KIS MAGYARORSZÁG

A Csallóközben, Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) víkendezem. Autóval kétórányira Budapesttől. A magyarlakta szlovák városka szerdánként tartott hetivásárairól kapta nevét. Az odavezető országút rázós, de a táj miatt megéri. Májushoz képest hideg van, zuhog az eső – fúj. “És a hajam még mindig tart”, igaz, nem cabrióban ülök. Jövő hétvégén EU-s választások, az utak szélén kampányplakátok, mint nálunk, de itt mérsékeltebb a hangnem. Egyébként általában jellemző a helyiekre, hogy a politikában nem konfrontálódnak, nem vehemensek, inkább kivárják a kínálkozó lehetőségeket. Született is egy találó kifejezés: ők a “szelíd szlovákok”. A legesélyesebb magyar párt az MKP (Magyar Közösség Pártja) jelmondata is az otthonihoz képest visszafogott, ugyanakkor figyelemfelkeltő: “Változtass Európán!” Én azzal is beérném, ha bevezetnék végre nálunk is az Eurót, ami itt már bevált.

Délután érkezem egy éjszakás szálláshelyemre, a Vermes-villába (a képen). Biztosan nem fogok unatkozni, hisz ma van az évente megrendezett Éjszaka a Vermes-villában. Idén magyar irodalmi est, egy kórus fellépése és eszem-iszom a műsoron.

Egy szelet hagymás-zsíros kenyérrel túl korán elhelyezkedem a nézőtéren, de nem zavar, tekingetek jobbra-balra, figyelek az alapzajra. Furcsán érzem magam, hogy külföldön vagyok, mégis csak magyar szót hallok – a magyar kultúra napja ez, ünnep az ittenieknek, és persze nekem is, aki először járok a Felvidéken, Szlovákia magyar többségű részén. A város háromnegyede magyar nemzetiségű, negyede szlovák, egymással gyakran kevert nyelven beszélnek, a szavak fele szláv, fele magyar. Vendéglátóm meséli, az is előfordul, hogy magyar gyerekek szidják szlovákul a szlovák társaikat. Azért jól megvannak.

Másnap dézsából ömlik az eső, épp csak szemezgetni tudok a látnivalók közül. Legjobban a Sárkányölő Szent György tiszteletére szentelt és nemrégiben felújított katolikus templom tetszik, de sok helyen látok szép szobrokat is.

Körbejárom a klasszicista stílusban megépített Sárga-kastélyt, ma a Csallóköz Múzeuma, aztán az időjárás elől bemenekülök a város híres cukrászdájába, a Wagnerbe süteményt reggelizni. (Ennél csak a hírhedett maffia-leszámolásos mészárlás helyszíne felkapottabb, a Fontána étterem, főleg katasztrófaturisták körében.) Kávé helyett kávés kiflit kérek.

Hazafelé útba ejtem a határ közeli bősi vízerőművet (a képen kicsinek látszik, valójában monumentális), kopár és szürke, bár nyilván hasznos is, mégis örülök, hogy Nagymaroson nem épült ilyen. Eszembe jut a Dunával kapcsolatos legmegrázóbb emlékem. Néhány éve, egy magányos éjjelen nem tudtam elaludni. Rég elmúlt éjfél, a tévében minden film véget ért, de én addig kapcsolgattam, míg találtam egy érdekesnek látszó műsort a Duna TV-n a Dunáról. Nem tudom, mi volt a címe, sem hogy ki készítette és mikor. Arról szólt, hogy egy magyar kenus csapat végighajózott Magyarországról indulva a folyón, és mindig, mikor változott a táj, bemutatta az ottani vízparti életet, folytatva egészen a Fekete-tengerig. Még sosem láttam a torkolatot: nagy hatással volt rám. Torokszorító volt a tudat, hogy a lakásomtól ötpercnyi sétára lévő szépséges szürke folyó a messzeségben egy hatalmas vízben egyszer csak feloldódik. Annyira szép és megrázó látvány volt, hogy sírva fakadtam – és még magányosabbnak éreztem magam.

Állok a Duna számomra eddig ismeretlen szakaszánál, megint szomorú vagyok. Nem a miénk. Közben meg jó érzés, hogy szabadon átjöhetek ide, ha kedvem kerekedik. Csak az a baj, hogy ronda.

Update: Az MKP a mostani választáson is bejutott az Európai Parlamentbe, egy mandátumot szerezve, és jó hír, hogy a másik magyar párt, a Bugár Béla vezette Most-Híd is bekerült, szintén egy képviselővel.