“NEM VAGYOK AZ A TÍPUS, AKI A FÉRFIAKRA VAN HATÁSSAL”

Tudjunk meg többet Pataki Ágiról! Hogyan lett majdnem színésznő? Szeretett modell lenni? Mekkora a gardróbja? Tényleg saját magáról készült mozaikkal van csempézve az úszómedencéje? Melyik a kedvenc filmje? Kiknek segít, ha teheti? És sok más is kiderül róla a beszélgetésből.

Már akkor szupermodell volt, amikor Magyarországon még manökeneknek nevezték a modelleket. Stílusa kortalan, pályája kezdetén sem sokban különbözött a maitól, az egyszerű, letisztult és exkluzív jelzőkkel jellemezhető – ez lehet egyik titka, bár hallottam nyilatkozni, hogy ha kortalannak nevezik, tiltakozik. És ha azt mondanám, Önről biztosan mindenkinek „a nő” mint fogalom jut az eszébe?

Ez általában nem a férfiaknak, hanem a nőknek jut az eszükbe rólam – nekik vannak erre szenzoraik. A női kortalanság meg, mint titok – ennek létezését tagadom – elsősorban a nőkben merül fel. Nem vagyok az a típus, aki a férfiakra van hatással. Ez nem szemrehányás, nem is akarom felkelteni most, 65 éves koromban az érdeklődésüket, csak mint tényt állapítom meg. Valószínűleg ez lehetett – ha titokról beszélünk egyáltalán – a magyarázata, hogy Guinness-rekordos számokat produkáltam a szakmában. Húsz év a szépségiparban, évtizedekig használták a fotóimat, itt a magyarázat: a termékekkel elsősorban a nőket akarták megszólítani, nem a férfiakat. Valószínűleg a személyiségemmel, az arcommal, azzal az imázzsal, amit kialakítottam magamról, vagy kialakult rólam, kialakítottak rólam, a nőkre tudtam hatni. Van előnye és hátránya, és én ebből kivettem az előnyöket.

Ha csak egyet kellene kiemelnie, mi volt a modellkarrierjében, amire a legszívesebben emlékszik vissza?Én, és valószínűleg mindenki más is, az ikonikus Fabulon-reklámot mondanánk.

Persze ez is hozzátartozott, de fontosabbak voltak az első tudatlan, akaratlan pillanatok. Soha nem merült fel, hogy modell legyek, nem akartam modellkedni. A mai tizenévesek előtt lebeg ez a szakma mint lehetőség. Bennem nem merült fel, belesodródtam, a véletlenek összjátéka folytán.

Édesapja katonatiszt volt, azt gondolom, bátor elhatározás lehetett a modellkedést választani, abban az időben különösen.

Akkor már nem volt katonatiszt. Az 50-es években volt katona, 56 után leszerelt, gazdasági igazgatója lett egy intézetnek. Különben nem is volt annyira szigorú, illetve nem is a katonaságból fakadt a szigorúság, hanem egyszerűen a kor elvárásaiból. Abban az időben a szülők szorosabban fogták a gyerekeiket. Nagyobb elszámolással tartoztunk az időnkkel, az életünkkel, erkölcsünkkel a szüleink felé, mint manapság. De ez inkább a korszak jellemzője, nem a foglalkozásé vagy a társadalmi hovatartozásé. Az első pillanatok voltak tehát a legérdekesebbek, ahogy bekerültem a divat világába. Utána minden ment a maga útján: felismertem a lehetőségeimet, a szakma előnyeit, saját érdekeimet, és step by step haladtam a pályán – így utólag megítélve, tisztességesen és hasznosan. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy kezdetben volt bármi fajta tudatosság. Véletlenek indították el a pályámat: Sándor Pál kiválasztott a gimnáziumból egy szerepre, a Szeressétek Ódor Emíliát! című filmbe, és hogy spanyol tolmácsként egy nemzetközi delegációt kellett kísérnem a Rotschild-szalonba. Ez a hely egy kapitalista sziget volt a szocializmusban. Nem jelent meg az egyik lány, megkértek, ugorjak be helyette, a következő nagy divatbemutatón pedig már én voltam a menyasszony – nagy megtiszteltetés volt! A harmadik véletlen, hogy Németh Andrea, aki a Képzőművészeti Főiskolára járt, készített egy fotósorozatot rólam a vizsgakiállításához, onnan vett meg a Kőbányai Gyógyszergyár egy fotót az induló terméke óriásplakát kampányához. Ami akkor persze sokkal nagyobb durranás volt, mintha ma történik meg valakivel, mert még se óriásplakát, se kampány nem létezett. E három dolog véletlenszerűsége érlelte ki, hogy végül ebbe az irányba menjek.

A reklámfotóknál maradva: hallottam, hogy a férje leszedette a Fabulon-reklámképből készült, híres mozaikcsempét, és az úszómedencéjük aljára tétette át, ajándékként Önnek. Tényleg igaz, vagy csak városi legenda?

Nem így történt, ez kabátlopásos történet. A mozaik Erdély Miklós munkája, jelenleg is műemléki felügyelet alatt áll, nem azért érdekes, mert én vagyok rajta, hanem mert Erdély műve. Még abban a korszakban készült, amikor nem computerrel rakták össze a csempemozaikot, hanem szépen egyenként. Jelentős műalkotás, a Kálvin téren volt óriási méretben kiállítva évtizedeken keresztül. Ha egy külföldi csatorna idejött interjúkat készíteni, és a szórásba én is beleestem, mindenki a Kálvin téri tűzfal elé állított, hogy ott készüljön az interjú. A tér fontos hellyé vált számomra. Amikor beépült ez a foghíj, mielőtt elfedték volna, Bojár Iván közbenjárására levették a mozaikképet, beszámozták és a Műemléki Felügyelethez szállították – ma is ott, egy raktárban porosodik. Valóban, akkor elindult egy kampány, Ivánnak köszönhetően, melynek jelmondata elég viccesre sikerült: „Mentsük meg Pataki Ágit!” A megmentésbe a férjem is be akart szállni azzal, hogy megveszi a művet, és a medencénk alját kicsempézi vele. Na, de hát miután megtudtam a tervet, őrjöngve tiltakoztam. Nagydolog egy Edélyi Miklós-mű felett úszni, de saját magam felett úszni, az nem lenne jó! Ráadásul, akik hozzánk ellátogatnak, mindenkinek el kellene magyaráznom, hogy nem én akartam – egész életemben magyarázkodhattam volna! A kép arra lenne alkalmas, hogy egy 20. századi művészeteket felsorakoztató múzeum kiállítsa. Felmerült még, hogy kellene nyitni egy retro bisztrót Ági Bisztró néven – „Ági van?” –, és ott a pult mögé feltenni, szóval voltak különböző ötletek, de egyikben sem szerettem volna részt venni. Nem akarok magamnak emlékművet állítani.

Melyik a kedvenc ruhadarabja a gardróbjában?

A kedvencem egy több mint harminc éves ruha, a saját üzletünkben árultuk. Illetve a társamtól kaptam – ez volt a prototípusa egy későbbi ruhaszériának. Hernyóselyem, nyers színű, gyönyörűen kivitelezett, időtálló darab. Időnként elő-előveszem, nem mondom, hogy állandóan hordom, de abszolút visszatér az életemben. Most pont a születésnapom alkalmából a Best Sztárgardrób című rovatába fotóztak, és ez volt az első ruha, amit elővettem – nem volt kérdés. Azokat a darabokat szeretettem és szeretem ma is, amik harminc év múlva is tetszenek. És miért ne terveznék még harminc évre? (nevet)

Keveseknek sikerül, hogy a skatulyából kitörjenek, különösen olyanból, mint a Fabulon Ági. Ön mégis merőben új vállalkozásba fogott. Férjével a 90-es évek elején filmproduceri céget alapított, és ma már mint a hazai filmipar meghatározó szereplőjét tartják számon. Munkásságát Balázs Béla-díjjal jutalmazták. Miért nem a divatvilágban látjuk, mi az oka, hogy a filmet választotta?

Mert a film jobban érdekel. A modellkedésen kívül mindig azzal foglalkoztam, ami érdekelt. A modellélet nem érdekelt annyira, még ha voltak érdekes szegmensei is. Nem maga a munka volt izgalmas, hanem amit el lehetett vele érni, és ahova el lehetett vele érni. Az utazás és a szabadság, hogy saját magam rendelkeztem saját magam felett. Főleg az időmmel. Eldönthettem, mit vállalok, mit nem. Hosszútávon senki nem diszponálhatott felettem, mert tovább tudtam állni, ha valami nem tetszett, ez nagydolog volt abban a korszakban – a soft szocializmusról beszélünk –, akkor annyival kötöttebb volt minden más terület, kötöttségek közepette juthatott előre valaki a ranglétrán. Ehhez képest a mi szakmánk nagyon szabad volt. Természetesen minden viszonyítás kérdése, nem lehet valamit önmagában nézni. A mai viszonyokból visszanézve nem volt igazi szabadság, de akkor nem lehetett utazni, csak három évenként, én viszont évente háromszor utaztam. Megvoltak a pozitív, szerethető oldalai, de a munka része komoly fizikai megterhelést jelentett. Szokták mondani, mintha a bányában dolgoztunk volna, csak kifestve, rivaldafényben és nem sötétben. Iszonyatosan nehéz munka, mert ahhoz, hogy biztos egzisztenciát adjon, rengeteget kell vállalni, nagyon sok aprópénzből jött össze az akkoriban nagynak számító összeg, ami egzisztenciát jelentett. De csak összejött! Mehettem a reklámipar meg a divatszakma felé, ezekben volt valamiféle tudásom, itt szereztem tapasztalatot. A ruhakérdés izgatott igazán. Egyik barátnőmmel kezdtünk társas viszonyban működtetni a Váci utcában egy üzletet, mi teremtettük meg a teljes hátterét, a gyártó kapacitástól az anyagi bázisig. Ma már szétválnak ezek a dolgok, de mi még ketten csináltunk mindent – izgalmas, kreatív feladat volt. Egyébként az a bizonyos kedvenc ruha ebből az időszakból van – nemcsak egy ruha, hanem egy korszakomat is jelképezi.

Jellemző Önre, hogy a ruhái reprezentálnak egy-egy korszakot?

Ezért nem is dobom el, amit valaha szerettem. Amit nap mint nap hordtam, elteszem, mert tudom, hogy később is fontos lesz. A mostani korszakot szimbolizáló ruhát is tudom már, melyik: a születésnapomra kaptam egy barátomtól egy Chanel kiskabátot, ez jelenti az ötvenedik születésnapomat, egy álom beteljesülését és a kortalanságot. Farmerral hordom. Ahányszor kinyitom a szekrényt, ránézek, van, hogy csak kiveszem és nézegetem. Egyébként nem öltözködöm őrülten, nem foglalkoztat annyira az öltözködés, mégis van egy-két ruhadarab, ami örömet okoz, amire szeretek ránézni. Ezeket megtartom. Ha valaki megnézi a gardróbomat, csodálkozik, milyen kicsi. Egészen elképesztően kicsi ahhoz képest, amilyent feltételezhetnek rólam, de benne minden fontos. A Váci utcai üzletet csináltam a 90-es évek közepéig, de párhuzamosan beszivárogtam a férjem filmes bizniszébe. Először csak segítségként, lelkes érdeklődőként, ám érdeklődésem annyira tartósnak bizonyult, hogy beleragadtam, hamar elkezdtem beletanulni – még mindig tanulom. Egyébként a Balázs Béla-díjat is együtt kaptuk.

Igen, de ez az interjú Önről szól! (nevetünk)

A szakmát is ketten együtt űzzük, a párom szakmai tudására támaszkodva. Kényelmes, hogy a tapasztalatára hagyatkozhatom, ugyanakkor inspirál is, pláne, hogy nagyon érdekel, mit csinál, ezért maximálisan involválódom benne.

Kevesen tudják, mi még a dolga egy filmproducernek azonkívül, hogy a pénzt adja. Beavatna picit a munkájába?

(nevet) Nem ő adja a pénzt. Nem az a feladata a filmproducernek, hogy pénzt adjon, hanem hogy megteremtse az anyagi hátteret. Például Andy Vajna – ha jól tudom – még sose tett bele magánpénzt a filmjeibe, mégis sikeres. Azért őt említem, mert az hinné az ember, hogy ő finanszírozza a filmeket, de nem – megfinanszíroztat. Megteremti a projekt anyagi bázisát, de nemcsak azt: az első pillanattól, az ötlet felvetésétől vagy egy szinopszistól kezdve végigkíséri a filmet. A producer megteremti a lehetőségét – ha időben beszáll, vagy ha időben megkeresik –, hogy a forgatókönyvet meg tudják írni. Nagyon sok rendezői könyv születik Magyarországon. Furcsa mód, nem írók keresik meg a producert, a rendezők mennek az írókhoz. Nálunk kevés az irodalmi adaptáció, de ahhoz, hogy ezeket a könyveket meg tudják írni, idő, energia és pénz szükséges. A teljes folyamatot végig kell követni, utánamenni ezer pályázatnak – ez jelenti a külföldi pályázatokat is, külföldi co-prudecerek bevonását, jelenti a magyar pályázat benyújtását –, végigvinni a magyar fejlesztéseket, lebonyolítani a gyártás előkészítést, legyártani a filmet. Következnek az utómunkák, a piacra helyezés, a fesztiváloztatás – hosszadalmas, több évig tartó folyamatról van szó, aminek persze az alapja az anyagi háttér biztosítása. Anélkül nem megy – de az összes többi nélkül sem. Összetett és bonyolult feladata van a jó producernek. Lehet úgy is csinálni, hogy csak a finanszírozást oldom meg, de egy jó producer az első pillanattól az utolsóig részt vesz a folyamatban. Mi csak olyan alkotót és csak olyan tervet vállalunk, ami felkelti az érdeklődésünket. És ez nem műfaji kérdés, nem műfajban dől el, hogy mit vállalunk. Iszonyú sok mindent csináltunk már, dokumentumfilmtől kezdve, oktatófilmen keresztül, vígjátékon át mindent – mindenevők vagyunk. Lényeg, hogy amibe belefogunk, azt kvalitásos dolognak gondoljuk, és az alkotókat izgalmasnak tartjuk ahhoz, hogy el tudjunk velük tölteni sok munkaórát. A munka egymásrautaltságot jelent, hosszú időn keresztül.

Melyik a kedvenc filmje? Nem feltétlen a saját munkái közül.

Nincs egyetlen kedvencem. Vannak filmek, amiket szeretek. Az utóbbi évekből két Michael Haneke-filmet emelnék ki, A fehér szalagot és a Szerelmet. A sajátjaim közül – bár mindegyikért odavagyok, azért is, amelyik megbukott – a Fehér tenyér a legkedvesebb. Inkább úgy fogalmaznék, azok a filmek a kedvenceim, amelyek, ha nem a mieink lennének, akkor is tetszenének.

Érdekelne, hogy mit tart az Oscart nyert Saul fiáról. Gondolja, hogy Önök is profitálhatnak Nemes Jeles Andrásék sikeréből?

Azt gondolom – és ez pályától, területtől független –, hogy minden magyar siker előbbre visz minket és hozzájárul a saját sikerünkhöz. Nem örülök, ha egy film elbukik, ha nem figyelnek ránk, nem örülök más hazai produkció kudarcának. Nyilván jobban örülnék, ha mi lennénk a producerei a Saul fiának, az lenne a legjobb felállás, de így ez a második jó (nagyot nevet). Nagyon szeretem ezt a filmet, rettenetesen erősnek találom, kifejezetten bátor vállalkozás. Fantasztikus – ha belegondolunk –, hogy egy ilyen bátor film Oscart tudott kapni. Igazság szerint, nekem nagyon tetszik az a film is, amivel versenyben volt – a Franciaországban élő török rendezőnő alkotása –, és nem tartottam volna igazságtalannak, ha a török nyer. Ami csak erősíti a Saul státuszát: jó filmek között lett az első, erős mezőnyben. A bátorságával nyert. Más kérdés, hogy fel van adva a lecke a következő filmhez (kaján mosolyra húzódik a szája).

Mit jelent Önnek, mikor különböző fórumokon rendre a hazai legbefolyásosabb nők közé sorolják?

Mindig döbbenten olvasom. Fura, megfoghatatlan, mert nincs mögötte valódi teljesítmény. Nem akarom magam álszerénynek mutatni: ha az életemet kellene magamnak elbírálnom, van teljesítmény, de ha abból az aspektusból nézem, hogy a legbefolyásosabb nők közt tartanak számon, ahhoz képest nincs. Fel tudok sorolni száz nőt, akik mögött nagyobb teljesítmény van. Talán ők nem vonzzák a figyelmet. Kicsit érdekesebb vagyok a váltások miatt, és a filmipar maga is izgi, szexi. Összetett dolog, ami miatt ezek közé a nők közé sorolnak – nem feltétlen az én érdemem, a helyzetemből is adódik, de örülök neki, nem szoktam kikérni magamnak (nevet).

Támogatja első filmes rendezők indulását az Inkubátor Programban. Mesélne erről?

Ez a rendszer, amit kiépített a Nemzeti Filmalap jó, átlátható, tisztességesen működik. Van egy tiszteletre méltó és hasznos pontja, az Inkubátor Program, amit tavaly előtt kezdtek el, és valószínűleg folyamatosan, minden évben meg is fogják hirdetni. Fantasztikus lehetőség az elsőfilmeseknek, hiszen a film drága műfaj. Azt mondják, a tehetség úgyis kiderül, ha valaki egy telefonnal rohangál, és azzal készít filmet, de szerintem nem igaz, mert a film olyan drága, olyan nehéz megmutatkozni, olyan nehezen derül ki, ki a tehetség, hogy állami támogatás nélkül szinte lehetetlen. A program az elsőfilmes fiataloknak nyújt lehetőséget egy low-budget film elkészítéséhez. De a low-budget azért nem no-budget, a támogatásból már tényleg ki lehet hozni valamit, főleg, ha utána a projektek ügyes filmproducerhez kerülnek. Mindegy, hogy az kezdő producer vagy rutinos, kicsit meg lehet toldani, meg lehet – úgymond – segíteni az ügyet. Egy rutinos producer, akinek több produkciója van, jobban tud tárgyalni, olcsóbban jut eszközökhöz, még alá tud pakolni. Eddig nem jött ki inkubátoros film, bár az első már leforgott. Egyébként én is producere vagyok az egyiknek, mert utólag egy nyertest megkerestem. Pénz nélkül, magamnak nem veszek ki ebből – támogatom, mert beleszeretettem, ingyen és bérmentve. Nem én vagyok az egyetlen, aki elsőfilmeseket támogat, például pont a férjem kezdeményezte – de én is benne voltam –, hogy fogjon össze néhány producer, fejenként tegyenek be ugyanolyan összeget, és segítsék a Buharov testvérek filmjének létrehozását. Olyan alkotásról van szó, ami nem tudott volna elnyerni állami támogatást, annyira elvont, megfoghatatlan, annyira art movie, hogy ehhez kellett az a fajta produceri bátorság, ami egy állami cégtől nehezen várható el. Már leforgott, be is mutatták, tényleg nem közönségfilm, de fontos (Az itt élő lelkek nagyrésze – a szerk.).

Elárulna egy keveset a készülőben lévő produkcióról, amiben éppen részt vesz?

Két produkcióban vagyunk benne. Kocsis Ágnes harmadik filmje, az Éden, túl vagyunk a gyártáselőkészítésen, jövő év elején kezdjük forgatni. A másik az Inkubátor Programban induló produkció, Szilágyi Zsófia rendezi, Egy nap a címe. Van egy új vállalás, még csak az ötletnél tartunk, Köves Krisztián munkája, most kezdtük el, nem is pályáztunk még vele.

Részt vesz a filmvilágtól független, más támogatói tevékenységben is?

A Csányi Alapítvány kurátora vagyok. Azért mondom el szívesen, mert ha Magyarországon valami pozitív, fontos, jót akar és tisztességes, sajnos az emberek akkor is gyakran rosszindulatúan állnak hozzá. Pedig ez az alapítvány példamutató kezdeményezés. Akik megtehetik, és megengedhetik maguknak, jó esetben elérik azt a szintet, ahol már nem csak a profit számít – ide ért el Csányi Sándor is. Olyan területen nyújt támogatást, ahol elvesznének a gyerekek, ha nem támogatnák őket. Nehéz sorsú, de tehetséges gyerekeket segít tíz éves kortól egészen az egyetem befejezéséig. Sose felejtem el, behívtak a Csányi Alapítvány kapcsán a rádióba egy interjúra, ültem az élő adásban, és bejátszottak beszélgetésrészleteket a támogatott gyerekekkel. A környezetük egy része sokszor szinte analfabéta, halmozottan hátrányos helyzetűek. Nem lehetett látni őket, csak beszéltek, de hogyan! Értelmesen, szabatosan. Rengeteget számít az input, hogy mit teszel bele. Hogy azokból a gyerekekből, akik egyébként elkallódnának, mit ki lehet hozni némi segítséggel és odafigyeléssel! Nem csak pénzzel. Persze ez a segítségnyújtás is pénzbe kerül, de nem pénzt kapnak a gyerekek, hanem az oktatásukat finanszírozzák, törődnek velük, követik őket a későbbiekben is. Nem mondanám zseniképzőnek, fontosabb, hogy hátrányos helyzetből indulnak, mint hogy mennyire tehetségesek, de valamiben azért tehetséget kell mutatniuk, ambiciózusnak kell lenniük. Egy jól kialakított szűrőn keresztül kiderül számunkra, kiket karolunk fel. Örülök, hogy valamire, ami ennyire fontos, lépten-nyomon felhívhatom a figyelmet. Alapvető, hogy bizonyos idő után, amikor már nem azzal vagy elfoglalva, hogy a felszínre kerülj, már jó ideje ott vagy, megvetetted a lábad, csinálj valami jót, ami nem rólad szól. Mindenki azzal segít, amivel tud, és ez nem feltétlenül pénzkérdés, sokkal inkább felismerés kérdése.

Interjúm eredetileg a Glamour 2017. áprilisi számában jelent meg.