Nem jártam még Görögországban, de vágytam saját szememmel látni a régi kultúra nyomait. Az idei nyaralástervezésnél a Héliosz napisten szerelméről, illetve Poszeidon tengeristen leányáról elnevezett szigetre, Rhodes-ra esett választásunk. A prospektus biztosított, hogy Rodosz mindenkit tárt karokkal vár. Területe és történelme miatt a Dodekanészosz-szigetcsoport legjelentősebb szigete, és azt írják: „őrzi a tradíciókat és mégis kozmopolita, tele van eldugott szépséggel, titkos partszakaszokkal, ugyanakkor a nyüzsgést kedvelők is örömüket lelik a számtalan taverna, bár és esti szórakozóhely adta lehetőségekben.” Ez a sziget központjában így is van, a repülőtértől a városig tartó térségben viszont kicsit sem városias a hangulat. Bodegák, félkész házak sora, rendezetlen területek mellett visz utunk a transzferbusszal – a dizájnos, igényes kinézetű ötcsillagos szállodakomplexumok kontrasztja errefelé látványos.
Fogyatkozik a busz létszáma, félóra múlva meglepetésünkre csak mi maradunk. Az utoljára kiszállt társaságot irigylem, mert a többi megállóhoz képest rendezettebb helyen guríthatják a hotelbejárat felé bőröndjeiket. Folytatjuk utunkat a sötétben. Öt perc sem telik el, hirtelen fényárban úszik minden; helyismeret nélkül vágom rá, hogy ez csak a sziget székhelye, egyben végpontja, Rodosz lehet. Szinte metropolisz – még Zara butik is van itt! Jól rekonstruált középkori vár köré épült óváros, a számtalan dísztárgy árustól vásári hangulat, autentikus, antik stílusú éttermek kavalkádja, tengerparti nyüzsgés, hotelrengeteg, kikötőnegyed és kaszinó garantálják a szórakoztató környezetet. Szállásunk a kaszinó mellett, közvetlenül a parton fekszik: a Cannes-i riviérát juttatja az eszembe, szerényebb kivitelben.
A Hotel Mediterranean négycsillagos. Majdnem visszamondtam a foglalását otthon, mikor szembesültem, hogy a belvároson kívüli ötcsillagos szállodák jóval olcsóbbak. De későn kapcsoltam – szerencsére. Legfelső emeleti szobánk tengerre néz, fantasztikus a panorámája, a kikötő felé is ellátni. Horgonyzó szállodahajók és teherszállítók parkolnak komótosan, a naplementében aranyosan. Szintén jó döntésnek bizonyul, hogy az ellátást csupán reggelivel kértük. Ételintoleranciára nincsenek felkészülve, viszont a közelben lévő százhúsz taverna bármelyikében degeszre tudom enni magam a minden mentes grillezett kalamáriból és tintahalból. A strand beach bárjában fedezem fel a görögdinnye-fetasajt kombót, ami méltó példája lehetne a lózunggá csépelt „egyszerű, de nagyszerű” szintagmának.
A tenger kékje képeslapra való, a víz körülbelül 24 fokos, elég hamar mélyül, de a bójáig bőven elég a táv. Napi egy oda-vissza lesz az edzésem – már, ha épp nincsenek eget verő hullámok. Minden „pazar, nagyon pazar” – ahogy a Belga énekelné. És talán a görög vendégszeretet esik legjobban. Már első nap találunk egy barátságosan kopottas külsejű – a falakat kifakult kiscicákról és a favorit hazai futballcsapatról készült fotók díszítik –, ám annál hangulatosabb kávézóként működő italmérést, ahol a tulajdonoscsalád aktuálisan beosztott tagja lesi minden kívánságunk, meg azon is túl. Az úzó és a Gin and Tonic mellé rendre kapunk házi kosztot, csak úgy. Mintha a Mamma a családi vacsorát megosztaná velünk (váltig állítom, hogy a kovászos uborka a kertből való). Van este, mikor készülünk a potyavacsira és nem tervezünk mást enni, de előfordul, hogy alig fogyasztunk valamit, nem is reméljük a jutalomfalatokat, mégis kapunk. Arra végképp nem számítunk, hogy mikor a Mamma a soros, nemcsak extra kiszolgálás a részünk, hanem búcsúzásként kedves ölelés. Ez meghat. Alig győzzük görögül megköszönni a kedvességet. „Efharisto” – nem könnyű megjegyezni a szót, néhány nap lelkes gyakorlás után tudom csak kimondani folyékonyan. Mókás a hangulat a norvég bárban is. Szintén romantikusan lepukkant, a fociszeretet is ugyanaz (a tulajdonos fiatalkorában norvég csapatban játszhatott – egyazon norvég csapatzászló a dekoráció mind a négy sarokban). A szebb napokat megélt tulaj itt is meglapogat, invitál még egy körre. Közvetlen a bár mellett finnek nyitottak konkurens kocsmát, mi azonban már letettük voksunkat – a norvég főnökúr velünk összekapaszkodva villantja meg elnöki mosolyát „szomszédjai” felé fordulva.
Meglátogatjuk Mandraki kikötőjét, ahol velencei stílusú közigazgatási épületek látványa tárul elénk. Látható a sziget szimbóluma, a dám szarvaspár, ugyanott, ahol egykor valószínűleg az ókori világ hét csodája közt számon tartott rodoszi kolosszus állt. Az akropoliszból csodálatos kilátás nyílik a városra és a tengerpartra, az óvárosi séta alkalmával felfedezzük az UNESCO Világörökség részének nyilvánított johannita lovagnegyedet. A girbegurba utcácskák kávézásra csábítanak. Lapáttenyerű, harsány görög integetése, óbégatása, még inkább a mellette feszítő óriási arapapagáj rikácsolása rávesz minket, hogy megpihenjünk a kávézójuk előtti székeken, frissítő italokat kortyolva – mintha Gerald Durrell könyvének Spiro szereplésével színesített egyik jelentébe csöppentünk volna!
Fantasztikus egy hetet töltöttünk a szeptember közepi utószezonban (átlag 30 fokban) a nagyon barátságos görögöknél. A strandon, naptej kenegetés közben történt lódarázscsípés sem vetette vissza lelkesedésem, pedig a csípés helye ödémás és hólyagos lett. Jó tanács: akkor is látogassuk meg a szálloda vagy strand orvosát, ha nincsenek súlyos allergiás reakcióink, mert biztosan nem tartott volna másfél hónapig, míg a viszkető pukli felszívódik, ha időben szakavatott kezek írják fel a megfelelő kenőcsöket. Ahogy az sem von le a nyaralás értékéből, hogy hiába vártuk a hamisítatlan szirtaki zenét, valahogy mindig és mindenhonnan az Eagles slágerének jól ismert akkordjai csendültek fel – ez ám a (szám)misztika! „Welcome to the Hotel California. Such a lovely place.” Welcome to Greece. Such a lovely place.