CSONTVÁRY A HONVÉDSÉG FŐPARANCSNOKSÁGÁN

csontvary_zrinyi_kirohanasa.jpgCsontváry zseni volt. Akármit jelentsen is ez. Korábban sokan dilettánsnak tartották ma senki. Egyes szakértők egy-két képét gyengébbnek vélik, például a Zrínyi kirohanását, amit a Csontváry Géniusza című kiállításon én is megnézhettem.

Nem emlékszem, hogy láttam-e már (ennél) vicces(ebb) híres festményt, de most, a vászon előtt felnevetek. Zrínyi Miklós két helyes páfrány közé rohan ki a szigetvári várból, a szimmetriát precízen betartva, teljes harci díszben, elegánsan kardot rántva. Szemben a túlerőben lévő török sereg, kábé tíz figura. Az első sorból konkrétan bemutat az egyik török Zrínyinek, miközben az előtérben egy másik vitéz a saját hatalmas orra irányába settenkedik előre. Háttérben idilli a gémeskút, a harcra csak a viharos égalj utal: az sem vöröslik, csak rózsaszínben dereng. Abszolút humor, dacára az ábrázolt esemény tragikus voltának. Vajon a művész komolyan gondolta?

fulek.jpgCsontváryt sokan őrültnek is mondták, amire talán rá is játszott. Önarcképei közt az egyik Vincent van Gogh fülének öncsonkítására utal, a portréra láthatóan utólag festette rá a fülét. Mintha odaragasztotta volna, magyarázza a kiállítás kurátoraként tárlatot vezető Gulyás Gábor.

p143-3.jpgFestőnk kedvelte a mediterrán tájakat  ahogy én is. Tengerparti festményei különösen lenyűgözőek, főleg a mindenki által ismert Taormina és Baalbek (ld. alább)  meg persze a cédrusok! Egyik művészi irányzathoz sem igazodott, külön utakon járt, leginkább az expresszionizmushoz és a posztimpresszionizmushoz kapcsolják. A “napút” festőjének mondta magát, amelyet a plein air szinonimájaként használt. Sajátos színvilága élénk, halmozza a hideg színeket. Árnyékolási technikája szintén különleges: sokszor nem tudni, hol lehet a fényforrás. Érdekes megfigyelni, hogy mindegyik képére a legkopárabb tájképre is legalább egy épületet biztosan ráfestett, van, hogy alig lehet észrevenni a messzeségben, olyan miniatűr.

losonczy_1.jpgAz ismertséget a jóval a halála után megrendezett 1963-as székesfehérvári, még inkább az 1994-es budapesti kiállítás hozta meg. 1973 óta műveinek állandó kiállítóhelye a pécsi Csontváry Múzeum. Saját korában nem keltett feltűnést, kiállításainak – beleértve néhány nemzetközit is – alig volt visszhangja. Valamelyik múlt század eleji vernisszázsának évében írta az újság, hogy „idén semmi említésre méltó esemény nem történt a festészet területén”. Önbizalomban mégsem szenvedett hiányt: pályája elejétől fogva elhivatott volt, bízott tehetségében, hazájától a Rubenséhez fogható elismertséget várt, ráadásul jövőbeni múzeum-komplexumát tervezgette – bejött neki.

cskt-maganyos_cedrus_1907.jpg Nekem meg bejön az egész, ahogy a budai Vár területén lévő, a második világháborúban lebombázott egykori honvédségi főparancsnokságon barangolok teremről teremre. Szokatlan helyszín, a renoválás után indusztriális hangulat és modern, tágas terek (a hatalmas vásznaknak kell is, hogy elférjenek) ez az időtlenség összhangban van a Csontváry-képek kortalanságával. A megtépázott Magányos cédrus, hiába van kitéve az időjárás viszontagságainak, ma is áll.

 

honvedseg_volt_foparancsnoksaga.jpgCsontváry Géniusza A magányos cédrus, Csontváry Kosztka Tivadar életmű-kiállítása, Honvéd Főparancsnokság (2015. július 5. és 2016. január 31. között)

 

 

THE DIRECTOR AND THE MUSE’S KISS

Szabó István filmrendező létére kutatóan néz rám többször is. Olyan az arcberendezésem, hogy sokan azt hiszik, ismernek, pedig nem. Ismerős vagyok. Nem vagyok az ismerőse. Egyszer egy színházi mosdóban Jordán Adél színésznő, mintha ismerne, felvidultan odaköszönt. Mosolyogva visszaköszöntem.

Lucas Cranach (1472-1553) szász/ német festő, a protestáns egyházi festészet atyja, a wittenbergi fejedelmi udvarban élt amúgy fejedelmien. Luther és Tiziano barátja, Goethe egyenes ági felmenője. Portréi nem egyszerű “pillanatfelvételek”, inkább az ábrázoltak jellemvonásainak összessége, kordokumentumnak is beillenek. Manierizmus a javából: reneszánsz harmónia és barokk túldíszítettség, olykor nyakatekert pózok, mindig aprólékos kidolgozottság. Női modelljeit a választófejedelem családjából és udvartartásából választotta, arisztokratikus vonások, hófehér, pufók, kipirosodásra hajlamos pofi, hosszúkás fejforma, hegyes áll, pufi ujjak, karcsú, elnyújtott alak. Mindehhez gazdagon hímzett ruhaköltemény és sok ékszer dukált. Duchesses in mediaval times.

Már majdnem vége a vacsorának, amikor a rendező úr  az est alatt először váratlanul és élénken hozzám szól. Végre eszébe jutott, mondja, miért érzi, hogy találkoztunk már: kedvenc festőjének múzsája hasonlít rám. Szerinte ugyanolyan középkorias, reneszánsz arcom van. Itthon nézegetem a Cranach-festményeket: gülüszemek, csúcsfejek, tokahegyek, ortopéd orvosért kiáltó végtagok hát nem is tudom. Viszont imádom a kosztümös filmeket. Szerepelhetek egyben?

(fotó: Museu Nacional de Arte Antiga)

MY LITTLE PARIS #2

LA CULTURE

A nélkülözhetetlen párizsi metrót használva, már a peronon ráhangolódhatsz a kultúrára. (A képen a Place Monge megállóban A hattyúk tava balett óriásplakátja, aranyozott rámában.) A Louvre-ba ajánlatos nyitásra menni, hogy kiállva a kígyózó sort, időben kezdhessünk nézelődni Európa egyik csúcsmúzeumában. Az impozáns épületegyüttes súlyos idézetek a történelemből, hangulata ódon és misztikus, mintha bármikor szembejöhetne a Louvre fantomja. Ha így járnánk, saját érdekünkben köszöntsük illedelmesen. A bejárat, a híres piramis (Pyramide) remekbe készült modern ellensúly, eszünkbe juttatja, hogy itt és most vagyunk.

louvre_kivul.JPG

A franciák ízléssel ötvözik a régit és az újat városépítészetükben, gazdagítva a várost, gondoljunk csak a Pompidou-központra, de az Eiffel-toronyra is, mely modernitásával hatalmas felháborodást keltett annak idején. A piramisnak is meg kellett küzdenie az életben maradásért, annyira nem odaillőnek gondolták sokan, ma pedig már nincs az a Louvre-ról készült fotó, amin ne szerepelne (az enyémen is látszik).

ufos_festmeny.JPGElőször mindig kedvencemhez, Antonio Campi: Jelenetek a Passióból/ Scenès de la Passion című festményéhez zarándokolok az itáliai reneszánsz festők szekciójában. Egyrészt csodálom a képet, másrészt azt találgatom, mi a csoda lehet az a repülő aranyképződmény a jobb fölső sarokban. Kirívó és meghökkentő (eredetibehaeven.jpgn persze jobban kijön). Ki tudja, mi az?

mona_lisa.JPG

Aztán szaladás Mona Lisa-hoz. Tényleg nagyon kicsi! Lefotózni is nehéz, akkora a tolongás néhány fül vagy váll folyton belelóg. További kötelezők: váll nélküli (füle azért van!) Milói Vénusz/ Venus de Milo, Szárnyas Niké/ Nike de Samothrace, Szfinx/ Sphinx. Ezek a múzeum közhelyei, de nem lehet nem megnézni újra meg újra.

miloi_venusz.JPG

A művészetek után kell egy kis lazítás, de nem a lábaknak, mert utunk a Les Halles bevásárlóhely felé vezet. Boltból ki-boltba be ezt sokszor ismétlem, míg meghökkenve fel nem kapom a fejem egy első pillanatra oda nem illő látványra: nahát, könyvtár!

cinemalib.jpg

De milyen? Elsőre szórakozóhelynek gondolom, de hamar leesik: fürtökben lógnak bent az emberek, olvasó pozícióban, ami les_halles_konyvtar.jpgdiszkóban azért szokatlan volna. Pink, trendi és high-tech. A színezett üvegfalon át mindent rózsaszínben látok. Nálunk miért nem ilyenek a felújított könyvtárak? Helyette régi írók könyvei pihennek poros polcokon.

A franciáknál a mozizás is más. Nincsenek plázák, a mozik kint maradtak az utcán, köszönik, jól vannak, egymás mellett sokan megférnek, a bejáratoknál óriási a tolongás, a filmplakátok nagyok és hívogatók. Engem különösen csábít az egyik: a Grand Hotel Budapestre szívesen beülnék, csomó jó amerikai színész játszik benne, ám otthon már elígérkeztem rá.

rubik_erno.JPGTeljesen elfáradva dőlök le szállodai szobámban, tévézéssel adva aznapra egy utolsó löketet a kultúrának. Francia híradó, benne váratlanul újabb magyar vonatkozás: Rubik Ernő beszél a bűvös kocka 40 éves születésnapja okán.

Jó estét, Paris! Bon soir, Budapest! Folyt.köv.

Itt a párizsi élményeim 1. része.

Itt pedig a 3. rész.

Barcelonában is jártam:

My little Barcelona 1

My little Barcelona 2

Kicsi ÉS nagy

Élet és Irodalom. Kulturális hetilap, azok is veszik, akiket a magas kultúra a közélethez képest nem annyira érdekel. Közélet mellett irodalommal, de más művészetekkel is foglalkozik, időnként üdítően össze is keverednek benne ezek a dolgok. Irodalom és annak “társadalmiasodott” része, az irodalmi élet mint a közélet egy szegmense. Talán pont ez a titok. Túl a minőségen, a művészet és a társadalom témáinak kettőse teszi széles körben érdekessé és befogadhatóvá. Én is veszem a lapot.

Tetszik, hogy színes: verseket, regényrészleteket, esszéket, kritikákat, ajánlókat valamint festmény- és szoborfotókat tartalmaz. Minden számhoz kiválasztanak egy képzőművészt, akinek egy-egy műve mindegyik oldalon megjelenik. A legutóbbiban (LVIII. évfolyam, 9. szám) Aknay János festőművész munkáit lehet nézegetni. Az újság fekete-fehér. Fekete, mert nekrológokat is közöl, a mostaniban a tragikus hirtelenséggel elhunyt író, Borbély Szilárd és Jancsó Miklós filmrendező búcsúztatóit olvashatjuk. (Több híres külföldi filmes búcsúlevelét idézik, például Darren Aronofsky írja, hogy “amit Miklós csinált a hosszú felvételeivel annyi évvel ezelőtt, ma milyen őrületes divat lett”, Francis Coppola pedig így méltatja: “munkássága a film világába új kifejezésmódot vezetett be, legfőként a szimbolizmus területén”.) És fehér, amikor a lap egy-egy művészt a nevezetes születésnapján köszönt. Még egy különlegesség, hogy a reklámok egyáltalán nem zavarnak, kizárólag kulturális hirdetést látok, könyvbemutatókról (Kim Leine: A végtelen-fjord prófétája, Toldi Mozi, március 5. 18.00) irodalmi estekről, új könyvekről, aktuális bestsellerekről.

Az állandó rovatok közül a hónap könyve (a mostaniban Szilasi László A harmadik híd című regénye) és az ajánlók mellett (Pl. Mélyi József művészettörténész Ostrom alatt, délután cikkében a Randomroutines fiatal magyar kortárs képzőművész páros Tűzszünetben c. kiállítását ajánlja a Higgs Mezőben) legjobban a kritikákat kedvelem. Különösképp Koltai Tamásét, aki most a Katona József Színház Fényevők előadásáról írt Meddőhányó címmel. Én is posztoltam a darabról itt, ezért különösen érdekel a véleménye. Hát szakszerűbb, mint az enyém. 🙂

A példányszámát kicsinek lehetne mondani egy pletykalaphoz, mondjuk a Borshoz képest, de… Az ÉS mégis meglepően sokakhoz eljut, ráadásul sok cég is járatja. A kultúra talán veszített presztízséből, ám ez az újság azon van, hogy valamit visszahozzon belőle. Erős!

EGY KIS FESTÉSZET, EGY KIS KÖLTÉSZET

Összművészeti kezdeményezésből jó eséllyel magas minőség kerekedik ki. Az Írók Boltjában tartott könyvbemutató, ahol egy neves magyar festő albumát mutatták be, példa erre.

Dugig az emelet, még a könyvespolcokon is lógnak. Szokatlan, hogy festőket látok irodalmi közegben. Mindenki köszön mindenkinek, látszik, hogy szakmabeliek, az egyik hölgynek még a haja is sokszínű, mint egy paletta. Nagyon idős bácsi nehezen, de csendben felkapaszkodik, minden tekintet ráirányul, míg helyet nem talál magának. Nem ismerem. Örömmel ismerek fel viszont legalább öt írót a széksorok között. Ritka pillanat, amikor több művészeti ág képviselője kíváncsi egyik kollégájuk munkájára.

Az est szereplői két író és maga a művész. Író1 lazán kérdez, Festő válaszol, Író2 komolyan előad, Festő válaszol. A beszélgetésből kiderül, még a nyolcvanas években készített egy negyvenöt képből álló sorozatot, aminek összes darabja Antonin Artaud Velem a kutya-isten című verséhez kapcsolódik, de nem csupán témájában, hanem egészen konkrétan, versrészletekkel színezve a kompozíciót. A háttérben vetítés, megbizonyosodhatom a hallottakról: Festőre akkora hatással volt a szürrealista francia vers, hogy tőle rendhagyó módon figuratívan ábrázol, csak kutyákat. Mindenhol minimum egy kutyaisten ugat vagy vonít, nem lehet megállapítani, ahogy kedvenc képemen sem tudom eldönteni, a Holdat vagy a Napot ugatja-e, esetleg nyüszít. Fekete kutya, sárga korong, vörös háttér, arany rátét.

Velem a kutya-isten, s nyelve

meredeken döf, mint a dárda

a papsüveg kettős kúpjába,

föld-ívhajlattól bizsergetve. 

Klimó Károly: Artaud-sorozat, Pauker, 2014

(Fordította: Schneller Dóra)

KISMÉRETŰ MŰTEREM

Kiállításmegnyitóra vagyunk meghívva az újlipótvárosi Lakásgalériába. Különleges régiséggel zötyögünk felfelé, egy múlt századi art deco stílusú lifttel, aminek még a szaga is antik.

Az ajtóban pirospozsgásan és mosolyogva fogad minket a házigazda, aki egyben a kiállító festőművész. Kicsi lakásba toppanunk, mindössze két szoba plusz hall, de nagyítja a teret, hogy pár széken és a falra függesztett alkotásokon kívül semmi sincsen benne. Vendég is alig, velünk együtt öten vagyunk. Meglep, hogy mindenki közvetlen, nyoma sincs feszengésnek, egyből kialakul a társalgás, de nem a képzőművészetről. Közben lopva a képekre pillantgatok, aztán azon kapom magam, hogy már nem beszélgetek, hanem a festményinstallációkat járom körbe. Meglepő, hogy kortárs kiállítás, mégsem bambulok hosszan a művészt vagy a művet értelmezve, a nem létező másik ablakot keresve, hanem egyből megértem a formákat és színeket, a kép címére már nem is lenne szükségem. Csupa pasztell, sok a kerek, kedvencem az Abakusz. Kár, hogy olyan hamar a végére érek, csatlakoznom kell a beszélgetéshez, ami most a lakberendezésről, azon belül a műtárgyak helyéről folyik, de még mindig semmi művészet.

A szobában álló fogadást kerekasztal beszélgetés követ, amihez a néhány székből kis kört formálunk, a középre is teszünk egyet, amire Festő1 tíz darab mézespuszedlit helyez el. Homemade. Ready-made. Kiszámoltam, mindenkire kettő jut, ám senki nem meri elvenni a magáét. Most érzek némi feszülést, megnyitom hát a sort. Festő2 viccesen beszól, még jó, hogy nem jöttek ide a megnyitóra a szokásos pogácsás nénikék, mert éhkoppon maradnának, majd Festő3, hogy ilyen magas emeletre ők már nem vágynak. Túllendülve a vernisszázsok potyázásain, újabb témába kezdünk. Ezúttal sem festészetről, még csak nem is szobrászatról, bár annyi szó azért esik róluk, hogy bezzeg a szobrászok jobban megélnek, mint a festők, mert nekik lehetnek állami megrendeléseik. Ezzel sajnos elérkezünk az elmaradhatatlan és felülmúlhatatlan politikához. Véget nem érő panaszáradat.

Szerintem a művészvilág örülhetne, hogy nagy művek megalkotására sarkalló időket élünk.

(Fenti kép Gergely Nóra festménye.)