Mikor először kiszúrtam messziről a film plakátját a pesti utcán, a habcsókos, mégis ízléses stílusból valahogy sejtettem, hogy nem magyar, viszont azt gondoltam, de jó, biztos a Gellért Szállóban játszódik – logikusan mi másért Grand Budapest Hotel a címe? A külföldiek imádják a hazai fürdőhelyeket, patinás szállodánk pedig méltó színhely lenne. (A kép érdekessége, hogy a plakátot a híres párizsi Gaumont mozi utcafrontjánál fotóztam, büszkén állapítva meg, hogy a világ közepe most Budapest.) Tévedtem. Nem magyarországi, hanem egy fiktív országbeli, de Kelet-közép-európai szálloda adja a hátteret a két világháború közt játszódó cselekményhez, ráadásul aprólékosan, részletgazdagon kidolgozva.
Két szállodaigazgató együtt átélt megpróbáltatásainak és kialakuló barátságának története: az egyik a hotel fénykorának világhírű igazgatója, Gustave H. (Ralph Fiennes), a másik egy arab fiú, Zero Mustafa (Tony Revolori), aki akkor boyként dolgozik, és kábé húsz év múlva átveszi majd a stafétát. Fényes karrierjének hajmeresztő történetét a kommunista évek második felében, öregemberként meséli el egy a szállodában megszállt és a málló falak közül itt-ott még kivillanó patinából ihletet merítő írónak (Jude Law).
Gustave szuper elegánsan és gálánsan bánik vendégeivel, főleg a gazdag és szőke hölgyekkel, akiknek alkalmi ágyaiba szívesen befekszik, legyenek akármilyen korúak. Ezt teszi egy matrónával, Madame D.-vel (Tilda Swinton) is, aki nemsokára elhalálozik, ráhagyva egy nagyon nagy értékű festményt, amit a grófnő fia, Dimitri (Adrien Brody) egy rémisztő verőember, Joplnig (Willem Dafoe) segédletével bármi áron meg akar kaparintani. A hagyatékkezeléssel megbízott ügyvéd, Vilmos Kovacs (Jeff Goldblum) neve magyar vonatkozású: a két Amerikába 56-ban kivándorolt majd világhírűvé lett operatőrünk, Kovács László és Zsigmond Vilmos neveinek összevonásából született, ráadásul október 23-án hal meg. A rendkívül pörgős, börleszk-szerű történet térségünk vérzivataros időszakáról mutat groteszk tükörképet. Gustave-ot többször megverik, üldözik, majd börtönbe vetik egy agilis, folyton felbukkanó német katona, Henckles (Edward Norton) hathatós segítségével, ahonnan a film legviccesebb jeleneteiben szökik meg. Megnyerő, szolgálatkész modorával sikerül elérnie a sittes bandafőnöknél, Ludwignál (Harvey Keitel), hogy bevegye télakjukba*. Úgy osztja az ételeket, mintha legalábbis a Ritzben szolgálna fel: “Ajánlhatnék Önöknek egy tányérnyi kását?” Még exkluzív beszállító cukrászdája, a Mendl’s rózsaszín álomsüteményeiből is juttat, amibe Zero szerelme, Agatha (Saoirse Ronan) belesüti a szökéshez szükséges szerszámokat.
Továbbá feltűnik Owen Wilson és Bill Murray is – csak kapkodom a fejem, ennyi “A kategóriás” hollywoodi színésznagyság láttán, akiknek csak nyúlfarknyi szerep jut, a két barátot kivéve. De ez nem zavaró, pont jó, fokozza a ritmust és persze a várakozást, hogy kinek a jelenete lesz a következő jutalomjáték. Viccesre veszik a figurát, ám a háborús, később a dekadens történelmi háttér miatt mégsem vidám, amit kihangsúlyoz a keretes szerkezetet adó temetői szín. Egyébként, noha sem a kor, sem a hely nem konkrét, azért egyértelmű utalásokból jól lehet azonosítani.
Az alkotás csupa méltató kritikát kapott a rendezésre és a színészi játékra egyaránt, viszont nekem mindezt felülmúlta a mindent betöltő szimmetria. Nemcsak a díszlet volt mértanilag pontos (lásd plakát), de a jelmezek és a jelenetek is precíz harmóniát árasztottak, kedvenc fraktál-elméletemet juttatva eszembe, amiért hálás köszönet.
(Rendező: Wes Anderson)
*télak: Szökést jelent a rabok között. Henri Charrière Pillangó című regényének magyar fordításából került át a köztudatba.
Update: A film megnyerte a vígjáték kategóriát a Golden Globe-on.
Az Oscar gáláról elhozta a legjobb jelmez- és látványtervezésnek, sminknek és filmzenének járó díjakat.
My Little Walhalla 