Megint a Columbia Egyetem volt orvoskutató professzorának zártkörű közéleti szalonjában vagyunk. Az egy szobára jutó exminiszterelnökök száma kettő. (A képen az egyik éppen a házigazdával beszélget.) Nekem a másikkal volt kalandom.

Rendre a meghívottak közt van egy nagyon idős hölgy is, aki bottal jár, ezért végig egy kényelmes fotelben foglal helyet, ahonnan tökéletesen belátni a teret. Fiatalos lelkesedéssel, meglepően éles szemmel követi az eseményeket és a vendégeket. Különösen miniszterelnökök hozzák lázba, például az imént érkezett legmegosztóbb és legmeghatározóbb leköszönt elnök. Bár én is észreveszem, izgatottan adja tudtomra, a feleségével kézen fogva jön be. Mindketten magasabbak, mint képzeltem.

Rendszeresen kisegítem a nénit, általában gyümölcslét kér és édességet, de ezúttal azzal hozakodik elő pironkodva, hogy kérjem meg az exelnököt, ha ideje engedi, jöjjön ide egy rövid beszélgetésre. Nem gond, mondom, máris intézkedem. Egy alkalmas pillanatot elcsípve, mikor épp csak egy emberrel beszél, odalépek. Bemutatkozom neki és feleségének, előadom, mi járatban, ő pedig készségesen beleegyezik. Tíz perc múlva látom ám, hogy nénike vadul gesztikulálva magyaráz vendégének. Elégedetten eszem rá egy tiramisut.

Később eszembe jut, biztos jólesne a néninek is a tiramisu, viszek hát egy szeletet. Rosszul teszem, ugyanis újabb megbízást kapok, hogy menjek ismét oda az exhez, és kérjem el az e-mail címét, szeretne fontos ügyben írni neki. Kezd kínossá válni. Mindegy, napi jó cselekedet, teljesítem.

Simán ment, semmi fakszni, vidáman viszem néninek a fecnit, amin ott virít a kézzel írt cím. Hogy akkor olvassam is fel, majd írjam alá nagyobb betűkkel. Leülök, felolvasok, de megakadok, mert a kukac előtt nem tudom eldönteni, az áthúzott o nulla vagy rontás vagy mi a rosseb. Nénivel tanakodunk. Ő dönt, kérjem el újra.

Most mi tévő legyek? Hű de ciki! Ötlet villan a fejemben, odamegyek egy csoport íróhoz, mutatom nekik, egyik sem tudja kibetűzni. Vert seregként osonok vissza a politikushoz, közben azt találom ki, hogy inkább a feleséget kérdem. Tök közvetlen és kedves, ám neki sincs tippje. Nincs mese, hangosan odaszólok a férjének, aki elmerülten tereferél, elnézést, hahó, megint én, emlékszik, a néni vagyok, mármint nem én vagyok a néni, hanem…, neki, a néninek sajnos rossz a szeme, nem látja jól az írást, és mondjuk én sem, pedig jó a szemem. Valami ilyesmiket mondtam, mire ő kissé ingerülten elkéri a papírt, jól látható betűket, jeleket kanyarít. Nem mosolyog, mérges. A néni mosolyog, boldog. Én sem mosolygok.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s