Edzés után bedőlök az ülésre. Különösen nem hiányzik egy piros hibaüzenet a műszerfalon: figyelmeztet a fedélzeti komputer, hogy veszélyesen alacsony az olajszint. Hívom angyali szervizemet, most mi legyen. Rábeszélnek, hogy a hétfői szervizelésig ugorjak szintet: életemben először ki kell nyitnom a motorháztetőt. Valahol bent középen egy láthatatlan kallantyút valamilyen irányba erősen rángassak – szól a laikus nőknek szánt instrukció –, támasszam ki a tetőt a szóba jöhető alkalmatossággal, keressem meg az olajszint ikonnal díszített sapkát, csavarjam le, húzzam ki a szintmérőt, zsebkendővel töröljem meg, tegyem vissza, megint vegyem ki, hogy lássam, a minimum feliratig olajos-e. Oké, mondom szőke hangsúllyal, és ahogy teszem le a telót, már tudom, a papírzsepin fogok elvérezni. Az nálam általában nincs. Semmi sincs a kocsiban, amit használhatnék, de a “hajótörött egy lakatlan szigeten” életérzésem túlélési üzemmódba kapcsol, találok egy régi blokkot.
Kezemben a papírdarabbal hajolok a motorház fölé. Level 1-et, a tetőnyitást szintidő alatt teljesítem, ami meglepetés, ugyanis – tapasztalatból mondom – a francia kocsikban a legegyszerűbb műveleteket a legbonyolultabb megcsinálni. Jön a nehezebb pálya: a pálca nálam, sorra adom magamnak a bónuszpontokat, de gyengén töröl a blokk, hamar belátom, mégsem fog így menni, nincs mese, segítséget kell kérni. Vagy legalább zsepit.
Kihalt a Fáy utca, a futballpálya is üres(en kong, ahogy mondani szokás – de nem kong), foci EB van. Viszont feltűnik a láthatáron (egy hajó – de nem) egy fiatal, görnyedt, kissé suttyósra vett sötét tónusú srác. És – jól van, ez az – gondolkodás nélkül tipegek át a túloldalra a magassarkúban hozzá. Mielőtt elérem, szemem sarkából látom, hogy épp egy bizalomgerjesztő pár lép ki az edzőterem ajtaján. Az idő tört részéig lassulok csak le, hogy megforduljak, de aztán – fogalmam nincs, miért –, határozottan odalépek a cigányfiúhoz. És megszólítom.
Föl se néz, mire én hangosabban még egyszer, erre hitetlenkedve felkapja fejét. Hogy van-e papír zsebkendője. A kocsihoz kéne? – bök ujjával az autóm felé. Bólintok, mire ő: pont nincs pézséje – már fordulnék is sarkon egy köszönömmel – de int, elhúzza táskája cipzárját, kihalász egy fehér pólót, és nyújtja felém. Odaadom, mondja. Dehogy fogadom el, az olajszintmérésnél koszos lesz, az olajfoltot nem lehet kimosni. Persze, tisztában van vele, válaszol, nem kéri vissza a trikót, amúgy sem árt, ha tartok a kocsiban egy törlőruhát. És mondja, hogy segít is. Ez már sok így.
Nem is akarom elhinni. Egy láthatóan kültelki roma srác – akit normál körülmények között nagy ívben elkerülnék –, úriembereket megszégyenítő módon viselkedik velem. Hagyom, hadd álljon mellettem, míg az ellenőrzést végzem a vakítóan tiszta pólójával. Minden rendben, hibahatáron belül a szint. Pillanatra velem örül. Én tegezve, a csodálkozásból még nem felocsúdva köszönöm meg a segítséget, ő tisztelettudóan, magázva elköszön. Bámulok utána, pedig már rég eltűnt. Ööö. Ide most nem írnék tanulságot.
My Little Walhalla 