Hazai színházi társulat, nagyon kilóg a sorból: ugyanaz a szerző, ugyanaz a rendező, ugyanaz játszik is (persze nem monodrámákban) és a trupp neve szintén az övé. Aki ismeri, már kitalálta: Pintér Béla és Társulata. Minap láttam új darabjukat, a nagy sikerrel futó Titkainkat – itt az alkalom hát, hogy végre posztoljak a szerintem legjobb mai magyar színházról. Mi a manó? – kérdezheti, aki nem ismeri.
Nem “saját” kőszínházban játszanak, de a Budapesti Műegyetemen található Szkéné Színház befogadta őket, időnként pedig előfordulnak az Átrium Filmszínházban, aki viszont nem jár a fővárosban, valamelyik vidéki vendégszereplésüket is kifoghatja. Én eddig csak a Szkénében láttam előadásukat. A tekintélyes K épületben egy régi, kétszemélyes liftbe préselődve lehet feljutni a 2. emeletre. Egy iskolai büfére emlékeztető, és talán napközben akként működő előtérben van a gyülekező, ahova megéri időben megérkezni, mert érkezési sorrendben lehet bemenni a terembe. A hömpölygés után, gyorsan kell lecsapni a legtutibb helyek egyikére (az 1. sorban támla nélküli székek vannak, kvázi pótsorként, a hátsókban pedig nehezebben hallani). Minden alkalommal telt ház, a nézőtér tele pótszékekkel, földön ülőkkel, csilláron csüngőkkel, a nézők vegyesek: szakmunkástól értelmiségi celebig, középkorú házaspároktól trendi csajtársaságig, darkos gothoktól bölcsész párokig. Egyesek fanatikus rajongókként jól kitapintható kemény magot képeznek és majdhogynem estéről estére visszatérnek, mások visszafogottabbak, “csak” minden új színdarabjukra kíváncsiak, sokan közülük rendszeresen hoznak még egy embert. Welcome to Pintér Béla’s world!
A darabok napjaink problémáit dolgozzák fel, egyszerre drámaian és humorosan, sosem szokványosan vagy unalmasan. Igazi kortárs színház, nem csak elnevezésében: stílusos, izgalmas, friss, nem pedig öncélú, sikoltozós, meztelenül rohangálós – ahogy a modern drámákat manapság beskatulyázzák, joggal – teszem hozzá. És véresen aktuális. Pintérék a próza mellet számos előadóművészeti formával operálnak, például leghíresebb produkciójukban, a Parasztoperában az opera műfajával, míg a Titkainkban a népdal és a néptánc keveredik a gagyi popzenével. Szocialista Magyarország, egy műnépies táncház szütyős-kucsmás-hosszú szoknyás tagjai, mindez pedofíliával súlyosbítva. A téma cseppet sem vonzó, az előadás alatt azonban mégsem feszengünk, épp ellenkezőleg, sokszor nevetünk, mulatunk (a képen egy vicces jelenet, amikor egy retro presszóban, jaffák és márkák felett a férfi – aki egyébként nem más, mint Pintér Béla –, humoros párbeszédben mutatja be okostojás gyerekét a megfelelési kényszerrel küzdő új barátnőjének. A másik két szereplő balról jobbra: Stefanovics Angéla és Szamosi Zsófia. A háttérben óriás magnószalag forog az elmúlt korszak szimbolikus tárgyaként, hol besúgók titkos hangfelvételeit rögzíti, hol a korabeli slágerlista zenéit játssza.) A történet a Kádár-rendszer kádereiről, ügynökeiről és azok környezetéről szól, arról, ahogy az élet bedarál minden kiszolgáltatott szereplőt. Az orsós magnó meg csak forog, csak forog, forog…mint a mókuskerék, fenn a fán.
A színészek kitűnőek, hatásosak és hitelesek. Szamosi Zsófia el is vitte a legjobb női főszereplőnek járó díjat a 2011-es POSZT-ról. (Amúgy kész csoda, hogy akkor a Szutyok című előadásuk bekerült, mert régebben szinte csak klasszikus kőszínházas produkciók versenyezhettek.) A Titkainkban szintén remekel a színésznő, ahogy félelmetesen jól csinálja a kislányt alakító, alacsony termetű Enyedi Éva is, a Pánczél (= Aczél) elvtársat élethűen kikarikírozó Csákányi Eszter pedig egyenesen brillírozik, de Stefanovics Angéla is remekül hozza okostóni Ferikét, legjobb jelenetében mégis a korszak kultikus előadóművészét, a Kontroll Csoport provokatív énekesnőjét, Bárdos-Deák Ágnest jeleníti meg egy emlékezetes pillanatra. A végére hagytam Pintér Bélát, aki úgy jó, ahogy van. Mesteri darabok, mesteri rendezés és játék. Általában ugyan mellékszerepeket oszt magára, de tutira nagyot szól alakítása, ahogy most a 70-es évek lepukkant értelmiségijeként is nagy durranás volt. Összességében nálam a Titkaink csúcskategória, mondhatnám, top secret*. Legalább egy Pintér Bélát látni kell az életben.
(Repertoárjukban szinte mindegyik eddigi darabjuk megtalálható, az én kedvencem a Kaisers TV Ungarn.)
*Top secret: Amerikai-angol akció-vígjáték, ami beszivárgott a vasfüggönyön keresztül.
Update: A Titkaink megkapta a Színikritikusok Díját, mint a legjobb új magyar dráma és a legjobb előadás 2014-ben.
(Fotó: Puskel Zsolt)
My Little Walhalla 