Eddig Pierre Anthon semmi jelét nem mutatta, hogy ő lenne a legokosabb közülünk, de ez hirtelen mindannyiunk számára világossá vált. Mert volt abban valami, amit mondott. Még akkor is, ha ezt nem mertük bevallani. Se a szüleinknek, se a tanárainknak, se egymásnak. Sőt még magunknak sem. Nem akartunk olyan világban élni, amilyenről Pierre Anthon beszélt. Mi igenis el akartunk érni valamit az életben, vinni akartuk valamire.
Mondja egy osztálytárs a fiúról, aki teljesen megváltoztatja osztálya életét, miután egy nap váratlanul otthagyja az iskolát, mert rájön, semmit sem érdemes csinálni, ha egyszer úgysincs értelme semminek. Ettől kezdve napjai nagy részét otthona kertjében, egy szilvafán tölti, ahonnan szilvamagokat köpdösve, a lét elviselhetetlen semmiségéről kiabál az arra elhaladó osztálytársainak. Habár a gyerekek mindent elkövetnek, hogy Pierre Anthont lekergessék a fáról, nem járnak eredménnyel. Végül azt találják ki, bármi áron meggyőzik, mégis vannak dolgok, amik számítanak. Mindenkinek egymás után, az előző kiválasztott kérése alapján egy elhagyatott pajtába be kell szolgáltatnia egy olyan dolgot, amiről tudni, a másiknak annyira kedves, hogy semmi pénzért nem válna meg tőle. Ahogy növekszik a halom, úgy nő a tét is…
Tovább nem folytatom, hogy ne legyen spoiler, elég annyi, hogy rendhagyó, erőteljes és felkavaró ez a Dániában korábban betiltott, később kötelező olvasmánnyá tett, számos elismerést és botrányt kiváltó, szerintem nem kifejezetten ifjúsági könyv, ráadásul nagyon jót tesz neki a skandinávoktól megszokott letisztult stílus. Megérdemli az olvasást, korhatárok nélkül.
Janne Teller: Semmi, Scolar Kiadó, 2011. (fordította: Weyer Szilvia)
My Little Walhalla 