Bea és a fia, Máté több mint huszonöt éve élnek Londonban. Imádják, vég nélkül tudnak mesélni a városról, mégis egy párizsi sztori fogott meg legjobban, ami Beával történt lány korában. Édesapja, Csatár Imre, a hajdani Magyar Nemzet publicistája, munkája miatt sokat utazgatott a világban, néha elkísérte lánya. Egyszer Párizsban felkeresték Imre ottani ismerősét, a magyar származású Michel Gyarmathyt, aki 1933-ban, jóval a holokauszt előtt emigrált, majd nem sokkal később a legrégibb, legnevezetesebb francia revüszínházat, a Folies Bergère-t vezette, és akiről az járta, szállást ad magyaroknak pár éjszakára. Gyarmathy egyébként nemcsak igazgatója, de grafikusa, díszlet- és jelmeztervezője, rendezője, művészeti igazgatója, részvény tulajdonosa is lett a varietének, sőt, mint botcsinálta rímfaragó, versek is maradtak utána.
Rokon nap van ma Gyarmaton
Kocsin jönnek nem vonaton.
Kesziről meg Leszenyéről
Bodonyból meg Terenyéről.
Csurgóról meg Ipolynyékről
Túrósderklik Nagynénémtől.
Bea csodálkozott a mulató feletti szálláson folyó ledér életen, hogy a táncosnők neglizsében rohangáltak, kuncsaftokat fogadtak, incselkedőn rá kacsintottak stb. Egy férfi, kedveskedni akarván a házigazdának, megjegyezte az öltözői folyosón félmeztelenül szaladgáló nők láttán, mennyire jó lehet Gyarmathynak, hogy nap mint nap ezt látja – nem tudván, hogy az öregurat a lányok hidegen hagyják.
Beát, ahogy meséli, nagyon meghatotta vendéglátójuk gáláns viselkedése, hogy az őt meglátogató magyaroknak a kezébe nyomott egy-egy belépőjegyet az aznap esti előadásra. Pedig az igazgatása alatt aranykorát ünneplő színház jegyei aranyárban voltak. Tanúja volt, mikor egy szegény fickó suttogva megkérdezte, nem kérhetné-e a jegy értékét pénzben. De, válaszolta gondolkodás nélkül Gyarmathy.
A Folies Bergère őrületes hely volt: 1882-ben Edouard Manet itt festette meg utolsó remekét, A Folies Bergère bárja/ Un bar aux Folies Bergère címűt (központi alakja az italokat felszolgáló csinos kisasszony, arcán szomorúság, alakja egy férfi vendéggel együtt visszatükröződik mögötte a tükörfalon, háttérben tarka vendégsereg – a mulatozás ellenére a magányt juttatja eszünkbe), 1870 körül itt kapott ihletet Guy de Maupassant a Szép fiúhoz/ Bel Ami-hoz, a századforduló környékén fellépett a közönségnek Charlie Chaplin, a 30-as évek derekán a deszkákon táncolt a ragyogó Josephine Baker (ld. Woody Allen Éjfélkor Párizsban/ Midnight in Paris filmjét), Jean Gabin pedig ezen a színpadon énekelt utoljára, nem sokkal a halála előtt.
A revüszínház (32 Rue Richer, 75009 Paris, France) ma is működik, ám a tehetséges Monsieur Gyarmathy után (1933-1992 között dolgozott ott) már nem volt ugyanaz. Hiába frissült, alakult át teljesen a repertoár, a régi hírnév, renomé azóta sem tért vissza.
My Little Walhalla 