A Paradicsomban sem adják ingyen a paradicsomot. (Ferdinandy György)
Magyar író. Az 56-os forradalom leverése után elhagyta az országot, attól kezdve bejárta a fél világot. Franciaországban kőműves szabad elhatározásból, ugyanitt egyetemi hallgató, Németországban, majd Puerto Rico-ban egyetemi oktató, az USA-ba költözött, jelenleg Miamiban és újra Budapesten lakik. Kedvezménnyel ingázik. Sok mindennel foglalkozott, írt, tanított, lapot indított Szomorú vasárnap címmel és a Szabad Európa Rádió külső munkatársaként dolgozott.
Esszéi, versei, elbeszélései és regénye jelentek meg franciául, többsége melankolikus – a címek is mutatják. Kedvencem a L’île sous l’eau (A vízalatti sziget). Egy-két elbeszéléskötetét spanyolul írta, legtöbb műve mégis magyarul született, pedig alig alkotott itthon. Díjait szintén három nemzettől kapta: Del Duca, Saint-Exupéry, József Attila. Egy nagy magyar elismerés még várat magára.
A Kérdések Istenkéhez (Magyar Napló, 2011) a 2008 és 2010 között írt novelláit tartalmazza. A kötetcímadón kívül többek közt: A Paradiso, Tengeri durbincs, Akinek minden film hosszú, A madárhanggyűjtő magánya, Bluebird of hapiness, Mielőtt a semmibe hullunk. Írásaiban visszatérően megjelennek távoli tájak ábrándos képei, az éneklő indiánok, a hajózás gőzösön, a trópusi időjárás, a cukornád leve, a sűrű orgonaillat, az álomszerű Újvilág és a szép szigetvilág magánya – de a honvágy is. Ahogy az író anyjának piros lábasáról, az otthoni hokedlijükről mesél vagy amikor budai házukban harmonikázó, zongorázó apja emlékét idézi fel. Az örök téma, a szerelem, a nők, szeretők pedig végigkísérik, végigkísértik messzi utazásain.
“Öt országban, három kontinensen éltem, nem lett sehol maradásom, hogy miért, azt talán még ma sem tudom (…). A nap lement, hosszan, fájdalmasan tülköl a komp. A trópusi éj már elnyelte a Szigetet, és a látóhatáron nincsen kontinens. Visszatérni? Hová? Minek? (…) Mert hát erről szól az én történetem. Arról, hogy a szeretetlenség ezen a világon a legnagyobb borzalom.”
Ülünk a budai lakás apró étkezőjében, a felesége főztjét esszük. Kubai rizses csirke madársalátával, amire céklás-gyömbéres chutney-t locsolunk – nagyon egzotikus, mint maga a háziasszony. María kis filigrán, temperamentumos kubai nő, kitűnően beszél magyarul, tájékozott az itteni politikában, lelkesen beszél róla. Gyurkával húzzák egymást, viccelődnek, nagyokat nevetnek (a képen egy ilyen pillanatot kaptam el). Jó látni őket, két különböző kultúra beszédes harmóniáját. Hogy ne lenne maradása? – nem hiszem. Hogy nincs hová és nincs minek visszatérni? – azt sem hiszem. Hogy szeretetlenségben lenne? – na nem!
My Little Walhalla 