A Budapesten játszó független zsidó színház, a Gólem előadása, Vinnai András Lefitymálva című darabja Borgula András rendezésében. Szórakozva tanulsz, nevetve vigadsz.
A Jurányi Inkubátorház fogadta be a társulatot, mint más hátrányos helyzetű, progresszív, formabontó kezdeményezést, legyen az képzőművészet, romákat segítő alapítvány vagy előadóművészet. Belépek: csupa fiatal, sietnek a dolgukra, egyikük futtában elmagyarázza, kövessem a sárga csíkot, ugyanis a házban minden társasághoz/ társulathoz egy bizonyos színű csík vezet. Színkavalkád, vidámság, külföldi irodaházakban láttam ilyet.
Érkezési sorrendben villámgyorsan foglaljuk el a helyeket, ki lehetne akasztani a „megtelt” táblát a bejárathoz. Két vitatkozó férfi hangját hallani, nagy svunggal érkeznek: gázóra leolvasók. Az egyik, Anti (Bánki Gergely) nagyon éhes, barátja, Laci (Schmied Zoltán) nemzetek gyorséttermi konyháját ajánlgatja – hiába, mert a kínaiakkal ez a baj, a törökökkel meg az, belekeverednek valahogy a cigányok is, végül a zsidók, és kész az össznépi előítélet. Egy bérház kapuja előtt tipródnak, becsöngessenek-e, mert a névtáblán zsidó vezetéknév szerepel, ők meg hogy jönnek ahhoz, hogy a név nyilván sokat szenvedett tulajdonosánál leolvassák a gázt. Konyha, benne férj-feleség (Nagy Mari és Tamási Zoltán) perlekedik a sólet felett. A gázosok időközben mégiscsak csengetnek, éhesen és félénken betámolyognak, hogy kezdetét vegye a darab legmulatságosabb jelenete, melyben kiderül, a férj karján lévő tetoválás nem rabszám, hanem gázóraállás, továbbá, hogy a zsidó téma viccesebb, mint hinnénk. Mindehhez jól passzol a két főszereplő megfelelően adagolt és pontosan előadott abszurd játéka. A következő színben helyes, decens műsorvezető nővel (Huzella Júlia) talk show a zsidóságról, hozzá humoros(nak szánt, elég erőltetett) bejátszás az utca emberével: mi is a vélemény a zsidókról. Legjobb az egészben, hogy az „antiszemétizmus” szón minden további nélkül mosolygunk. Tudunk rajta mosolyogni. Azon szintén, hogy a nézők közül antiszemita önként jelentkezőt várnak a színpadra egy kísérlethez, és Anti vállalja. Egy zsidó értelmiségi fejéhez kell vágnia, hogy „maga egy kedves zsidó”, fordítva pedig az értelmiséginek magára: “én egy szemét zsidó vagyok”. Többedszerre sem jön a szájukra, a csalódott műsorvezető kivetkőzik magából, mindnyájuk fejét káromkodva leordítja. Ez is vicces, fura mód. Erről jut eszembe a kedvenc mondatom a darabból: „Észrevetted, hogy a „zsidó” szót mindig mindenki halkabban mondja?” – Tényleg! Halkabban mondjuk!
A cikk eredetileg a Librarius-on jelent meg, a folytatás is itt található.
My Little Walhalla 