KISFILMEK A NAGYVILÁGBÓL

Baráti társaságban ülök, mindenki író rajtam kívül. Filmről beszélgetünk. A némafilmeseknél kezdjük. Író1 szerint a régi filmek írtóra avulnak, szinte csak Buster Keaton Generálisa kivétel. Mire Író2 nagyot ugrik, mármint az időben, és újságolja, a Breaking Bad sorozat neki most a csúcs. Ehhez én is hozzászólok, mert a mai sorikban legalább otthon vagyok, hogy aha, Totál szívás, ismerem, mármint a címét, de a drogos téma visszatart, én A célszemélyt nézem. Író3 hangjára azonban elhalkulok, aki az európai új hullám felé navigálja a társaságot megjegyzésével, hogy a Nagyítás mai szemmel is nagyszerű mű. Író1 ezzel vitatkozik, mert jó-jó, Antonioni, de akkor már inkább Zabriskie Point. Ezzel Író3 nem ért egyet. Nekem meg beugranak a francia szak véget nem érő filmklubos vetítései, Truffaut-val az élen. Be is mondom tudálékosan, hogy ha már az új hullámot vesszük, Jules et Jim nekem a favorit, kábé a közepétől. Erre bekerülök a játékba. Antoine et Colette-tel rám licitálnak. Majd pótolom, mondom. Író2 újra előhozza a Breaking Bad-et, hogy ő oda-vissza van tőle, nézzük meg, mert különben. Író4 viszont bölcs hallgatását váratlanul megtörve kijelenti, technikai fejlődés ide vagy oda, ő csakis a fekete-fehér mozikban hisz, sorozatok terén meg a Twin Peaks-nél megállt, mondhat neki Író2 bármit a szívásról, és itt akkor következett egy kis merengés a fiatalkori füves cigikről, de nem sokáig, mert David Lynch vízióinak megtárgyalása égetőbb téma. Konkrétan az a kérdés, hogy a zseniális rendező vajon ironizál vagy komolyan gondolja. Szerintem véresen komoly, ám Író4 úgy véli, jelenetekkel alátámasztva, hogy az amerikai álom kifigurázása a mókázás egyértelmű bizonyítéka. Író2 kicsit a pártomat fogja, de aztán hamar visszapattan a Totál szívás kémia tanárához, aki annyira ott van, hogy. A végére marad egy kis Lynch-elés, majd békésen feloszlik a csoport, mert nemsokára kezdődik a Heti Hetes.