Kezdjük ott, hogy Londonban minimum essen, ha odalátogatunk! Ez hangulatos sztereotípia, hozzátesz az élményhez. A grandiózus, masszív, főként barna árnyalatú középületek esőben csillognak, színeik mélyülnek. És nemhogy összemennének a mosásban, hanem mintha megnőnének! Építészeti stílusaik különbözősége ellenére passzolnak egymáshoz (talán a színharmónia miatt). Más a lépték, mint itthon – ha az épületeket nézzük, akkor is. A Paddington Station szintén nagy, belseje egyik általam ismert pályaudvarra sem hasonlít – ragyogóan tiszta, ami ellentmond a(z) (emberi) természet törvényeinek. Na, de előre szaladtunk. Álljunk be egy eresz alá, míg gondolatban visszamegyünk a landolásig, és míg kitaláljuk, honnan szerzünk esernyőt (a ködös Albionba elindulni ernyő nélkül – nórmálís!?).
Tudtátok, hogy létezik a Roxfort Express? Oké, nem teljesen így hívják, ráadásul valóságosnak tűnik, de gyorsasága és a filmbe illő kalauz miatt könnyedén eszembe jut a Gatwick Express-ről, amivel félóra alatt beszáguldhatunk a fővárosba. Felszállunk, leülünk egy négyes asztalkához, mire a jóságos kalauznak kinéző jóságos kalauz tisztelettudóan elnézést kér, de jegyeink az egy vagonnal odébb lévő másodosztályra szólnak. Tényleg sajnálja. Átkísér, mikor pedig arrébb raknék az ülésről egy üres flakont, varázsütésre előttem terem, kikapja a kezemből a műanyagot, arcán joviális mosollyal bevarázsolja egy szelektív kukába. Jó angol komornyik módjára, diszkréten távozik, hogy az utazás végén örömteli itt tartózkodást kívánva vidáman meglengesse sapkáját. Filmvásznon érzem magam.
A brit fővárosban a kutya sem törődik, milyen színű a gyalogátkelőnél a lámpa, viszont minden lelépés előtt eligazít a felfestés: look right – meg lehet szokni az ellentétes oldalú közlekedést. Még jobb a metróban az összes ajtó előtt a festés, a mind the gap figyelmeztetés, amit megállónként be is mondanak, biztos, ami biztos (és ami – varázsige helyett – delejező szállóigéjévé válik csapatunknak). Elmetrózunk a Baker Streetre. Nem tévesztjük el a leszállást, a megálló falán Sherlock Holmes profilja a sorminta. A 221/b-be nem megyünk be, kígyózó sor áll a kapuban (ahogy a The British Museum előtti esőben toporgás is kimarad), inkább rendelünk még egy roundot a csapostól – az angol pub ugye must have.
London Agatha Christie Bertram Szállóinak városa is lehetne, annyi egyforma békebeli hotel zsúfolódott össze. A szállásunktól nem messze is van egy, a Russell Square-en. Kedvem támadt bemenni mazsolás vajsüteményért (hello, Miss Marple!), mégis Camden Townban eszem életem legfinomabb sütijét, vegán kategóriában. A mézes-grízes kedvencemet gondolták újra. Újra és újra megkóstolnám, ha nem lennék már 1740 km-re. Egyébként ebben az ízes-színes-szagos-szélesvásznú forgatagban szépen megfér egymással a Ray-Ban és a dalek (hello, Doctor Who!) – minden kapható! A legalsó fotón látható pulcsit is innen lőttem, szinte szó szerint, mert az egész hely egy óriási vásári forgatag, valahol tutira akad céllövöldéjük.
Ahogy zsilip is tartozik a városrészhez. Figyelemre méltó látványosság, amint a tetején rózsaszínű fürdőkádat is szállító lakóhajó csupa békanyál közepette zsilipel. Ezt a furcsa látványt csak a telefonfülkében működő okosteló szerviz übereli – fej-fej mellett tudtam győztest hirdetni.
Londonról szóló úti beszámoló nem lehet meg a Big Ben nélkül. Viszont kis híján nem lett meg! És ez meglep. De egy szó(játék)nak is száz a vége: azért megtaláljuk, ám csak az órarésze látszik ki az állványok közül. Felújítás alatt. Az ötórai teát hozzáigazítjuk, majd a Temze mellől angolosan távozunk. És ha már tejes tea, a reggeliről is beszéljünk.
A Royal National Hotelben szálltunk meg, ami arról lehet híres, hogy akkora szállodafolyosó nincs a világon még egy, mint ebben a komplexumban. Szürreális élmény a végén állni. A Royal National háromcsillagos, és bár nem hozza le a csillagokat, azt tudja, amit ígér, sallangmentesen, szikáran és tervszerűen. Ebben a szellemben tökéletes az english breakfast. Mondjuk méz nincs a teához, mert minek: eszedbe sem jut, hogy ne az előre bekevertet igyad, kis tejjel. A lekvár és a toast kompatibilisek; pont akkora a kenyér, amin egy dobozka narancsdzsemet a megfelelő vastagságban elkenhetsz. Az ételek közt szerepel még paradicsomos bab, sült bacon, kemény tojás, és ezeknél többre nem vágysz.
Ha pedig mindez nem győzött meg, hogy következő úti célod Nagy-Britannia legyen, utolsó érvnek jöjjön a helyiek kedvessége, szívélyessége és jókedve, ráadásul fele részük biztosan magyarul kedveskedik neked. Az eső meg ne szegje kedved! Kellemes keddet!
“Bye bye lon don don don goodbye!” (Illés együttes)
My Little Walhalla 