!”

– Artemisz ezzel a menyasszonyi csokorral megszólításcsokorral indítja el útmutatásait a lánykéréstől kezdve a nászajándék bontogatásáig. Humoros, játékos, érdekes, informatív, élmények, tuti tippek, két barátnője kalandjai, régen élt mátkák, asszonyok néphagyománnyá vált tapasztalatai. Ez utóbbi blokk, a Tudtad, hogy anno? különösen izgalmas – szerző, irodalomtörténész lévén, otthonosan mozog a házasság kultúrtörténetében. Volt olyan is, hogy a rokonság, a barátok meglazították az ágydeszkákat a nászéjszaka előtt, és várták, mikor reccsen a fiatalok alatt a fekhely. Meglepő, hogy a meglepetés-lánykérések kilencven százaléka az Eiffel-toronyban zajlik, 90 km/órás széllökések közepette. Szól arról, kik legyenek a tanúk, a koszorúslányok, hogy milyen a jó jegygyűrű és a világraszóló menyasszonyi ruha, hogy ne az épület homlokzata alapján válasszunk templomot, és ötleteket ad a lánybúcsú helyszínére-kivitelezésére. Arra is felhívja a figyelmet, hogy egy menyasszony a készülődés közben a végsőkig kitart, szakadjon rá akár a mennyezet is. És még számos körülmény szerepel, amit egy arának feltétlenül tudnia kell. Mindez stílusosan és szellemesen illusztrálva, Horváth Ildi rajzaival.

(…)

Harmath Artemisz: Esküdj! Amit egy nőnek feltétlenül tudni kell, Libri Kiadó, 2015.

A teljes cikk két éve a Librarius-on jelent meg.

(Fotómon Juhász Anna beszélget a könyvről Harmath Artemisszel a Hadik Szalonban.)

KIS KÖNYVAJÁNLÓ #7 – A tökéletes (s)mink

horvath_gergely_tari_annamaria.jpgBoldogtalanság? Bánat? Erőszak? Félelem? Elhagyatottság? Bizonytalanság? Szex? Házasság? Gyerek? Boldogság?

Akarsz róla beszélni?

Az ország legismertebb női pszichoterapeutája, Tari Annamária, és a Petőfi Rádió Kultúrfitnesz magazinjának műsorvezetője, Horváth Gergely most megjelent kötetükben alapvető párkapcsolati kérdésekről írnak, szinkronban, egy-egy téma női és férfi oldalát megvilágítva.

(saját fotó)

 

rad_talalni.jpgNem szerelemszótár, inkább „fejlövések” gyűjteménye, igazít el minket Gergely. És nem az elcsépelt „hogyan fogd meg” kalauz, hanem múlt századi módon szól a nőkhöz, teszi hozzá Annamária. A férfiakat is megszólítja, hiszen a kulcskérdések, melyek belső félelmeinkkel függnek össze, mindkét nemet egyaránt érintik. Az „erősebbik nemet” is – de hát, egyáltalán, erősebbek a pasik? A fogyasztói társadalomban nem egyszerű eltartani egy családot, a férfi is könnyen félőssé, szorongóvá válik. Vagy elválik. Nem könnyű férfinak lenni vlágunkban, ahol nehéz rendes mintát találni rá. De nőnek lenni sem leányálom: a tökéletes külső, ruha és smink mindennél fontosabb, a lemaradás miatti kudarc folyamatos megélése borítékolható. Futunk, le ne maradjunk a legújabb iPhone-ról, próbáljuk utolérni a divatot Manolo Blahnik cipőben, megannyi kényszer hajt bennünket, nem csoda, hogy kifulladunk (rossz esetben kitörjük a lábunkat a tűsarkakon). Nem érné meg lassítani?

Első lépésként házi papucsban helyezzük magunkat kényelembe kedvenc fotelünkben, egy csésze zöld tea, dőljünk hátra, lazítsunk, és lapozzuk fel a Rád találni című könyvet.

(…)

Tari Annamária – Horváth Gergely: Rád találni (2 x 33 gondolat a párkapcsolatról), Athenaeum, 2015.

A teljes cikket itt, a Librarius-on találod.

Tari Annamáriával interjút is készítettem (nem a könyv kapcsán).

KIS KÖNYVAJÁNLÓ #6 – Mennyi pénz kell a jó élethez?

Jegyzettömbömet kikészítve ülök a Rózsavölgyi Szalon múltszázadelőt idéző kávézójának kis asztalkájánál, pogácsát csipegetek a bekészített tálkáról, és meglepetten kapom rajta magam, ugyanolyan izgatott várakozást érzek, mint mielőtt a színházban felgördül a függöny (már ahol van). Pedig egy pénzügyi könyv bemutatóját várom, tőlem meg – be kell, hogy valljam – mi sem áll távolabb, mint a „piszkos” vagy “tiszta” anyagiak. Izgalmam oka, hogy előkészülésemkor megtudtam, ez nem OLYAN. Hanem érthető. Ráadásul arról szól, hogyan élhetném jól az életemet, csak mellékes és elégséges szerep van osztva a pénzre. Na, ha egyáltalán érdekelhet gazdasági téma, ez az!

Prominens szakemberek karéjban a pódiumon: Farkas Zoltán, a HVG újságírója moderátorként, György Péter esztéta, Bod Péter Ákos ex MNB elnök és Felcsuti Péter, a Bankszövetség volt elnöke. Utóbbi fordította a könyvet, de nem kis része van a Corvina Kiadónak sem. Az igazgató, Kúnos László felkonferáló beszédében elmondja, gazdasági témájú könyvcsaládjuk most ezzel az érdekes, élvezhető művel bővült, amit még ő is megért.

Farkas Zoltán egy közkeletű macsós mondást idéz nyitómondatában, megragadva a pénzköltés/ pénzkeresés dilemmájának lényegét: „Ha van időm, nincs pénzem csajozni, ha van pénzem, nincs időm csajozni.” A könyv ezt a csapdahelyzetet járja körbe, erre kínál megoldásokat, azonban mindvégig szem előtt tartja, hogy ne tengjen túl a szakmát amúgy is uraló tesztoszteron – ez, az érthetőséggel kombinálva alapos ok, hogy ne csak közgazdászok lapozzák. Ha hozzávesszük, hogy tele van szórakoztató eszmetörténeti futamokkal arról, hogyan éljünk jó életet, a pénz véget nem érő, mókuskerék-szerű hajhászása nélkül, biztosan rohanunk a könyvesboltba – vásárolni.

Robert Skidelsky – Edward Skidelsky: Mennyi az elég? A pénz imádata – Érvek a jó élet mellett, Corvina Kiadó, 2014 – 320 olda, kartonált borító – fordító: Felcsuti Péter

(A fotó az én pénzemből, akarom mondani, pénzemről készült. 🙂

A teljes cikket itt, a Librarius-on találod.

KIS KÖNYVAJÁNLÓ 6 – Ez a történet elég szokatlan ahhoz, hogy érdekeljen téged

Normal
0

21

false
false
false

HU
X-NONE
X-NONE

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin-top:0cm;
mso-para-margin-right:0cm;
mso-para-margin-bottom:8.0pt;
mso-para-margin-left:0cm;
line-height:107%;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:11.0pt;
font-family:”Calibri”,sans-serif;
mso-ascii-font-family:Calibri;
mso-ascii-theme-font:minor-latin;
mso-hansi-font-family:Calibri;
mso-hansi-theme-font:minor-latin;
mso-bidi-font-family:”Times New Roman”;
mso-bidi-theme-font:minor-bidi;
mso-fareast-language:EN-US;}

Végy egy acélos tekintetű védőügyvédet, adj hozzá egy odaadó, csinos titkárnőt, keverj bele egy nyakigláb, mogorva detektívet, törj borsot egy Hamilton Burger (összeolvasva: hamburger) nevű helyettes államügyész orra alá, fűszerezd paprikás hangulatú tárgyalótermi szócsatákkal, süss ki megszámlálhatatlan „esetet” és tégy mellé egy Guinness-rekordot – kész is van Erle Stanley Gardner sikerének receptje. Egy-egy krimije kitűnő limonádé lehet a nyárra.

Gardner javában büntető ügyvédként praktizált a 30-as évek elején, amikor bűnügyi sztorikat kezdett publikálni amerikai magazinokban. A korabeli lájkokon meg persze a gazdasági válság ellenére is tetemes honoráriumán felbuzdulva (állítólag évi húszezer dollárt keresett), nemsokára kirukkolt első könyvével, A bársony karmok esetével (The Case of the Velvet Claws). Aztán írt még vagy 120 regényt. Legtöbbjük főhőse, egyben legnépszerűbb hőse, Perry Mason, a sármos, jóképű, keményöklű Los Angeles-i ügyvéd, aki csavaros logikával és alkalomadtán egy jól irányzott balhoroggal oldja meg ügyeit, angolul kínosan alliteráló „eset” címet viselő regényeiben (pl. The Case of Lucky Legs, The Case of the Caretaker’s Cat, The Case of the Shoplifter’s Shoe stb.). Gardner munkakedvének és bestsellereinek köszönhetően, eladott könyveinek számával Guinness-rekordot döntött, Magyarországon mégsem lett annyira ismert, manapság meg pláne nem tudják hova tenni – a kiadások régiek, nyelvezetük poros, nincs is minden regénye lefordítva. Nekem mégis az esetem valamennyi Perry Mason-történet, könyvespolcomon szép számmal sorakoznak a sárga Albatrosz-sorozatban és a Fekete Könyvek kiadásaiban (ld. fotó). (…)

Hogy melyik regényét ajánlom kezdésnek? A félszemű tanú esete jó lesz.

A teljes cikk három éve jelent meg itt, a Librarius-on. Ez volt életem első kulturális portálon publikált írása!

KIS KÖNYVAJÁNLÓ #5 – Sára Júlia: Mamiko nappalai

Sára Júlia filmrendező első kötetét ajándékba kaptam, de bevallom, hamar a könyvespolc mélyére süllyesztettem nem tetszett a borító. Nemrég újra a kezembe került, átfutottam a fülszövegét, és csodálkozva olvastam, hogy magyar női kortárs szerző létére nem ígéri a szokásos sanyarú nősorsok feletti szenvelgést – ez tetszett.

Mintha legalábbis szentségtörés volna egy hazai írónőtől, hogy nőiségétől elvonatkoztasson, és hősei ne reménytelen párkapcsolatokban vergődjenek, kiszolgáltatottan. Mamiko nappalai megtörik a sztereotípiát ahogy megtörik a magányt is egy-egy lelkileg sérült, álmatlanságban szenvedő férfinál. “Mamiko hivatásos alvó, profi virrasztó, fizetett társ az éjszakában.” Pontosan 22.00-kor becsönget, átöltözik hálóingbe, és befekszik a vetett ágyba, a delikvens mellé. Ha kell, meghallgatja a problémáit, ha kell, átöleli, miután az kisírta magát, ha kell, együtt nevetnek, ám alig beszél. Vigyáz az álmokra, hajnalban csendesen távozik. A szexualitás fel sem merül, a nyugdíjas hölgy terebélyes és csúnyácska, Sára megvezeti olvasóit: a végén a csúcspontot pont a “nem rendeltetésszerű használat” élezi ki. Ugyanis az egyik törzsmegrendelő váratlanul megerőszakolja Mamikót. Ez s még más is sokkol, nem várt események adnak némi pszicho thriller-hangulatot a regénynek.

Mamiko óvónőként ment nyugdíjba a mesebeli hangzású Cseppkő Óvodából. Pályafutása alatt megszokta, hogy puha, barátságos kisugárzásával félős-sírós gyerekeket ringat álomba a délutáni alváskor, ezúttal sem csinál mást, kivéve, hogy felnőttekhez megy és éjszakára. Elsuttogott, egymástól idegen történetek kapcsolódnak össze logikus láncolattá, mintha e mikrokozmosznak, mely Mamikót körülveszi, ő lenne teremtője, irányítója, alfája-ómegája, élet-halál úrnője – egy pufi, meki-rajongó istennő. Minden mindennel összefügg, amit az elején inkább csak érezni a sutaság palást , de a végére szörnyű bizonyossággá válik.

A történetek Budapesten, napjainkban játszódnak: tüdőgyógyász halott zsarnokoskodó anyja szellemét próbálja elűzni, fotóművész beleszeret egy fényképen látott férfikézbe, modell az önsanyargató robotüzemmódból magára talál, öntelt kritikus unalmas, lilaködös, önmegvalósítástól mentes, önpusztító életet él, melegférfi feladja bárokban tengődő, flitterekben gazdag, csillogó primadonna-életét. “Varázsütésre az egykoron elmesélt hangok és mozdulatok úgy álltak össze a szeme előtt, mint a mozaik. Egy röpke másodpercre összeállt a kép, felragyogott a nagy egész, aztán huss, a hétköznap folytatódott tovább, a közös képviselő ordibált tovább a gangon, a forint elértéktelenedett, a József Attila-szobornál tüntettek és verseket szavaltak az emberek, valahol egy kutya vonyított szakadatlan, a teáskannában felforrt a víz, jött a következő villamos, s a titok újra darabokra hullt.”

A jelenetek ugyanúgy váltakoznak a lapokon, mintha filmen peregnének. Izgalmas, olvasmányos, pörgős a regény. Sára le sem tagadhatná rendezői múltját. Nem is akarja, hisz még egyik filmes hitvallását is megosztja: “Az élet valahogy mindig ugyanazt a lapot dobja ki, valahogy mindig ugyanazt a forgatókönyvet ismétli. Bárhogyan is nézzük, néha a sors meglehetősen rideg és makacs rendező.” A hangulat alapjáraton valóban rideg és sötét, kifejezetten jót tesz, hogy időnként megtöri a lágy, melengető, reggeli napfény. Sok helyen szerepelnek az álom, az éjszaka és a nappal szinonimái – a kelleténél eggyel többször is –, helyenként erőltetett a szójaték. A fogalmazás végig manírmentes és szabatos. Jó a háttérben folyamatosan felsejlő, kissé a Gaia-elméletre emlékeztető világszemélet (Gaia, a Földanya lehetne Mamiko, de mire nevének japános hangzása?), minden adott ritmus szerint mozog és egymással szorosan összefügg, a lényeg a nagy egész, csak látszat az önálló akarat.

Minőséget nyújtó, kortárs magyar művészek munkáira hálás feladat felhívni a figyelmet. Sára Júlia jól megírt könyve ráadásul itt és most játszódik, és üdítően mellőzi a női létkereső dagonyázást.

Sára Júlia: Mamiko nappalai, Noran Libro Kiadó, 2014.

(Fotó forrása: Facebook)

“KI TUDJA, MIT JELENT A PSZICHOANALÍZIS?”

Nem gondoltam volna, hogy a pszichoterápia egyike a legkeményebb foglalkozásoknak. Tari Annamária pszichoanalitikussal beszélgetve döbbentem rá, a pszichológia nemcsak laza társalgás, hanem nagy tudást és empátiát követelő terápiás foglalkozás, ami mögött sokrétű és hihetetlenül nehéz munka van. Arra is rávilágított, mennyire fontos a lélek egészsége, amit még mindig hajlamosak vagyunk a testi egészség mögé rangsorolni.

Úgy képzelem, egy erős gyerekkori vagy kamaszkori élmény hatására történik, hogy valaki úgy dönt, pszichológus lesz. Önnel hogy történt?

tari.JPGA gimnáziumban volt egy pszichológia tanárunk, aki azt kérdezte az első órán: „Ki tudja, mit jelent a pszichoanalízis?” Nem is tudom megmondani, mi volt abban az egyszerű kérdésben, ami elvezetett aztán az igazi kulcsélményhez, ami egy könyv volt. Freud A mindennapi élet pszichopatológiája vitt a pszichoanalízis területére, ahol ma is vagyok. De nem egyenes út vezetett ide. Első diplomámat gyógypedagógusként szereztem, az utolsó évben pedig már felvételiztem az ELTE-re. Mindig is vonzottak a különleges esetek, eleinte nehezen kezelhető gyerekekkel foglalkoztam egy fiúnevelő otthonban, aztán intézetből kikerült gyerekek utógondozásával folytattam, majd öt évig voltam fiatalkorú bűnelkövetők hivatásos pártfogó-felügyelője Kőbányán, csak ezután jött a klinikusi élet. Ez a rengeteg tapasztalat kimondottan hasznos volt, mikor már a klinikumban dolgoztam. Láttam nagyon sok olyan életet, ami kisiklott, és olyanokat, akik még megkapaszkodhattak. Megismertem az életnek azt az oldalát, ami a mai napig – azt hiszem – segít abban, hogy megértsem az emberi személyiség működését, akár extrém körülmények esetén is.

A társadalomban a pszichológus presztízse mintha nem érné el az orvosokét. Mintha csak testünk lenne, a lelki sérülésekkel nem foglalkozunk eléggé. Sokan inkább az ezotériához menekülnek. Ön hogy látja?

Szerintem ez már csak bizonyos esetekben igaz. Időnként kétségtelen, egy laikusnak nehéz különbséget tenni pszichiáter és pszichológus között, de a klinikumban azok a kollégák, akik orvosi teamekben dolgoztak/dolgoznak, nincsenek presztízsvesztésben. Tény, hogy fontos jól kijelölni a kompetenciahatárainkat, a „ki miben tudós” megosztás alapvetően segít abban, hogy konstruktív munkakapcsolat alakuljon ki. Ami a társadalmi presztízst illeti, a pszichológia – különösen most, az internet korában – a klasszikus „ehhez én is értek” megítélés alá esik, ami nyilván erodálja a tudományt, és a felszínességet promotálja. Azt is tudnunk kell, hogy nálunk a II. világháború után a hatvanas évekig a pszichológia elnyomott tudomány volt. Ebben az időben kezdtek megjelenni újra a tanszékek és a képzések, ilyen szempontból nem kevés lemaradásunk van a nyugat-európai országokhoz képest. Ez azért fontos, mert a társadalmi közbeszéd és megítélés, egy tudomány illeszkedése a hétköznapi kultúrába, ettől is függ. A korábban említett internetes következmény szintén jelentős, ha Andrew Keen-t idézhetem, most a „szent amatőrök kultuszát” éljük, amikor sokan ontják tanácsaikat, akár kéretlenül is. Miközben a klinikai szakpszichológus a saját személyiségével és a szaktudásával dolgozik. Nem lehet tehát egyenlőségjelet tenni aközé, hogy valaki jól tud beszélgetni, és könnyen megnyílnak neki az emberek, vagy olyan pszichoterápiás kezelést tud végezni, aminek hatására valakinek fejlődik az önismerete vagy tünetmentessé válik. A klinikai szakpszichológus sokszor évekig (különösen a hosszú terápiákban) dolgozik a páciensével, komoly munkát végez, tudományos alapon gondolkozik és nem „beszélgetőpartner”. Szerintem az ezotéria virágzása azzal a jelenséggel függ össze, amit „passzív csodaváró attitűdnek” hívok. Ez például a női magazinok tanácsadó rovataiban szokott megjelenni, amikor valaki néhány jól formázott mondatban leírja az életét, majd vár egy-két mondatot, ami eligazítja, megoldást nyújt a problémáira. Ekkor azt látjuk, hogy a pszichológiáról alkotott összes fantázia be lett zsúfolva egy viszonylag egyszerű elvárásba, ami így hangzik: „Ha ő tudja a választ, akkor mondja meg!” Viszont a segítségnyújtás ebben az esetben nem működik, a feltáró terápiákban különösen látjuk, mennyire nem. Érdekes, hogy ez a fajta, értelmi eszközöket mozgató, ám egy perces instant segítség mégis egyre inkább népszerű. Nyilvánvalóan kapcsolódik ahhoz, hogy az emberek fáradtak, ingerlékenyek, agyonhajszoltak és szeretnék könnyen, gyorsan megoldani a helyzetüket. Ebben a szituációban egy olyan valaki, aki azt ígéri, hogy azonnal segíteni tud, szinte idealizált pozícióba kerül. Az alternatív ágazatok (parapszichológia, ezotéria) valójában rivalizálni próbálnak a pszichológia klinikai ágával. De a tudomány az tudomány, ami nem tudomány, az nem tudomány. Ennek ellenére az átlagember szemében ez a sok terület gyakran összefolyik. A parapszichológiai ágak azt ígérik, hogy semmi különöset nem kell csinálni, csak figyelmesen ülni egy széken, és mindjárt elhangzik az orákulum, a jóslat vagy mondás, lehetőleg pontos időpontokkal. Így nem kell csodálkozni azon, ha valaki ezt várja el máshol is, keresi a lehetőséget, ahol szinte gyermeki pozícióban felkarolják. A pszichoterápiás kezelés ehhez képest fárasztó, olykor elkedvetlenítő, nehéz közös munka a terapeutával. Meg kell dolgozni a felismerésekért, a változásért, a tetejébe a saját pszichés sebességével tud csak haladni mindenki.

Ön szakmája legnehezebb területein dolgozott vagy dolgozik jelenleg is: fiatalkorú bűnelkövetők hivatalos pártfogó felügyelője volt, majd az onkopszichológiát választotta. Mi motiválta, hogy a legkeményebb problémákkal foglalkozzon?

_mg_7108copy.jpgA komoly kihívást jelentő feladatok mindig vonzottak, de szerintem esetemben családi hagyomány a fő ok. Édesapám óceánjáró kapitány volt. Kisgyerekként azt láttam, hogy van egy okos, szerény, de határozott apám, aki, ha jönnek a tízméteres hullámok, felel az emberekért, a hajó rakományáért, harcol az elemekkel. Ott nem fordulhatott elő, hogy nem old meg egy helyzetet. Egy az egyben sohasem tanított az életre, de ötéves korom óta leveleztünk, hisz ő többnyire a vízen volt. Kötetekre rúgó levelezés ment közöttünk, nyolc-kilenc oldalas levelek. Nagyon sok minden átjött abból, hogyan vélekedik az életről. Ő sem engedhette meg, hogy nagy maszatolás legyen a hajón, úgyhogy szerintem az önállóság, az őszinteség, a nehéz helyzetek felvállalásának és megoldásának az alapjai biztosan tőle jönnek. A fiatalkorúak pártfogó felügyeletét és az onkopszichológia területét nem lehet egy lapon említeni, ugyanakkor mindkettőnél előadódnak olyan élethelyzetek, amikor valakinek minden erejére szüksége van a talpon maradáshoz. Hiszem, hogy ha az illető olyan személyiség, akinek van énereje, amelyre mindezek mellett támaszkodni tud, akkor a legmélyebb pontról is tovább lehet lépni.

Érdekes lehet „pszichológiailag” megtalálni a mértéket aközött, hogy a pácienst megsajnálja, túlsajnálja, vagy hogy a bajt kellő hidegséggel kezelje.

Az én szakmámban évekig tanuljuk, hogyan lehet kezelni érzelmileg nagyon nehéz helyzeteket. Egy pszichoterapeutának képesnek kell lennie, hogy elviselje a terheket, amiket ráraknak, nem omolhat össze és nem fakadhat sírva. Nem lehet hidegséggel kezelni valakit, inkább azt mondanám, az érzelmi biztonságot kell tudni megadni a másik embernek. Ebben a legnagyobb segítség nyilván a saját énerő és a kellő szaktudás, amivel a klinikusoknak rendelkezniük kell. Ezért kell olykor eseteket megbeszélni kollégákkal, meghallgatni a tanácsaikat, szempontjaikat, amik segítenek, hogy egy esetleges „tudattalan vakfolt” a látható tartományba kerüljön és változtatni lehessen.

Ki lehet jelenteni, hogy a pszichológusok nagyobb önismerettel rendelkeznek, jobban tudják kormányozni az életüket?

Pszichoanalitikus az ember úgy lehet, ha maga is végigcsinált egy pszichoanalízist, de ez minden terápiafajtára igaz. Az elvet Freud óta tartja a szakma, tehát akinek nincs saját élménye, az nem is alkalmazhatja. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy pszichológusnak ne lehetnének nehézségei az életben, de azért a „cipésznek is lyukas a cipője” állapot inkább kerülendő. Woody Allen filmjei olyanok, amiben látjuk a pszichoanalitikust olyan magánemberi érzelmekkel, amin jókat derülhetünk, de amit nyilván nem szeretnénk, ha mi feküdnénk a díványon. A nagyobb önismeret nyilván előny, azonban nem jelent felmentést az életben mindenre, viszont megadja a felismerés és megoldás lehetőségét.

Az ország egyik legismertebb pszichológusaként milyen a kapcsolata a médiával?

Nagy szerencsém, hogy mikor szakértéseket kezdtem vállalni, még kicsit másmilyen típusú volt a média. Nagyon jó és meghatározó beszélgetéseket lehetett csinálni, a kérdésekre felkészült minden résztvevő. Aztán beköszöntött az időszak, amikor a szakértőktől már a fast thinking-et várták el, hogy képes legyen kettő-négy percben ismertetni bárminek a lényegét. Ma erre halad a világ, ezt látjuk a TEDx* előadásokon is, egyre kevesebb idő jut a mondatokra. Ez minden szakértőt megtanít arra, hogy összeszedetten gondolkodjon, meg értelmes mondatokat is mondjon, de közben ne felejtse el a lényeget sem. Azért vannak még műsortípusok, ahol beszélgetni lehet. Igazán ezért szeretem a rádiós műsorokat is.

Több szakkönyvet publikált különböző témákban (önálló kötetei: Sejtem… – A daganatos betegségek pszichológiája, Intimszféra – Ha vannak kérdéseid, amiket sosem mertél feltenni, Z generáció, Y generáció, Ki a fontos, Én vagy Én?), szerzőként is nagyon sikeres, könyvei tízezres példányszámban fogynak. Ön szerint melyik a legsikerültebb, illetve van-e olyan, amit ma már másképp írna meg?

Erre nehéz válaszolni, mert az idő is sokat módosít egy-egy témán. Mikor a Sejtem… született, a krónikus myeloid leukémiának nem volt szájon át szedhető terápiás szere, és amikor még korábban az Intim szféra, akkor a Facebook hatásai még nem látszottak. Szóval – persze, van, amit átírnék már. Amióta a generációs köteteimen dolgozom, ott tapasztaltam meg igazán, hogy egy kézirat leadása utáni két órában már lehetne írni egy újat, annyi kutatási eredmény jelenik meg a hálón. A gyorsulás trendjében ez nem meglepő, csak kicsit nehezíti az írást.

Önt is érinti a szokásos burnout szindróma? Esetleg ez ellen használja a könyvírást?

A burnout szerencsére nem érint, mert komolyan vigyázok, hogy ne merítsem ki teljesen az érzelmi konténeremet. Rendszeresen járok edzőterembe, nagyon sokat olvasok, zenét hallgatok, ha lehet, akkor zenélek is. A könyvírás pedig, hát… olyan érzelmi folyamat, ami mindenből kiszabadít. Nagyon szeretem.

Rád találni című legutóbbi munkájában (írtam is a könyvbemutatóról) könnyed hangnemre váltott: szerzőtársával, Horváth Gergellyel rendkívül szórakoztatóan beszélnek párkapcsolati nehézségekről. Várható ennek folytatása, esetleg újabb generációs témájú könyvet is tervez? Készül valami új?

hovath_tari.JPGA Rád találni valójában az Index/Dívány publicisztikáink gyűjteményes kötete, amit Gergellyel írtunk éveken át. Imádnivaló közös munka volt kávé mellett egy-egy témát kialakítani. Vannak további közös terveink, de most egy új generációs könyvön dolgozom, ami az Y generáció és az idősebb, Z generáció életbeli problémáit taglalja majd. Úgy gondolom, már látszik, hol vannak azok a pontok, amikre nagyon kellene figyelni, hogy egy érzelmileg kiegyensúlyozott és jó életet lehessen élni, úgy a munkahelyeken, mint a magánéletben. Már látszanak a céges problémák és a párkapcsolatiak is, amikről olykor még nem nagyon beszélünk…

*TEDx: (TED = Technology, Entertainment, Design) Olyan konferenciasorozat körülbelül 15 perces gondolatébresztő és szórakoztató előadásokkal a világ szinte minden országában, melynek témái bárki számára hasznosak, érdekesek és inspirálóak lehetnek.

Megjelent: Sikeres Nők, 2015. szeptember, XVIII. évf. 203. szám

(A fotókat én csináltam.)

KIS KÖNYVAJÁNLÓ #4 – Giulia Enders: Bélügyek

Szögezzük le, bélről fogunk beszélni, de egy szó sem esik sem a színész Bale-ről, sem a focista Bale-ről, csakis a saját belünkről. “A bél legfeljebb a vécéig jut el, gondolják a legtöbben. Máskülönben csak hanyagul teng-leng a hasunkban. (…) Különleges adottságot senki sem feltételez róla.” A fiatal német kutatóorvos, Giulia Enders (képen) ezen a sztereotípián változtatna nemrégiben megjelent könyvével, bizonyítva azt, hogy “a bél igenis menő”. Gyakran bizonytalankodunk emésztési kérdésekben, csodák csodájára a neten sem találunk teljes körű eligazítást, az orvostól meg ciki megkérdezni, amúgy is kicsiség (pedig nem), minek felhánytorgatni. Most viszont belebotlottam egy könyvajánlóba, megfogott a cím  Bélügyek és a szerző arcképe csinos, mosolygós lány annyira ellentmondásosnak, bizalomgerjesztőnek találtam. Ez a könyv must have!

A borítón figyelemfelkeltő a muffinra éhes bélcsatornáról készült vicces rajz. Miközben követjük a süti útját, mindent megtudunk legnagyobb szervünkről, erről a kábé hét méteres csőről, a sejtek és mikrobák világától kezdve addig, hogyan kell helyesen ülni a vécén. Közérthető és aranyos-szellemes stílusban előadva, Giulia nővére, Jill vidám illusztrációival.

Szól arról, hogy nem véletlenül ferde a gyomrunk, hogy igazából mit jelent, amikor morog, korog a hasunk, mit csinál a gyomorszáj, hogy nagyon is lát a vakbelünk, mit rövidít az IBS, mi fán terem a laktózérzékenység (plusz a táplálékallergia). Tudjátok, hogy állkapcsunk nyolcvan kilónak megfelelő nyomást is képes gyakorolni az őrlőfogakra, hogy mit eszünk valójában, hogy milyen a, khm, jó állag meg szín, és hogyan érhetjük el, hogy a belünkkel is gondolkodunk ergo sum. Hogy miért jobb az aranymetszés, mint a császármetszés, hogy miért nem szülnek a nők az Északi-sarkon, miért egyen a kisgyerek elegendő koszt/ kosztot, milyen a tuti bélflóra, hogy milyenek a béllakó társaink, hogyan zajlik a jók és rosszak csatája bélbaktériuméknál, hogy szuperhősök-e az antibiotikumok, hogy nem csak probiotikum létezik, hanem prebiotikum is, és hogy az egész bélmozgásunk istenien van megkoreografálva? Mindez meglepően szórakoztató!

“Immunsejtjeink nagyjából 80 százaléka a bélrendszerben található. Ennek jó oka van: itt áll ugyanis a bakteriális Woodstock főszínpada, ezt pedig az immunrendszernek feltétlenül néznie kell.”

Komolyan mondom, tátott szájjal olvastam végig a végbélig. De nem lehetek ezzel egyedül, csak Németországban egymillió példányt adtak el belőle. Mindenkinek ajánlom, aki emberből van: eszik, iszik stb. Jöhet a muffin? “Száj kinyit, villa be, kezdődik a balett!”

Giulia Enders: Bélügyek (A belek csodálatos világa és a jó emésztés), Park Könyvkiadó, 2015. Fordította: Blandl Borbála

KIS KÖNYVAJÁNLÓ #3 – E. Kovács Péter: Zsigmond király Sienában

Leszámítva az évszámokat, Luxemburgi Zsigmondról (1387-1437) nagy kedvvel tanultam a történelem órákon. Magyarország nyugati színvonalú, királyunk Európa legtekintélyesebb uralkodója, Budát és Visegrádot felvirágoztatta (ebben az időben fővárosunk a kontinens központja), előremutató gazdasági-társadalmi reformokat vitt véghez, nem beszélve a végek megerősítéséről a török fenyegetettség közepette. Ráadásul jóképű férfi (kivéve szakáll, mert az nem jön be nekem) – látszik legismertebb, törikönyvekben szereplő képén (balra). Ezt a festményt használta E. Kovács Péter is új kötetének borítóján, meg egy portrérajzot, amire – mint mondja – egy, a királyról szóló kódexben lehet rábukkanni, ugyanis az ismeretlen kódexmásoló, feltehetően unalmában, a margóra skiccelte a megénekelt arc vázlatát. Egyébként poénos, hogy az író egy olyan ingben ül a színpadon, amire mintaként kicsiben ezt a skiccet nyomták, kifejezetten az alkalomra. De őfelsége tekint ránk a kivetített, óriási méretűre nagyított könyvborítóról is.

A sok Zsigmond közt foglal helyet az est két felkért szereplője, Presser Gábor és Parti Nagy Lajos. Utóbbi töri meg a csendet egy „jó fél estét!” köszöntéssel, tekintettel a kora délutáni kezdésre. Ahogy mondja, tudás, forrásismeret mellet életszeretetről és pofátlanságról árulkodik a mű. Kicsit mint egy posztmodern regény:

Életgépe most Bázelt dobta ki, de Itáliát azért csak belekeverte valahogy.

Maga a téma, mondhatni, lényegtelen, lényeg, ahogy el van adva. Parti-Nagynak a Háború és Béke rész tetszett legjobban. Szerinte Szerb Antalhoz hasonlóan, E. Kovács Péter ugyancsak fikció és tények határain mozgatja a szálakat, ám nem kamuzik. Valóban nem száraz szakmunka, nézőpontja a szubjektív objektivizmus, avagy az objektív szubjektivizmus – szerzőnek gyakorlatilag sikerült beleszőnie a teljes önéletrajzát.

Presser veszi át a szót a „jó napot, jó délutánt!” fordulattal, majd mentegetőzésbe kezd: őt általában zongorázni hívják, esetleg még énekelni, beszélni nem – pláne nem történelemről, amihez nem ért. Ugyan beleolvasott a könyvbe, de miután az első kilenc oldalon nyolcvan különböző ismeretlen nevet talált, letette, feladta, magas. (Megjegyzi, biztos barátja sem ismerte őket személyesen, viszont alaposan utánanézett mindenkinek.) Azért meghívott, mert E. Kováccsal jó ismerősök, sokat ettek-ittak együtt itt meg ott. Sienában mondjuk nem, Rómában viszont sokszor, kedvenc éttermük a Mario’s. Péter bőbeszédű, úgy beszél, mint egy fúvós, alig vesz levegőt, ezért enni kell neki adni, hogy elhallgasson. Erre E. Kovács sértődés helyett egy adekvát adatot közöl, miszerint Zsigmond egyszer tutira petrezselymes zsályalevest evett Sienában. És elmeséli, elsősorban azért írta meg a könyvet, hogy sok időt tölthessen a szívének oly kedves városban.

Igényes kiadvány, a külcsín csinos, teli szebbnél szebb képpel. Kódexek, látképek, térképek, festmények fotói, megakad szemem a félelmetes ábrázatú, félszemű költő és diplomata, Oswald von Wolkenstein portréján. A belbecs is becses. A téma egy belátható kilenc hónap (1432. július 12. és 1433. április 25. között) részletekbe menő története, mialatt Zsigmond itáliai utazása során Sienában állomásozott.

Azt gondolom, boldogabbá tenné mindenki életét egy olyan utazás, amikor Toszkánában végiglátogatná azokat a helyeket, ahol a király és katonái megfordultak.

Boldog olvasást!

E. Kovács Péter: Zsigmond király Sienában, Corvina Kiadó, 2015.

Szeretném megemlíteni kedves barátnőm, Gspann Veronika kiemelt felelős szerkesztői munkáját. 

KIS ÉJI ZENE

“A mi dolgunk az, hogy életet adjunk a remekműveknek, hogy feltámasszuk őket időről időre, hogy a papírból zene, a gondolatból érzés, az élményből élet fakadjon.” (Hámori Máté, az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetője)

A felújított Zeneakadémia (ld. a képen) csodálatos látvány. Akár egy templomi szentély, a hatalmas, díszes orgona fokozza a megtévesztést. Áhítattal várjuk, hogy felcsendüljenek az első hangok. Héja Domonkos, a Liszt-díjas, számos zenei versenyt nyert, a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatójaként is dolgozó karmester frakkját és pálcáját suhogtatva, mint egy nagy fekete madár, mégis fiatalos ruganyossággal foglalja el helyét az emelvényen. Előtte speciális kottatartó, ami a zenészekével ellentétben vízszintes, felülről nézi, ahogy együttesét is, az Óbudai Danubia Zenekart.

Shakespeare Rómeó és Júliája egész sor zenemű megszületését inspirálta. Mind közül (Csajkovszkijét is beleértve) talán a leghatásosabb a mai műsor első részének témáját adó Prokofjev-féle darab, amiből egyébként a balett-változatot is megkoreografálták. A mű az 1930-as évek végén, a nyomasztó, sötét hangulatú Szovjetunióban készült, ám a mindent elsöprő szerelem és annak tragédiája egyáltalán nem juttatja eszünkbe a művészeknek cseppet sem kedvező körülményeket Veronába csöppenünk. Amikor meghalljuk a legismertebb dallamokat még a nap is kisüt, pedig kint tél van és zuhog. Monumentális, vérpezsdítő. Nem csak a színdarab kötelező irodalom, de kötelező ez a zene is!

https://www.youtube.com/watch?v=Z_hOR50u7e

Az est második részében Sosztakovics* XV. szimfóniáját hallgatjuk. Komolyabb, komorabb, mint az előző. Megrázó, felemelő. Héja vadul, mégis kecsesen, átéléssel és átizzadva vezényel. Túlpörög, egyik hegedűsének kottáját majdnem elsodorja, kikacsint, aztán pörög tovább. Egy kisfiú az előttem lévő sorban egyik kezével szintén dirigál.

Nemsokára Karácsony, ráhangolódásnak nagyon jó egy komolyzenei koncert az ünnepi fényben pompázó belvárosban.

*Dimitrij Dimitrijevics Sosztakovics (1906-1975): A XX. szazád egyik legnépszerűbb zeneszerzője, személyisége és munkássága mégis megosztó, mert vitatott Sztálinhoz való viszonyulása. Sokáig úgy tartották, rendszerhű, a diktátorhoz lojális művész, azonban Szolomon Volkov kutatásainak köszönhetően kiderült, gyűlölte a szovjet rendszert. Műveiben elsőre nem látni egyértelműen sem egyik, sem másik verziót, de közelebbről nézve észrevenni, “látomásait, tudását szándékosan ellentmondásos módon, ironikus-rejtjelezett formában tárja a világ elé. A bolondot játssza, anarchista és individualista, gúnyt űz a konvenciókból, miközben mindig a gonosz, az igazságtalanság leleplezésén fáradozik.” (Bojtár Endre: A Sosztakovics-ügy(ek)). Mivel sokan kétségbe vonják Volkov forrásainak hitelességét, a komponista megítélésével kapcsolatos vita a mai napig tart. Pedig a zene beszédes.

(fotó: Zeneakadémia)