Ha jót akarsz magadnak – és ha rosszat –, lakj a Catalunya térnél. Bármerre tekintgetsz, jobbnál jobb üzletek csalogatnak, egyébként már nemcsak kirakattal és kihallatszó ütemes zenével, hanem illattal is. A hatalmas drogéria, a Sephora parfümillat kavalkáddal állít meg (képen a tükrök nélkül is szemkápráztató “szentély”, ahova a drágaság ellenére érdemes betérni legalább egy reggeli kézkrémezésre vagy parfümözésre a próba-készletekből). De például a Stradivarius is bevette marketingstratégiájába a szaglást: húgom szerint egyetlen illattal dolgoznak, amit még itthon megszokott, és amit valamennyi boltjuk bejáratánál jól fel lehet ismerni. Szállodánknál nem érződött semmi pacsuli szerencsére, de a vásárolni vágyó turistaáradat bizony elkedvetlenítő. Viszont nem annyira, hogy kihagyjuk a kötelező nézelődést a közeli híres sétálóutcán és környékén, a Ramblán. Erősen mediterrán hangulatú, nyílegyenes, színes, szagos, szélesvásznú vásárlóutca, belőle elágazó, kacskaringós utcácskákkal, zegzugos sikátorokkal, amik gyakran és váratlanul nagy, ódon terekbe torkollnak.
Legtöbbjük kiülős éttermeket rejt. Egyikben ettük az obligát tapast: rántott tintahal karikákat, hozzá humuszt pitával. Olyan magával ragadó látvány volt a tér középkori temploma, hogy egy cipőtalpat is kedvtelve ropogtattam volna. A kalamári kábé olyan ízű és annyira rágós, mégis kedvenc. Biztos friss volt, hisz öt perc a tenger, két perc a piac – mégpedig Európa egyik legnagyobbja, a Mercat de la Boqueriat (képen a homlokzata és az egyik halas standja).
Volt, hogy délben csak valami gyors kajára vágytunk, kipróbáltuk a thai gyorséttermet, ahol – az egész Ramblán egyedül – állandóan kígyózó sor állt. A tülekedés közepette kiabáltuk be, milyen húst, szószt és köretet kérünk (én: garnéla, Saigon szósz, udon tészta*). To go! Visszasiettünk a hotelbe, hogy a tetőteraszon, egy úszómedence mellett, barcelonai kilátással – pillanatra a világ tetején érezve magunkat – megebédeljünk. World in Spanish.
Ha már a gyorskajáldáknál tartunk, sajnálattal vettük észre, nem kizárólag a divatmárkák áruházláncaira igaz, hogy nálunk más a termékpaletta, mint Nyugaton (gyakran a kifutó vagy eladhatatlan méretű cuccok jönnek hozzánk). Például egy Costa kávézóban is jobb a kínálat, amit egy frapuccino extra csokoládéreszeléke bizonyított, szemben a reszelékmentes magyar változattal.
A nap kulináris fénypontjai kétség kívül a vacsorák voltak, amiket Shangriával fogyasztottunk, először mit sem sejtve egy fél literes bólépoharas kiszerelésben rendelve, másnap már csak egy pohárnyit vállalva. Előbbinél a kihagyhatatlan tengergyümölcsei paella, utóbbinál simán kagyló volt a borkorcsolya.
Ruhát vásárolni – ahogy más nagyvárosokban megszokhattad – itt sem plázákban szokás, az itteniek az utcai áruházláncokat és a kisboltokat részesítik előnyben (bevásárlóközpont nincs a belvárosban, ellentétben sajnos Budapesttel). A spanyolok odavannak Desigual márkájukért, ahol a ruhák legalább olyan harsányak, mint ők maguk, kivéve egy, csak kicsit megbolondított állandó fekete kollekciót, de valahogy nekem az is túl sok, maradok a jól bevált Mangónál és Zaránál. Azért van abban valami csábító, hogy minden sarkon megtalálni valamelyik üzletet a háromból – a harmadikban vettem is egy sötétszürke felsőt őszre.
Betértem még egy helyi divattervező showroomjába, hogy legyen egy vérpezsdítően spanyolos nyári felsőm is: citromsárga, ujjatlan, harangalakú, dupla fodorral az alján – mmm. 🙂
Bár jól esett pár napig a forgatagot nézni rózsaszín szemüvegen keresztül, például ahogyan reggel benépesül a Rambla negyed (kép: készül az egyik mutatványos), meg ahogy kb. minden negyedik férfi Messinek van öltözve a Barca színeiben, nekem mégis túl vásári, zsúfolt és spontán a város, jobban szeretem a kiszámíthatóbb, elegánsabb, sikkesebb helyeket. Maradok Párizsnál vagy – na jó, ha már tengerpart – Nizzánál.
*Udon tészta: Búzalisztből készült japán vastagtészta.
Itt a barcelonai élményeim első része.
Párizsban tavaly jártam:
My Little Walhalla 