Barcelona színes, vidám, laza, mégis rendezett nagyváros, ismerőseim szinte kivétel nélkül lakóhelyüknek választanák. Kétrészes úti beszámolómból kiderül, én is beállok-e a sorba.
Ha Barcelona utcáin sétálsz, mindenhol színpompás forgatag fogad: szürke falak élénk, gyerekes rajzokkal vagy lázadó graffitikkel, telematricázott közlekedési táblák, üzenetekkel lefújt garázsbejárók (pl. Orwell 1984), képzőművész hajlamról árulkodó házkapuk, és hogy a másik végletet is mondjam, a katalán építész, Antoni Gaudí (1852-1926) jellegzetesen élénk, organikus stílusú, városszerte látható alkotásai. A belvárosban Nelli húgommal megnéztük Güell palotáját, aztán elmetróztunk a Grácia negyedbe, az ugyanilyen nevű parkhoz (Parc Güell). A palau csak a tetején “gaudís”, fákat formázó, fényes csúcsdíszei miatt (a képemen nem annyira látszik, de elhiheted, különböző élénkzöld fenyőfák vannak a tekintélyt parancsoló épületen), ám a park, ráadásul természetbe ágyazva, a mester merész fantáziavilágát mutatja.
Híresek tarka csempéi. (Ha mostanában kövezteted a lakásod – ellentétben velem, aki a napokban lett túl a konyhakövezésen, és azóta is bánja, hogy sötétbarna járólapot választott –, mindenképp gyűjts inspirációt innen, helyettem is!) A fő mű – biztos kitaláltad –, a város jelképévé lett Sagrada Familia (Szent Család-templom). Ha eddig nem ájuldoztál eléggé a Hagia Sophia vagy a Notre-Dame láttán, ezt a bazilikát körüljárva le leszel véve a lábadról – és nem azért, mert fárasztó a “körmenet”. Végre egy templom, ami nemcsak monumentális, eredeti, bravúros, magával ragadó, de úgy modern, hogy közben benne van súlyos történelmi korok megannyi remek építészeti emléke – menj, és nézd meg! (Fotóm közel s távol sem adja vissza.)
Két kapuja van, az első, a klasszikus témákkal letisztultan ékesített bejárat mintha a Mennybe vinne, míg a hátsó mintha a Pokolba. (A képen a kaotikus és rémisztő hátsókapu.) A falakon itt-ott a Szent Család nevei, számomra véletlenszerűen elhelyezve, de nyilván tudatos koncepció. A tizenkét stáció jelenetei domborműveken megörökítve, középpontban Jézus a kereszten, meg rengeteg kisebb-nagyobb torony, köztük a messziről is jól kivehető és beazonosítható nyolc legnagyobb, melyek csúcsán a megunhatatlan színes díszítés, ezúttal nyolc sárga kereszt (glóriában?). Mégis legjobban a környezet fogott meg, a templom lepukkant, szerény külsejű lakásokkal beépített szegénynegyed kellős közepén van. Képzeljétek el, a bazilikától két-három méterre nyomorultul kinéző erkélyek, az egyiken fregoli, száradó alsóneműkkel, a másikon egy nem spanyol zászló – talán valamelyik arab államé? Szürreális – mint maga az épület – és autentikus.
1882-ben kezdték építeni, máig nem készült el. Meglepő módon a daruk a háttérben még hozzá is tesznek végtelen sokszínűségéhez.
Megnéztük az Arc de Triomf-ot is. Húgom megfigyelte, minden világvárosban találni diadalívet, kivéve sajnos Budapesten. A legjobbat utoljára hagytam (nem a bevásárló utcák, azok szintén jönnek majd) – irány a strand!
2 in 1, metropolisz és tengerpart egyben. Legtutibb hely a Barcelonata metrómegállóhoz közeli plázs, hangulatos koktélbárokkal, tengeri sütödékkel. A sétáló rész szélén helyiek és turisták nyugalmasan üldögélnek, olyan mint hippik egy tömegrendezvényen, arcukon kedvesség és béke. Mi is odaültünk, talán beleolvadtunk a közösségbe – mondjuk húgom a helyben vett fekete filckalapjában* biztosan. Beszippantja az embert a spanyol életérzés. Manana (holnap) – ez a szavuk járása a spanyoloknak. Nem véletlen, náluk mindig minden ráér. Fürödjünk, napozzunk, ne gondoljunk a holnapra!
Folyt. köv.
My Little Walhalla 