Elsőnek van a ruha. Miben menjünk színházba? Mikor életemben először prömierre (így kell ejteni színházi körökben) készülődtem, már egy héttel előre, hosszas válogatás után megvettem az alkalomhoz illő darabot, egy hosszú ujjú feketét, strasszból kirakott virággal az egyik vállán. A ruhatárban kiderült, vállalhatatlan. Ő: “Te meg miben vagy?” Nyilván arra utalt, hogy a feltűnősködés a Katonában, az értelmiségi nézők közt, nem divat. Én: “De szombat este egy belvárosi színházban vagyunk, ráadásul premieren!” Egész este alig bírtam magam kitakarni, még a sötét nézőtéren is világítottam.
Másodiknak van a leülés. Majdnem lekéstük a kezdést, de a mobilok kikapcsolására felhívó bejátszáskor sikerült beesnünk a nézőtérre, ahol sornyi embernek kellett felállnia, hogy be tudjunk menni a helyünkre. Ő: “Rosszul jöttél be.” Én: “Mármint miért?” Ő: “Mert arccal a másik felé fordulva illik, nem pedig feneket mutatva.” Én: “Jöjjek be még egyszer?”
Harmadiknak van a szünet. Odafurakodtunk az egyik író ismerőshöz, aki népszerűségi gyűrűjéből próbált menekülni. Átsegítettük egy félreeső helyre, ahol megjegyeztem az eddig látottakról, hogy nem egy nagy szám. Azt mondja, szerinte se, pedig ő írta ezt a felvonást.
Utolsónak van az ünneplés. A bemutató után bementünk a művészbejárón a színpad mögé. Teljesen elvarázsolt az álomporos backstage, még a szagok is mesébe illőek. Addig mentünk-mendegéltünk, míg egy kerek büfé szélén nem találtuk magunkat. Ott aztán volt nagy dínom-dánom, pezsgős koccintás, négyszögletű óriástorta, zene, tánc. A helyes színésznő, Pelsőczy Réka odaszólt nekem, hogy tetszik neki a ruhám.
My Little Walhalla 